Az az érvelés, hogy az állam rossz gazda, mostanra csak egy fügefalevél arra, hogy ugyan már, a mi zsebünkben jobb kezekben lesz, mint azokéban.

A lakhatás kérdését ma a szélsőjobb tematizálja sikeresen, pedig az a baloldal meghatározó témája volt az elmúlt másfél évtizedben.

A magyar internet egyre inkább tele van AI-generált szeméttel, a magyar politikai osztályt pedig rég rabul ejtette az internetes népszerűség vágya.

Megszületett az „álellenzéki fideszbérenc” archetípusa, mert sok bűnt elnéznek az ellenzéki oldalon, de a fideszességet nem, így annak a vádja is már hatékony szégyenbillog.

A troll-konzervatív korszellem víziója egyre inkább arra szűkül, hogy mindegy, csak visítsanak a libernyákok: a jobbról indított kihívásra a jobboldali rendszer jobbra tolódással válaszol. És nem kevésbé tragikomikus az se, ahogy az ellenzék erre a helyzetre reagál.

Az elfogadható és elfogadhatatlan vélemények nem azon dőlnek el egy-egy tábor számára, hogy mi a tartalmuk, hanem hogy a hierarchia csúcsán lévő politikai- és közéleti szereplők által diktált irányvonaltól mennyire térnek el.

Kezdődhet a matek, hogy hány bevitt fogyasztó és díler mennyi szavazatot hoz majd jövőre.

Ki fogadott volna arra akárcsak egy-két évvel ezelőtt, hogy a Fidesz betiltja a Pride-ot? Hát arra, hogy a legnagyobb ellenzéki párt vezére és holdudvara ezt úgy minősíti, mint gumicsontot, meg taposóaknát, amire nem szabad rálépni?

Minden társadalmi réteg máshogy bódítja magát, máshogy károsítja meg önmagát és a közösségét. A mintapolgár például kávézik, de feszt.

Magyarországnak pont akkor lett MI-ügyi kormánybiztosa, amikor a felhők már egyre komorabbak minden idők legnagyobb tőzsdei nyomulása fölött.

A trumpizmus rárúgta az ajtót Európára. Az új republikánus stratégia nyíltan fogalmaz: az általa globalistaként azonosított euroatlanti elittel le fog számolni. Az európai mainstream válasz erre egyelőre a pánik.

A magyar nyilvánosságban két kapitalizmus-koncepció létezik. Ezek egymással összeegyeztethetetlenek, de legalább a maguk helyességét a másik helytelenségével igazolják. Az egyik az eszményi szabadpiac koncepciója. A másik a hazai burzsoázia elképzelése, ami a magyar állam erőforrásait a sajátjaként kezeli. Többek közt ezt teszi világossá a Direkt36 filmje.

A sors keserű iróniája, hogy végül nem a NER taposta el a független sajtót – vagy bővebben: a független nyilvánosságot –, hanem a független sajtó és a független nyilvánosság legnagyobb donorja tol egy csoportos leépítést, globálisan.

A koronavírus-járvány kirobbanása után öt évvel valójában még a problémák felvetéséig sem jutottunk el a nagy nyilvánosság előtt. Legyen szó a korlátozásokról vagy az egészségügyi intézkedésekről.

Az algoritmusok és a közösségimédia-platformok feletti harc koránt sem lefutott, sőt, még csak most kezdődik igazán.

Mielőtt pezsgőt bontanánk, hogy búcsút inthetünk a tényellenőrök és a közösségi médiás cenzúra világának, hátrébb kell lépnünk egyet, hogy megértsük, mi is történt – és történik – itt valójában a dezinformáció elleni harc címszava alatt.

Startup vagy politikai párt a Tisza? Mitől startup egy vállalkozás? És egyáltalán, vannak még politikai pártok Magyarországon? Szóba kerül továbbá Vogel Evelin és a lóverseny is.

Az, hogy politikai szekértáborok vannak, nem új. Az azonban, hogy a szekértáborharcban több százezer ember vegyen napi szinten részt egyre inkább megkülönböztethetetlen stílusban és harcmodorban, igen.

Ha száz év múlva megírják az ezredforduló utáni két évtized történelmét, akkor annak a középpontjában nem politikusok vagy ideológiák lesznek, hanem a technológiai forradalom, és annak hatása a társadalomra.