A volt miniszterelnök bizarr játékot űzött a magyar közvéleménnyel.

Az Országházban zajló pénteki pártközi egyeztetésen a Mi Hazánk javaslatára úgy döntöttek, hogy a képviselői eskütételre a Szent Korona előtt kerül sor, illetve az eseményen elhangzik a Székely himnusz is. A felvetéssel szemben senki sem emelt kifogást. Képzeljük el ezt a javaslatot az Országgyűlés 2002-es alakuló ülésén.

Vasárnap sokan sírtak. Volt, aki bánatában, volt, aki örömében. Én nem.

Az elveszített hit és küldetéstudat nem állítható vissza, mint egy véletlenül a kukába helyezett fájl. A törlés a lelkekben a legtöbbször végleges.

A Kutyapárt és a DK az elmúlt egy-két hétben mindent megtett, hogy tényleg igazolja saját politikai fölöslegességét – ám közel sem azért, amiért a Tisza Párt és vidéke állítja.

Ha csak Orbán Viktor és Magyar Péter nyilatkozatait nézzük, az elmúlt két hétben a radikális balosok és jobbosok, meg úgy általában a szabadpiac-fétis kritikusai úgy érezhették, hájjal kenegetik őket.

A Nürnberg egyszerre ígéri, hogy beleláthatunk a per hátterébe és folyamatába, illetve a legmagasabb rangú vádlott, Göring elméjébe is. Filmkritikába oltott történelmi visszatekintésünk.

Arról, hogy Kapitány István berobbant a politikába, már néhány nap leforgása alatt leírtak szinte mindent és annak az ellenkezőjét is. A széles skálán mozgó vélemények és értékítéletek nagy részének azonban van egy közös pontja: a célközönség kognitív disszonanciájának előzékeny lecsavarása.

Az elmúlt héten sokan találgatták, és jó néhányan úgy vélték, meg is fejtették, hogy a Beneš-dekrétumok megkérdőjelezését börtönnel büntető szlovák törvényre miért reagált a magyar kormány úgy, ahogy. Egy fontos kérdést azonban elmulasztottunk feltenni: miért érezte úgy Robert Fico, hogy megengedheti magának ezt a drasztikus lépést?

Az egyre ijesztőbb ütemben polarizálódó magyar társadalomban nagyon ritkán alakul ki széles körű, politikai közösségeken és világnézeti táborokon átívelő konszenzus. Az MLSZ-nek azonban szeptember elején sikerült szinte teljes nemzeti egységet kovácsolnia a szurkolóknak szóló intelemnek szánt kisfilmjével.

A piaci logika lenyomta az ideológiai moralizálást.

Arra, hogy a világgazdaság vérkeringésébe bekapcsolódjunk, talán a kurválkodás különböző módozatain kívül is létezhetnek számunkra utak.

Az elmúlt egy hétben Kárpátalja kapcsán a hazai politikai és véleményformáló elit nagy része szégyenteljesen leszerepelt, világossá téve, hogy magyar nemzetpolitika, mint olyan, nem létezik.

Az utcára vonuló hatalmas tömeg 2025 júniusának legfontosabb közéleti eseményévé emelte a végül Budapesti Büszkeség Napjaként megrendezett Pride-ot. Csakhogy az elmúlt egy-másfél hétben azért akadtak más honfitársaink is, akiknek alapvető jogait nem „csak” megkérdőjelezték, hanem le is húzták a vécén. Ők mégis sokkal kevesebb figyelmet kapnak.

Rácz Sándor, Pongrátz Gergely, Krassó György, az Inconnu Csoport. Róluk méltatlanul kevés szó esik, amikor 1989. június 16-ra, a Nagy Imre-újratemetésre emlékezünk.

Ennek az országnak mindenekelőtt nem a jelenlegi, és nem is egy új kormányra van szüksége. Hanem végre kormányzásra.

Az egész ország arról a kalapácsról beszél, amellyel egy tébolyult férfi megpróbálta meggyilkolni Jeszenszky Gézát. A volt külügyminiszter, Istennek hála, túlélte az aljas és gyáva orvtámadást. Csakhogy az a kalapács ott van a mi kezünkben is, és egyre féktelenebbül hadonászunk vele.

Elzász valami olyasmi, amivé Erdély, Délvidék, Felvidék vagy Kárpátalja válhatott volna egy sokkal szerencsésebb évszázad után sok-sok jómódú, kisimult arcú magyarral – akik már nem beszélnek magyarul. Útibeszámoló.

Orbán Viktor tihanyi beszédére annak elhangzása óta számos magyarázat született. Ezek alapvetően két lehetséges narratíva köré szövődnek. Az egyik vegytisztán cinikus, a másik bölcsen taktikus megfontolást lát az apátság ősi falai közt elhangzó meghökkentő szavak mögött.

Gyurcsány Ferenc távozásának nem az időpontja, hanem a módja igazán érdekes. Érdekes, rejtélyes, és nem igazán életszerű.

Nem értettem egyet azokkal, akik minden idők legnagyszerűbb pápájaként rajongtak érte. Mégis, az életemben regnáló egyházfők közül őt szerettem a legjobban.

Az EU lehet erősebb, mint ma, de világhatalommá nem válhat: a realitás ma az, hogy a „futottak még” kategóriába tartozzon. Erről és még sok minden másról is szó esik interjúnkban Demkó Attila biztonságpolitikussal, a John Lukács Intézet, Stratégiai Jövők Program vezetőjével.

A magyar politikát évtizedek óta kísérő szektariánus jelenségek 2024 végére a közvélemény nagy része felett átvették az uralmat, 2025 pedig rég nem látott politikai hisztériával indul. Nem lesz könnyű ebből kimaradni, de mégis meg kéne próbálni.