Amikor a meteorológus mosolyogva közli a tévében, hogy „végre megérkezik a hamisítatlan nyári idő”, számomra olyan, mintha egy hetes áramszünetet jelentenének be. Válságüzemmódba kapcsolok, túlélésre játszom. A programokat már eleve úgy tervezem, hogy nem a naptáramat nézem meg először, hanem az időjárásjelentést.
Ami most a köztársasági elnök elmozdtása ügyében történik, az elmúlt 36 év abszolút jogalkotási mélypontja. A parlamenti ciklusok korlátozása pedig a pártpolitikai célú alkotmányozás iskolapéldája. Haszna a világon semmi, a hatalomnak jó, ellenfeleinek rossz. Hamisítatlan NER-sulis megoldás.
A sajtószabadság próbája soha nem akkor jön el, amikor egy olyan szerkesztőséget kell megvédenünk, amelynek minden mondatával egyetértünk, amelynek minden újságíróját tiszteljük, és amelynek megszűnése személyes tragédia lenne számunkra. Az igazi vizsga akkor érkezik, amikor azt a lapot kell megvédenünk, amelyet utálunk.
A miniszterelnök hétfő reggeli, Sándor-palotában tett látogatása jó időre elég muníciót adott a kormánypárt harci dobverőinek és az ellenzéki siratókórusoknak egyaránt. Csakhogy a köztársasági elnök ügye Magyarország húsz legfontosabb problémája között sem szerepel.
Többen is hátrahőköltünk, amikor a minap kiderült, hogy „az elmúlt 20 év” lezárását ígérő új kabinetben a Belügyminisztérium rendészeti államtitkára az a Tóth Gábor lesz, aki 20 esztendővel ezelőtt, 2006-ban Gergényi Péter helyettese volt.
A bosszú politikája mindig népszerű műfaj. A megalázottak, kifosztottak, semmibe vett emberek természetes emberi reflexe, hogy elégtételt akarnak. Nem igazságot — az jóval bonyolultabb, fárasztóbb és sokszor kiábrándítóbb vállalkozás volna —, hanem látványos elégtételt.
A volt miniszterelnök bizarr játékot űzött a magyar közvéleménnyel.
Az Országházban zajló pénteki pártközi egyeztetésen a Mi Hazánk javaslatára úgy döntöttek, hogy a képviselői eskütételre a Szent Korona előtt kerül sor, illetve az eseményen elhangzik a Székely himnusz is. A felvetéssel szemben senki sem emelt kifogást. Képzeljük el ezt a javaslatot az Országgyűlés 2002-es alakuló ülésén.
Vasárnap sokan sírtak. Volt, aki bánatában, volt, aki örömében. Én nem.
Az elveszített hit és küldetéstudat nem állítható vissza, mint egy véletlenül a kukába helyezett fájl. A törlés a lelkekben a legtöbbször végleges.
A Kutyapárt és a DK az elmúlt egy-két hétben mindent megtett, hogy tényleg igazolja saját politikai fölöslegességét – ám közel sem azért, amiért a Tisza Párt és vidéke állítja.
Ha csak Orbán Viktor és Magyar Péter nyilatkozatait nézzük, az elmúlt két hétben a radikális balosok és jobbosok, meg úgy általában a szabadpiac-fétis kritikusai úgy érezhették, hájjal kenegetik őket.
A Nürnberg egyszerre ígéri, hogy beleláthatunk a per hátterébe és folyamatába, illetve a legmagasabb rangú vádlott, Göring elméjébe is. Filmkritikába oltott történelmi visszatekintésünk.
Arról, hogy Kapitány István berobbant a politikába, már néhány nap leforgása alatt leírtak szinte mindent és annak az ellenkezőjét is. A széles skálán mozgó vélemények és értékítéletek nagy részének azonban van egy közös pontja: a célközönség kognitív disszonanciájának előzékeny lecsavarása.
Az elmúlt héten sokan találgatták, és jó néhányan úgy vélték, meg is fejtették, hogy a Beneš-dekrétumok megkérdőjelezését börtönnel büntető szlovák törvényre miért reagált a magyar kormány úgy, ahogy. Egy fontos kérdést azonban elmulasztottunk feltenni: miért érezte úgy Robert Fico, hogy megengedheti magának ezt a drasztikus lépést?
Az egyre ijesztőbb ütemben polarizálódó magyar társadalomban nagyon ritkán alakul ki széles körű, politikai közösségeken és világnézeti táborokon átívelő konszenzus. Az MLSZ-nek azonban szeptember elején sikerült szinte teljes nemzeti egységet kovácsolnia a szurkolóknak szóló intelemnek szánt kisfilmjével.
A piaci logika lenyomta az ideológiai moralizálást.
Arra, hogy a világgazdaság vérkeringésébe bekapcsolódjunk, talán a kurválkodás különböző módozatain kívül is létezhetnek számunkra utak.
Az elmúlt egy hétben Kárpátalja kapcsán a hazai politikai és véleményformáló elit nagy része szégyenteljesen leszerepelt, világossá téve, hogy magyar nemzetpolitika, mint olyan, nem létezik.
Az utcára vonuló hatalmas tömeg 2025 júniusának legfontosabb közéleti eseményévé emelte a végül Budapesti Büszkeség Napjaként megrendezett Pride-ot. Csakhogy az elmúlt egy-másfél hétben azért akadtak más honfitársaink is, akiknek alapvető jogait nem „csak” megkérdőjelezték, hanem le is húzták a vécén. Ők mégis sokkal kevesebb figyelmet kapnak.
Rácz Sándor, Pongrátz Gergely, Krassó György, az Inconnu Csoport. Róluk méltatlanul kevés szó esik, amikor 1989. június 16-ra, a Nagy Imre-újratemetésre emlékezünk.
Ennek az országnak mindenekelőtt nem a jelenlegi, és nem is egy új kormányra van szüksége. Hanem végre kormányzásra.
Az egész ország arról a kalapácsról beszél, amellyel egy tébolyult férfi megpróbálta meggyilkolni Jeszenszky Gézát. A volt külügyminiszter, Istennek hála, túlélte az aljas és gyáva orvtámadást. Csakhogy az a kalapács ott van a mi kezünkben is, és egyre féktelenebbül hadonászunk vele.