Magam is nagy rajongója vagyok a kém- és detektívregényeknek. De ma már kevesen tudják, hogy a népszerű Sherlock Holmes-sztorik eredetileg műfajparódiaként indultak.
Ugyanis ilyen könyvet írni voltaképp nagyon egyszerű: az író fejében megvan, mi történt, már csak ki kell találni a rendes és a hamis nyomokat, és azokat úgy tálalni az olvasónak, hogy a detektív megkutyult időrendben megy végig rajtuk, mire végre-valahára rájön a megoldásra. Az élvezet elvileg abban van, hogy vajon a főhős vagy az olvasó jön rá hamarabb, hogy mi történt.
Mivel a dolog ennyire receptszerű, ezért a 19. századi angol ponyvairodalmat igencsak uralták ezek a történetek, Holmes pedig ezen detektívek karikatúrája, aki a legbanálisabb nyomból is zseniális következtetéseket tud levonni. Persze, hiszen ő tudja mindazt, amit az író, vagyis a főhős egyben világot teremtő mindentudó is.
Emberünk bemegy a stúdióba, és elmondja a riporternek, hogy eddig hazudott ám a hatóságnak, be sem szervezték, azt a történetet csupán kitalálta, és olyan hitelesen játszotta el, hogy még a poligráf elébe is állt! Amikor pedig a riporter felteszi a nézőt is csiklandozó kérdést, hogy ugyan honnan tudjuk, hogy nem most hazudik-e, akkor cikornyás körmondatok következnek, és a főszereplő felfedi, hogy bizony van még egy titokzatos karakter, aki nekik súgott előre: valaki, aki rálátott arra, hogy az Alkotmányvédelmi Hivatal vizsgálódik, így volt idejük felkészülni a „dezinformációs műveletre”.
A közönség lelkesen tapsol, a hangulat a tetőfokára hág.
Míg Szabó Bencénél az őrlődő detektív képe rajzolódik ki, aki megerősíti a hírolvasó sejtéseit az ellenzéket vegzáló titkosszolgálatról, amely az egyszeri nyomozót is ármánykodva állítja félre, addig
Ő szemtelenül fiatal kora ellenére ellenáll a beszervezésnek, orránál fogva vezeti a hatóságot, nem törik meg nyomás alatt sem, és most bátran áll az interjúk kereszttüzébe.
A legjobb történeteket tényleg az élet írja, mert ilyen forgatókönyvet élő ember ki nem tudna találni.
Frank Gruber amerikai ponyvaíró úgy foglalta össze, hogy egy jó detektívtörténethez a következő alkotóelemek kellenek:
1. A főhős, aki legyen egy színes személyiség, ne csak egy egyszerű rendőr vagy nyomozó. Mind a kiugrott Szabó százados, mind a fiatal Gundalf simán hozza a kritériumot, és azonnal hősnek lesznek kikiáltva.
2. A téma, mely fontosabb, mint maga a bűnügy. Egy kelet-európai országban, melynek szomszédjában háború dúl, sötét állambiztonsági kavarásokkal gáncsolja a diktatórikus hatalom a demokrácia harcosait, és igazi kémjátszma bontakozik ki. Ez szinte vászonra kívánkozik.
3. A gonosz. Ha a főhősünk szuperhős, akkor a gonosz legyen szupergonosz, itt pedig minden karakternek megvan a maga párja: Magyar Péternek Orbán Viktor, míg az IT-soknak Rogán Antal és az ő „gonosz kutyái”, de ott az ügynökváddal üldözött oknyomozó újságíró és az áruló külügyminiszter, ám van itt hangfelvételekkel zsaroló volt barátnő is. Komoly karakterek, világsztárgárdáért kiáltanak, és akkor a rejtélyes V. E.-ről, Henryről és a most bedobott Theóról még nem is beszéltünk, pedig ez már lassan opera lehetne.
4. A motiváció. Túl a puszta gonoszságon az elkövetőnek kell valami indíték, amiért a gaztettét elköveti, itt pedig egy geopolitikai játszmában nemcsak a hatalmát féltő öreg zsarnokról van szó, hanem a mögötte álló orosz főgonoszról is, aki Európa leigázására készül.
5. A nyom. A jó sztorihoz az kell, hogy az olvasó előbb megsejtse, mint a főhősök, hogy ki is az elkövető: egyedül itt sántít a történet, ugyanis idehaza mindenért is a NER és orosz megrendelői a felelősök már régóta, az ellenzékre rádolgozó titkosszolgálat pedig szintén régóta visszatérő motívum.
6. Az akció. Itt a cselekmény lényegi része tulajdonképpen egy házkutatás és egy meghallgatás, a többi mind elbeszélés, amolyan újmédiásan, néha egy hangfelvétel vagy egy interjú, de utólag hozzá lehet majd költeni egy autósüldözést vagy egy bunyót.
7. A klimax. A csúcspont. Ez ugye még várat magára, de mindenki abban bízik, hogy a feloldást majd a választás adja.
8. Legvégül pedig az érzelem, azaz, hogy a kötelességtudaton túl mi motiválja a főhősöket. Ebben a tekintetben pedig egy rendes, már-már pátoszos nemzeti drámával van dolgunk.
De mi a legjobb? Hogy a történet visszafelé is működik, csak a szereplőket kell behelyettesíteni és az előjeleket. Ugyanaz a film két szemszögből elmesélve, és mindenki arra ül be, amelyikre akar:
Visszatérve arra, hogy itt választás lesz két hét múlva: kérdés, hogy az egyszeri választónak mi marad meg ebből az egészből, pláne, ha láthatóan minden napra jut egy-egy drámai fordulat, egy újabb interjú, eddig elhallgatott (vagy lehallgatott) részlet, vagy talán előugrik az árnyékból még egy szereplő. Félő, hogy lassan kezdünk túllépni az épkézláb emészthető műsoridő határain, bár Tarr Béla hazájában ez se volna meglepő.
Ám, ami a magam végtelenül cinikus nézőpontját illeti, a kiváló műsor és színészi tehetségek elismerése mellett is el kell mondanom, hogy szerintem mi a legvalószínűbb megoldás.
Gundalf meghallgatása volt a tényszerű, az erről szóló felvétel hiteles: ebben pedig az hangzik el, hogy ezt a fiút megpróbálták beszervezni, ő pedig ügybuzgalomból nem vette észre, hogy mibe is keveredett. Legalábbis ez a jobbik eset. A rosszabbik az, hogy Gundalf ezt illetően megvezette a hatóságot, csak a kormányváltás és Ukrajna megsegítése érdekében belegyalogolt egy másik titkosszolgálat ölelésébe.
itt magabiztosabban beszél, mint ahogyan azt az alkotmányvédelmisekkel tette. Jól kitalált történet, ráadásul bizonyítékot nem mutat, hanem meglebegteti, hogy van ott még titkos cset a titokzatos Theóval, de ahhoz csak ő férhet hozzá, és van poligráfos vizsgálat, ám azt nem fejti ki, hogy ez utóbbi önmagában az égadta világon semmit sem jelent.
Hogy az egész mizéria miért robbant ki? Én abban hiszek, hogy igenis van rendezői vénája a propagandaminiszternek, és egy olyan ziccert, miszerint a legnagyobb ellenzéki pártban olyan arcok mozognak, akik után már korábban is szimatolt az AH, nem lehetett kihagyni. A pedofilvád már szinte bevett ürügy egy jó kis rendőrségi eljárásra, hiszen, ha nem is igaz, össze lehet vele kenni a politikai ellenfelet. Azt pedig valljuk meg, hogy az lett volna a meglepő, ha nem találnak a Tisza párt környékén lehallgató készüléket valakinél.
De az egész történet igazából azért bukott ki, mert a Direkt36 már készült a saját anyagával Szabó Bencével és a Lavrovval egyeztető külügyminiszterrel, így a hatóság elkezdett a nyilvánosságban is támadni.
Most pedig ott tartunk, hogy valaki kiállt a színre, és azt állítja, hogy jól átverte őket. Mi meg a székünkbe kapaszkodva várhatjuk, hogy na, erre válaszul mit raknak még ki az asztalra.
Borítókép: Hrabóczki Dániel, azaz Gundalf a 444 stúdiójában / forrás: Youtube
Bejelentkezés