Miközben a parlamenti vitákban is egyre nagyobb szerepet kapnak a politikai célokra felhasznált áldozati narratívák, addig az egész „fejlett nyugat” forrong egy rendkívül mély válságot felfedő angliai botrány miatt, amelynek az ott már hosszú évtizedek óta zajló áldozati játszmák ágyaztak meg.

Az elmúlt évek politikai küzdelmei során középpontba került szimbolikus figurák, instant „hősök” gyakran többet árulnak el a politikai választóvonalakról, mint a pártprogramok. A különböző politikai táborok által pajzsra emelt politikai vezetők és „civil” példaképek körüli csatákban a társadalmi viszonyokról és az emberi minőségről alkotott elképzelések is ütköznek.

A Tisza áradásában a kezdetektől jelentős szerepet játszik a női választók mozgósítása, amihez a kommunikációs stílus, fókusz és csatornák megválasztása is jelentős mértékben hozzájárul. A női közönség célzott megszólításától elválaszthatatlan a Tisza, pontosabban Magyar Péter és Radnai Márk személyes, sőt intim jellegű politikája.

Egyetlen korábbi magyar politikus férfiassága sem vált olyan mértékben vitatott kérdéssé, mint Magyar Péteré: rengeteg, különösen női rajongója számára filmsztárként imádott hőssé vált, míg szintén szépszámú kritikusa számára a férfiasság nevetséges megcsúfolását testesíti meg. Ez a téma túlmutat a személyes karakter és stílus kérdéskörén: a modern férfiasság és vele a modern államférfi ideáljának erodálódása elválaszthatatlan a politika alapvető kérdéseitől.

A bántalmazás és áldozatiság retorikája a jó és a gonosz morális kategóriái mentén hamisítja meg a politikai konfliktusokat.

Horváth Gideon Az egyszerű buzik országa című, 24.hu-n megjelent írása azt a benyomást erősíti meg, hogy egyfajta kollektív amnézia telepedett a hazai közbeszédre. Az LMBTQ-aktivizmus belső kritikáját megfogalmazni szándékozó vitairat ugyanis több évtizedre visszatekintő hazai és külföldi viták felett siklik át.

Miközben a „nőkérdés” a fontos politikai pozíciókat elfoglaló nők szimbolikus előtérbe helyezésén keresztül a Tisza Párt imidzsének egyik fontos elemévé vált, a női egyenjogúság kérdése hangos viszályt keltett a konzervatívoktól a különféle elidegenedett szubkultúrákon át a turbóprogresszívekig tartó Tisza-tábor mélyebb bugyraiban.

A düh, a harag politikailag is produktív érzések: meghúzhatják a határokat, nemet mondhatnak a hatalmi visszaéléssel szemben. Előfordul azonban, hogy a jogos harag nevében már másról van szó. A bosszú, a visszavágás, a megalázás könnyen kínálkozhat válaszként a sok különböző sérelemre kontextustól és kormánytól függetlenül.

A baloskodás nem kevésbé bénítja meg a valódi alternatívák keresését, mint a szélsőjobb: a baloskodó ideológiák követői még el is hiszik, hogy egy jobb, szabadabb és igazságosabb világért munkálkodnak.