Egyetlen korábbi magyar politikus férfiassága sem vált olyan mértékben vitatott kérdéssé, mint Magyar Péteré: rengeteg, különösen női rajongója számára filmsztárként imádott hőssé vált, míg szintén szépszámú kritikusa számára a férfiasság nevetséges megcsúfolását testesíti meg. Ez a téma túlmutat a személyes karakter és stílus kérdéskörén: a modern férfiasság és vele a modern államférfi ideáljának erodálódása elválaszthatatlan a politika alapvető kérdéseitől.

A bántalmazás és áldozatiság retorikája a jó és a gonosz morális kategóriái mentén hamisítja meg a politikai konfliktusokat.

Horváth Gideon Az egyszerű buzik országa című, 24.hu-n megjelent írása azt a benyomást erősíti meg, hogy egyfajta kollektív amnézia telepedett a hazai közbeszédre. Az LMBTQ-aktivizmus belső kritikáját megfogalmazni szándékozó vitairat ugyanis több évtizedre visszatekintő hazai és külföldi viták felett siklik át.

Miközben a „nőkérdés” a fontos politikai pozíciókat elfoglaló nők szimbolikus előtérbe helyezésén keresztül a Tisza Párt imidzsének egyik fontos elemévé vált, a női egyenjogúság kérdése hangos viszályt keltett a konzervatívoktól a különféle elidegenedett szubkultúrákon át a turbóprogresszívekig tartó Tisza-tábor mélyebb bugyraiban.

A düh, a harag politikailag is produktív érzések: meghúzhatják a határokat, nemet mondhatnak a hatalmi visszaéléssel szemben. Előfordul azonban, hogy a jogos harag nevében már másról van szó. A bosszú, a visszavágás, a megalázás könnyen kínálkozhat válaszként a sok különböző sérelemre kontextustól és kormánytól függetlenül.

A baloskodás nem kevésbé bénítja meg a valódi alternatívák keresését, mint a szélsőjobb: a baloskodó ideológiák követői még el is hiszik, hogy egy jobb, szabadabb és igazságosabb világért munkálkodnak.