Varga Gergő és Gulyás Márton a másodfokú tárgyaláson 2018 februárjában / fotó: Bődey János, a képet az Index engedélyével használjuk

„– Hé! Te! Nem ismersz meg? 
– Nem. 
– Há ne mondd má! 
– Há nem mondtam. Mér, te ki vagy? 
– Hát nem emlékszel? 
– Nem. 
– Hát együtt lőttük a pártházat! 
– Mikor? Melyiket? 
– Há’ mikor melyiket!" 
(Hofi Géza)

Úgy tűnik, hogy a kormányváltás utáni eufóriát most felváltja az elszámoltatás kérlelhetetlen vágya. A megszólalók jelentős része az Orbán-korszak 16 évének bűneit meséli el újra. Mert a Fideszt ugyan le lehetett váltani választáson, a politika azért üldözött és nyomasztott embereket, sokakat, a politikai ellenfélnek kijelölt aktorokra változatos módon csapott le. Legutóbb L. Ritók Nóra mesélt részletesen arról, hogy a civilek elleni 2014-es hadjárat keretében az Alkotmányvédelmi Hivatal egrecíroztatta, de most a jobboldali sajtómunkásokra is baljós árnyak vetülnek, miszerint legyenek szívesek számot adni az általuk folytatott lejárató kampányokról. A Válasz Online például bocsánatot is kért, miután a telexes Fábián Tamás tetemre hívta a lapot, a Ripost egy volt munkatársa pedig bement az Átlátszóhoz elmesélni, hogy a lejárató anyagok pont úgy készültek, ahogyan azt elképzeltük.

Furcsa idők ezek, bár messze vagyunk attól, amikor 1967-ben a német szocialista diákszövetség megostromolta a Bildet kiadó Axel Springer kiadóvállalat nyomdáját, miután Rudi Dutschkét agyonlőtte egy szélsőjobboldali, amiért diáktüntetők a bulvárlapot okolták.

Idáig szerencsére nálunk nem fajultak a dolgok, legalábbis eddig. De a NER alapvetően négy módon szemétkedett az ellenfeleivel, amit elnyomásnak lehetne nevezni:

  • gazdaságilag, amikor például törvénnyel rendezték át a dohánypiacot, vagy amikor a NER-titánok kiszemeltek maguknak valami zsíros falatot, és az üzletek gazdát váltottak;
  • propagandailag, amikor bulváreszközökkel járatták le az ellenfeleiket;
  • törvényileg, amikor mondjuk megpróbálták betiltani a Pride-ot vagy terroristáknak minősítették az antifasizmust, antiszemitizmusnak az Izrael-kritikát;
  • és hatóságilag, amikor valakit megfigyelt a titkosszolgálat vagy elvitt a rendőr.

A köznyelv a diktatúrát leginkább az utóbbival szokta azonosítani, és pont az volt a NER-ben a bizarr, hogy még az európai standardhoz képest is mennyire kesztyűs kézzel bánt a rendőrség a tüntetőkkel. Hiába no, 2006 legalább arra jó volt, hogy az Orbán-rendszer különösen kényes legyen e téren az imidzsére. Viszont nem is volt szüksége erre: az ember ellenzékben úgy érezhette, hogy a „fortélyos félelem igazgat”, mintha az állam mindenható lenne, és könyörtelenül lecsapna már az ellenszegülés gondolatára is: nem volt szükség rendőri brutalitásra, hiszen ott ült a rendőr az emberek fejében.

Így amikor elégtételt várunk és számonkérnénk, akkor menten abba a problémába ütközünk, hogy ebből mi volt specifikusan a Fidesz szemétsége, és mi a magyar állam úgymond normál ügymenete? Sőt, hogy ennél is tovább menjek: ha esetleg le is határoljuk a felelősséget, hogy a vegzálás és a lejáratókampány a kormány/a Fidesz/a hatalom műve, akkor meg kell kérdeznünk azt is, hogy mi volt az ellenzéki közeg és a tágabb magyar társadalom szerepe abban, hogy az áldozatokat pillanatnyi politikai érdekből felemelje, hogy aztán a hírözön fordultával ejtse és magára is hagyja őket – mint történt az a megannyi aktuális bátran kiálló, rendszerrel szembeszegülő szereplővel.

Vagy egyáltalán: hogy változott át például Simicska Lajos a rendszer emblematikus, gyűlölt oligarchájából a G-nap után ellenzéki ikonná, aki belengetett egy atombombát, majd szépen kivásárolták és azóta is éli víg nyugdíjas éveit Veszprémben?

De el tudom mondani ezt a saját példámon is keresztül. Politikai ellenállásért az elmúlt tizenhat évben kevés embert csuktak le, de ebből én voltam az egyik, miután Gulyás Mártonnal festékes flakonokat dobtunk a Sándor-palotára. Marcit még a helyszínen elkapták, engem viszont a lakásomról hurcoltak el, hogy aztán hivatalos személy elleni erőszak vádjával bent tartsanak minket három napig (amíg elülnek a tüntetések), utána pedig csoportos garázdaság miatt közmunkára ítéljenek bennünket.

Olyan rég volt már mindez, hogy nekem is a hírekből kellett előkeresnem, hogy tulajdonképpen mennyit is kaptunk.

Én végül nyolcvan órában söpörhettem az utcát, amiből megtanultam, hogy ez ugyan könnyű melónak látszik, valójában igen kemény munka, napi tizenöt kilométer talpalással. Akik ezt a munkát végzik, noha elengedhetetlen részei a város fenntartásának, megalázóan kevés pénzt kapnak, mi több, közmegvetésnek örvendenek, még napközben elugrani vécére sem egyszerű feladat. A láthatósági mellény pedig láthatatlanná tesz, mellettem is elsétált egy évtizedes barátom hajnalban anélkül, hogy észrevett volna. Az utcaseprők ráadásul nem szeretik a „büntiseket” (ahogy a közmunkára ítélteket nevezik), mert jellemzően alibiznek, csak töltik ki az időt, de nem dolgoznak. 

Ezzel pedig amúgy is volt probléma, ugyanis, ha túl gyorsan végeztünk egy utcával, akkor a minket kocsival ellenőrző főnök egyszerűen újabb és újabb szakaszokat jelölt ki, azaz a jól végzett munkának még több munka lett az eredménye. Ebből kifolyólag aztán sokszor valósággal bujkáltunk, mert a lakók sem voltak restek telefonon panaszkodni, ha olyan utcaseprőt láttak, aki éppen nem seper. Pedig isten látja a lelkemet, előbb-utóbb elfogy az a sok csikk, pedig már olyan is volt, amit a rúzsfolt alapján felismertem. Már tudtam, hogy ezen a sarkon minden reggel ugyanaz az ember hajítja azt el. Őt ugyan sose látom, de a koszt takarítom utána.

Ez nem a Fidesz. Ez a magyar állam és a magyar társadalom. Ahogy a minket csoportos garázdaságért elítélő bíró is korábban a Phd-jében alkotmányellenesnek vélte a garázdaságot, de a törvény az törvény, így ez lett az ítélet. S még ez is felüdülés volt ahhoz képest, amit az eredetileg beharangozott hivatalos személy elleni erőszak jelentett volna. A Gyorskocsi utcában a nálam jártasabb cellatársam, akinek a végtelen mennyiségű cigarettát köszönhettem, arra intett, hogy imádkozzak, át ne kerüljünk a Venyigébe. 

Rá egyébként rájárt a rúd: nagybeteg volt az anyja is, a testvére is, volt három szakmája, csak hát lazításképp beragasztózva néha elkötött egy autót, amit aztán felcsavart egy fára. Arra panaszkodott, hogy ha csak pénzbüntetést kapna, akkor azt gond nélkül ledolgozná, de így, hogy ki-be jár, a büntetés-végrehajtás intézményeiből, sose tud kiszakadni. Egyébként pedig nagy csodálkozva nézett rám, mert behallatszott a cellába a tüntetők skandálása, hogy „engedd ki a Marcit, engedd ki a Gergőt”. Ti ilyen fontos emberek vagytok, kérdezte, amire én is csak hümmögtem, hogy hát ezek szerint valakiknek igen, lévén ekkor még nem tudtam, hogy a barátnőm telekürtölte a sajtót azzal, hogy elvittek a lakásról a jagellók és spontán tüntetést szerveztek miattunk. Ezen a ponton már nem aludtam vagy harminc órája, így szabályosan elájultam.

Így az sem a Fidesz volt, hogy ha az ember rá akart gyújtani, akkor csengetni kellett, amire jött egy börtönőr, ha épp úgy tartotta kedve, hogy tüzet adjon, így jobb híján láncdohányoztunk. De amikor rabosítottak, én pedig óvatlanul úgy köszöntem az ujjlenyomatomat levevő tisztnek, hogy „viszontlátásra”, az nekem ugyan lehetett az ősélményem a Fidesz-hatalomról, de a magyar államnak csak egy sima hétköznap volt.

Mindenesetre szép kövér botrány keveredett belőle, és kijárt nekünk tizenöt perc hírnév. Ki-be jártunk a különböző médiumokba, mint az aktuális, bátor ellenállók. Márton ügyesen meg is lovagolta a pillanatot, ekkor indította el a Partizánt, én meg, amikor elkezdtem a nemtetszésemet kinyilvánítani a taktikai szavazós irányt illetően, gyorsan feledésbe is merültem. Pontosabban a nyilvánosságból tűntem el, ám utána akadt nehézségem, hogy munkát találjak – és nem azért, mert Magyarországon minden munkáltató fideszes, hanem mert a munkáltatók nem szeretik a pattogó embereket, így aki politikailag exponált, az potenciális veszélyforrás, és már be se hívják interjúzni. Egy későbbi munkahelyemen is azt hallottam vissza, hogy ha az egyik főnök tudná, mit csináltam előtte, biztos, hogy fel se vesz.

Mindezeken nyilván nem segítene az elszámoltatás és nem lenne rá megfelelő elégtétel. Tán még az sem, hogy a minket elítélő bíró eredeti gondolata szerint felszámolják a garázdaság kategóriáját.

Itt a struktúrákban, a mindennapi működésben, a reflexekben van a hiba, és félő, hogy egy kormányváltással ezek megmaradnak, legfeljebb az irányuk változik.

Esetleg majd másokat visznek vezetőszáron az ügyészségen körbe úgy, mintha egy Escher-illúzióban lennének, de ugyanazokat a szerencsétleneket küldjük majd a Venyigébe. Most majd nem a bulvárlap járat le, hanem ezernyi beszélő fej áll beléd a Facebookon meg a TikTokon. Valakiket lehúzunk majd a megfigyeltek-betiltottak listájáról, másokat meg felírunk.

A csikkeket pedig ugyanúgy eldobjuk, és az utcaseprőt is ugyanúgy lenézzük.

 

 

Borítókép: Varga Gergő és Gulyás Márton a másodfokú tárgyaláson 2018. februárjában / fotó: Bődey János, a képet az Index engedélyével használjuk