És a vég: a televízió – radikális átalakulásban a közösségi média szerkezete

Magyarország különös helyzetben van, lévén a demokratikus értelemben vett közös életünk nagyjából pár portálra és a kommentmezőkre korlátozódik. Az ógörögöknek még volt ötletük arról, hogy a demokrácia akkor működik, ha cserépszavazással döntjük el a kérdéseket, és véletlenszerű húzásokat rendelünk a döntések felelősségéhez. Ehhez képest mindenképpen nóvum a magyar demokrácia, ahol pártok ugyan nincsenek, érdekközösségi tömbök vannak, ezek meg maguk alá gyűrik a magyar sajtót, és ezért a karácsonyi vacsoránál üvöltöznöm kell, hogy hülye-e a magyar, mert nem olvassa, amit olvasnia kell, vagy önérdekkövető-e abban, hogy jobb áron szeretne gázt vagy eurót.

Különös ez a helyzet, mert a közös dolgainkat hol máshol ütköztetnénk és ütköztethetnénk, mint amerikai platformokon: ott kommentelünk és ugrunk egymás torkának, a dolgot magát sose nézzük, csak besoroljuk, hogy ez a miénk, az meg az övék. Néha vannak beszélő fejek a rádióban meg a tévében, akik megmagyarázzák, hogy tulajdonképpen nekünk ez így jó. Pedig a magyarázó embereink se nagyon hagyják el az országot, vagy ha mégis, akkor sem hagyják el a saját internetüket, ebből kiindulva pedig nem nagyon van olyan pozíciójuk, ami alapján számon kérhetnék a politikai eliteket meg a médiájukat. Csak nézünk, mint a hal a szatyorban, hogy Bibó István mondjuk nem így gondolta, bár aki Bibót olvasott, az már ósdi, és ezért zsolozsmázunk. Jogállam, szuverenitás, néphatalom, nyilvánosság, szólásszabadság, kelet és nyugat, a lábad büdös, mosogatni meg ki fog?

Az a jó hírem van az olvasó számára, hogy ez a világ már kimúlóban van. 

Tudniillik a fejlett nyugati demokráciákban („hanyatló nyugat” stb.) már rájöttek arra, hogy a kommentelő nemcsak hülye, hanem nagyon könnyen hamisítható is, miszerint olcsón lehet venni sok lájkot és sok kommentet egy-egy poszt alá, amivel egynéhány politikus vagy beszélő fej bizony-bizony megemelhető. A megemeléssel pedig ezek a politikusok és beszélő fejek népszerűbbnek számítanak, és keserű pirula, de sok polgártársunk gond nélkül az első sorba törekedne, ha a haverjaik mindezek nyomán leugranának a hídról, így pedig a legteljesebb képtelen baromságok tudnak közvélekedésű igazsággá emelkedni.

Egy ilyen világra nálunk még álmélkodó csodálkozás a válasz, ám a Nyugaton© egyszerűen levonultak az emberek ezekről a platformokról. Pláne, miután az AI az analfabétának is segít írni, a politika és az üzleti világ pedig jól tudja koordinálni, hogy hogyan győzzük meg a tömeget („ha sokan állnak a sorban, azt hiszik, hogy minden fasza”). Egy Nyugati Demokrata ezért nemhogy az állama üzenetében nem bízik, hanem a sajtóban és a közösséginek nevezett médiában sem. 

Helyette mindenféle alternatív fórumokat indít, és megpróbálja a régi konfliktusokat távol, az értelmes embereket meg bent tartani. A kitiltás alapja az, ha valaki felolvassa a tegnapelőtti kommentszekciót: nullkalóriás emberek nem kellenek.

Abból, hogy valaki lebutuljon az átlagos kommentelő szintjére, két kiút látszik, és az üzleti-politikai marketing már próbál ennek elébe mászni, nyilván ügyetlenebbül, mint ahogy az a nép ösztönéből következne.

De hogyan szabadulunk meg a kommentelőktől? És a mérhetőségtől? És a trolloktól?

1. A sötét erdő. Ez a visszavonulás a csoportos csetjeinkbe, a privát társaságainkba, a közös főzésekbe és a 72 órán át tartó partikba. Ahová mi megyünk, oda más nem követhet: vannak a politikamentesen politikus közösségek, ahová nem jut be a marhaság. Mérlegelés van cigi mellett vagy a desszert fölött, a lényeg az ember és ember közötti viszony olyan módon, ami egyelőre nem piacosítható, nem mérhető. Retrográd, mert az osztálykülönbségek befigyelnek, de ha már ott vagyunk, akkor együtt vagyunk, és az együttlét erősebb pajzs kifelé, mint a különbségeink befelé. Apró szökések a polgárháború elől, ahol nem az a legnagyobb vitapont, hogy mekkora szemét az Orbán, hanem az, hogy szarul csinálod-e a lángost. Mert az üres hüppögésre le tudunk adni egy jogi-pénzügyi analízist arról, hogy melyik törvény épp kinek kedvez, ám aki meg csak a napi híreket tudja felkommentelni, arra sajnos nem számítunk a demokratikus átmenetben sem.

2. A videó. Tizenéve még egy mai mémet is komoly költség lett volna kirakni az internetre, most pedig nagyjából minden ember, akinek van okostelefonja, házistúdióval is rendelkezik, és simán a karizmájával képes eladni bármit. Ezt a műfajt eddig leírtuk, mint a sarlatánok terepét, csak hát az van, hogy az átlagember (az átlag! az ember!) már inkább rövid videókat néz, nem pedig kommentekből próbálja megfejteni, hogy mi a véleménye. Megváltozott a harcmodor. Mivel a mesterséges intelligencia segítségével az összes analfabéta képes meggyőzően hangzó baromságokat előállítani, felértékelődött annak a szerepe, hogy valaki bonyolult mondatokat érthetően tördelve adjon elő egy kamerába. Ez pedig nem vicc: a legértelmesebb barátunk is dadogó óvodássá változik, ha nem részegen kell magyaráznia valakinek, hanem kamerát tolnak elibe, ugyanis ez nem egy adottság, hanem olyan felvett képesség, mint mondjuk a mobilon történő gépelés.

A reklámot és a politikumot mindezek a mélymozgások nem igazán érdeklik, ha csak nem tud valahogy belekutyulni, lásd még azt a mániát, hogy minden politikai oldalnak van X+1 beszélő-feje, akiket rendszeresen kirak a televízióba. De a nézettségi adatok mögött igazából azt látjuk, hogy hány ember ugrik a kommentmezőből az új tévémezőbe.

Ez kétségkívül igazságtalan azokkal szemben, akiknek az írott betű az életük. Amikor az ember ír, akkor kívülről furán fest, mert leginkább magában motyog, néha felhorkan, máskor embereket a falhoz állít, mint egy megszállott, aki démonokat lát. 

A beszélt szöveg nem ilyen. Ott borulnak az akkurátus számok, az idézetek és definíciók: ott színészi tehetség kell, ami átélhetővé teszi a szöveget magát.

Persze tehetünk úgy, mintha ez új dolog lenne, de mi már egy olyan korban élünk, ahol a híres színészek más híres emberek közmegbecsülésnek örvendő gyermekei. Pedig régen a görögök meg a rómaiak még prostituáltakként kezelték őket, és jóravaló család nem adta volna a gyermekét ilyen pályára.

Ez azonban nem fair azokkal szemben, akik eddig nem fektettek munkát abba, hogy látsszanak. Az emberek döntő többsége, ha ért is valamihez, csendben robotol, és csak intim/vállalati környezetben okoskodik.

Az ő esetükben a kompetencia jele az volt, hogy értelmesen tudtak írni: önéletrajzot vagy motivációs levelet, az elkötelezettebbek cikkeket. Ám a mesterséges intelligencia elterjedése révén bárki könnyedén tudja magát írásban kompetensnek álcázni, így az írott szó megszűnik megbízható jelzésnek lenni az emberek rátermettségét illetően.

Aki tehát az írott szóban érezte magát otthon eddig, annak számára most félelmetesnek hat az internet rivaldafénye. Warhol jóslata, hogy mindenki híres lesz 15 percig, most már alapkövetelménnyé válik mindenkinek, aki érvényesülni szeretne.

De ez a felállás nem fair azokkal szemben sem, akiket az isten is a színpadra teremtett, mert a látszat csak a képlet egyik oldala: a dologhoz való hozzáértés már pepecselős munka.

Így ez a szép új világ mindannyiunknak keresztbe tesz. Vagy megtanulunk új képességeket, vagy megtaláljuk azokat, akiknél az van, ami nálunk hiányzik: a magányos írókat felváltják a televíziós stábok.

Az egyetlen mentő ötlet onnan indul ki, hogy a szöveg önmagában hideg, ám az a szöveg, amiben hallom az illető hangját, látom a fizimiskáját, látom az arcát, sokkal melegebb: ha az ember szagát nem is érzem, de közelebb van, mint egy holt ember könyve vagy egy élő ember holt szövege.

Ami pedig egészen biztos, hogy ember társaságra vágyik. És ezért a társaságért bizony-bizony komoly erők verekednek. Gondoljunk csak arra, ahogy a tévé berobbant az emberek, majd megérkezett az internet, előbb szöveges, most pedig videós verziójában.

Ha úgy tetszik: a magányunk állandó, a formátumunk változik. 

Legközelebb úgy alakul majd át, hogy az arctalan szövegelést az arccal rendelkező szövegek váltják föl. Csak éppen jellegzetes magyar módon itt nem az amatőrök törik az utat, hanem a feltőkésítettek (a Partizántól a Megafonig). 

Az átalakulás java nálunk még hátravan: a közéletünk még mindig a kommentszekcióban létezik. De mint másutt, itt is hamar ráébrednek majd az emberek, hogy kell egy jobb mikrofon, némi fény, és övék lesz a színpad.

Borítókép: Ilusztráció / fotó: Michael Nguyen / NurPhoto / NurPhoto via AFP