Az Egyesült Államok – és kiváltképp Donald Trump – belegázolt valami olyasmibe, amiből sokkal jobb lett volna kimaradnia: ez a közel-keleti háborús spirál és e szövevényes pókháló közepe, Irán. Természetesen nem szabad megfeledkezni arról sem, ki osztott még fontos lapokat ebben a nagy hadijátékban: Izraelről van szó.
A hivatalban lévő amerikai elnök körüli kultuszteremtő igyekezetre nem nagyon találunk példát az amerikai történelemben. Arra azonban igen, hogy mennyire veszélyes, káros és kontraproduktív is lehet a politikai riválisok verbális megbélyegzése, szélsőségesnek, akár terroristagyanúsnak címkézése.
A Trump-féle kül- és biztonságpolitikai világlátás viszonylag egyszerű, sallangoktól mentes: Amerika a falkavezér nagykutya, aki azt csinál, amit akar, aki pedig nem követi jóban-rosszban, az viselje a következményeket és a megrovást.
250 év alatt Amerika mint állam és társadalom rengeteg változáson és átalakuláson ment keresztül, az amerikai álom és az utópikus földi paradicsom vonzereje és ígérete pedig jócskán megkopott. Ami nem sokat változott, az a polgáriasodott, de jelentős befolyással bíró vallási hév, az elkötelezettség, a különlegesség- és a messianisztikus küldetéstudat különféle megnyilvánulási formái, a dinamizmus és az ambíció, hogy olyasmit tegyenek és mutassanak a világnak, amire tulajdonképpen senki más nem lenne képes.
Ha kritikus szemmel sorba vesszük az Egyesült Államok legfontosabb 21. századi ázsiai katonai beavatkozásait, szembetűnő lesz az aránytalanság: ezek viszonylag csekély stratégiai, politikai előnyt hoztak, viszont jelentős mértékű emberveszteséggel jártak és tetemes gazdasági terhet jelentettek.
Trump és főképp Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök bírálói szerint az iráni ügy és annak várható végkimenetele lehet az amerikai és izraeli kormányzat egyik legnagyobb külpolitikai blöffje és stratégiai kudarca.
A film kellemes meglepetésként hat, abszolút kimagaslik a korábbi, meglehetősen botrányos minőségűre sikeredett történelmi filmeposzok, NER-es történelmi kurzusfilmek sorából.
Könnyű azt mondani, hogy újra megerősödik az úgynevezett européer, transzatlanti elköteleződés és a nyugatos magyar külpolitikai irányultság. Azonban a világ és a nemzetközi rend alapos átalakuláson ment keresztül az utóbbi időszakban.
Kína és az Egyesült Államok a globális szuperhegemón szerepéért folytatott versengése elkerülhetetlenné teszi a nyílt konfliktust? És mi is az a Thuküdidész csapdája?
Az amerikai szuperhatalmi dominancia és az Egyesült Államok világgazdasági uralmának eróziója bő két évtizede, lényegében a 2003-as iraki háború óta tart, tempója pedig egyre csak gyorsul.
Kijelenthetjük-e vajon, hogy Amerika is kezd belefáradni Trumpba és az egyre kevésbé nagyszerű MAGA rendszerbe, ahogy Magyarország is elég látványos búcsút intett Orbán Viktor miniszterelnöknek és az általa teremtett és vele fémjelzett Nemzeti Együttműködés Rendszerének április 12-én
J.D. Vance jelenlegi hivatalban lévő amerikai alelnök – és valószínűsíthetően 2028-as elnökjelölt – látogatása a nyilvánvaló időzítésén túl nemcsak kampányesemény volt. De miről voltak emlékezetesek Theodore Roosevelt és George Bush budapesti vizitjei?
Negatív következménye számos, hozadéka talán csak egyetlen volna annak, ha megvalósulna a NATO-ra vonatkozó esetleges Trump-javaslat.
Visszatekintés Szabó százados felől: Edward Snowden, Julian Assange, Chelsea Manning, Angela Merkel telefonja, még Mata Hari és Faludy György is előkerül.
Az Irán ellen indított legújabb öbölháború látványosan felszínre hozta Dubaj és a Perzsa-öböl menti gazdag arab államok sérülékenységét, gazdagsági sikereinek illékonyságát és teljességgel hamis biztonságérzetét.
Bombasztikus kijelentésekből, pusztító világháborút vizionáló spekulációkból, vagy egyéb, rémálomszerű látomásokból nincs hiány napjainkban. Azonban, igaz, ami igaz, erre némileg okot adó nemzetközi eseményekben sem szűkölködünk.
Irán esetleges destabilizálása, a politikai rendszerváltás vagy az átfogó reformok kikényszerítése, valamint az ország reménybeli leválasztása a „gonosz tengelyéről” együttesen gyengítheti az orosz és kínai hatalmi erőteret és a két nagyhatalom geostratégiai érdekérvényesítését.
A tanácskozás egyik igazán érdekes aspektusa, hogy kik nem vettek részt a Trump-féle „mini-ENSZ” összejövetelén – szövetséges európai hatalmaktól a „globális Dél” és a BRICS meghatározó államaiig.
Marco Rubio amerikai külügyminiszter az amerikai–nyugat-európai elhidegülés, szembenállás, a NATO-n belül érzékelhető bizalmi válság tompítására, ellensúlyozására érkezett Münchenbe.
A fegyverzetkorlátozási egyezmény hatályvesztése visszavetheti a világot az 1980-as évek elejére.
Donald Trump éppen egy éve lépett újra hivatalba az Egyesült Államok 47. elnökeként, és igazán nem állíthatjuk, hogy akár csak egy pillanatra is okot adott volna az unalomra vagy a csendes szemlélődésre, legyen szó az amerikai belpolitikáról vagy éppen világpolitikáról – ez a kettő egyébként is mintha ugyanazon érme két oldala volna Trump számára.
Donald Trump látványos visszatérésével és 2025-ös politikai ténykedésével kinyilvánította azt, amit már sejteni lehetett: Amerika és Európa útjai elválnak egymástól.
Felettébb megosztó kép él Magyarországról Nyugaton, főképp az ugyancsak végletesen széttöredezett Egyesült Államokban. Két tökéletesen ellentétes, egymásnak ellentmondó elképzeléssel, országimázzsal találkozhatunk.