Plakátmagány: vége a propagandának?

A marketingszakmának rossz a híre és a megítélése: mindenki gyűlöli a reklámot, sokszor még az is, aki készíti. Sőt, ha találomra megkérdeznék tíz embert, valószínű ebből nyolc legalább azt állítaná, hogy rajta bizony nem fognak a reklámok meg a marketing, őt nem lehet ilyen módon befolyásolni. Azonban, ha utána jól megnézzük ezeket az embereket, akkor azt találnánk, hogy ami az öltözködésüket, stílusukat, otthonukat és szabadidejüket illeti, bizony olyan döntéseket hoztak arról, hogy mit vásároljanak és kitől, amit alighanem önkifejezésnek élnek meg, ennek ellenére belátható, hogy valamely márka valamilyen üzenete csak betalált náluk.

Minden misztikumot lebontva, a reklám célja azért mégis csak az, hogy az ember – ha döntési helyzetbe kerül – a reklám megrendelőjének megfelelő döntést hozza, és az ő terméküket válassza. És mivel a reklám, avagy leánykori nevén a propaganda ebben hallatlanul hatékony, ezért világszerte ezermilliárdokat költenek rá a vállalatok és a politikusok, a Föld legértékesebb vállalatai pedig az emberi figyelmet árulják nagy tételben a hirdetőknek.

A kör ráadásul ördögien önfenntartó, ugyanis aki nem hirdet, az előbb-utóbb csődbe megy, mert a fogyasztók egyszerűen elfelejtik, hogy létezik. A nagy márkák gyakorta nem azért költenek, hogy tovább növekedjenek, hanem azért, hogy ne veszítsenek a piaci pozíciójukból, mert az emberi felejtés tempója a piacon oly roppant gravitációs erő, ami ellen csak folyamatos reklámköltéssel lehet védekezni, arról nem is beszélve, hogy az éhes versenytársak napról napra azon vannak, hogy kiharapják a győztes tortájából a maguk szeletét.

Ezek eddig tán evidenciák, s mégis, ha azt vesszük, hogy a NER egyik legfőbb jellemzője a kékplakátos propaganda, az állami cégek hirdetéseivel táplált média, valamint a baráti vállalkozók médiabevásárlásai- és áramvonalasításai, azaz a „totális kommunikáció” doktrínája volt, melynek az olyan működtetői, mint Habony Árpád, Rogán Antal vagy Balásy Gyula már-már mitikus figurákká nőttek a közvélemény szemében, akkor azt kell mondjuk, hogy az úgymond szakmai elemzése ennek a nagy setét bűbájnak mindeddig elmaradt.

Ennek az egyik oka persze az, hogy a marketinges is okos ember, és ha nem szól a szája, nem fáj a feje. A reklámszakma társadalmilag persze alapvetően egy középosztálybeli-nyugatos világ, de a nyílt politizálás vagy a kritika azért kockázatos ezen a piacon, hisz a...