Illusztráció / fotó: Jaap Arriens / NurPhoto / NurPhoto via AFP

Az előttünk álló országgyűlési választás egyik legégetőbb kérdése így hangzik:

vajon mi számít jobban, a digitális térben elért fölény, vagy a helyi beágyazottság és jelenlét? Avagy feltehetjük úgy is a kérdést, hogy a digitális leuralás válhat-e számszerű fölénnyé a szavazófülkékben.

A kérdés nem csak teoretikus. Láthatóan mind a kormánypártok, mind az ellenzékiek hegyeket mozgattak meg az elmúlt években, no meg rengeteg pénzt és embererőt fordított arra, hogy a digitális térben „győzelmet” arassanak a másik felett. Ez a harc pedig szinte észrevétlenül vált a kampány központi elemévé, miszerint igenis meg kell nyerni a lájk- és nézettségi versenyt, mert az döntően befolyásolja majd a választás eredményét.

A digitális tér ebben az értelemben nem absztrakt, hanem nagyon is konkrét platformokat jelent: idehaza a Meta szinte egyeduralkodó a Facebook és az Instagram révén, mögötte szorosan ott áll a Google a YouTube-bal, valamint ott van még a kínai TikTok. Eme gigászi platformok együttvéve pedig a magyar nyilvánosság egészét alkotják, a honi közbeszéd csataterét, amelyen a magyar médiumok, a tévétársaságoktól a portálokon át és a közmédián keresztül az újgenerációs influenszerekig csupán kisebb-nagyobb csatornák, amelyek naponta küzdenek azért, hogy learassák az ezeken a felületeken áramló klikkeket. A nagypolitika, a kampánycsapatok boszorkánykonyháinak feladata az lett, hogy a saját üzeneteiket több emberhez jutassák el ebben a rendszerben, mint azt az ellenfeleik teszik.

Az eredmény szemmel látható: talán évtizedek óta nem volt ennyire feszült egyetlen kampány vége sem, miután a pártok a híveiket úgy mozgósították, hogy azok nap-nap után részt vegyenek az online csatában, és ha kell, percről percre sújtsanak le az ellenfél kommentelőire egy-egy jól irányzott röhögős szmájlival vagy valami frappánsnak szánt visszavágással. A táborok értelmezési kerete, érvei, világlátása pedig sehol sem találkozik:

ez már nem polarizáció, hanem párhuzamos világértelmezések egymásnak feszülése a vacsoraasztalnál, a lelátón vagy a kocsmában.

S mégis, a döntőnek szánt ütközet elhomályosítja a nagyképet. Mert míg arra a kérdésre, hogy ezt a választást az internetes jelenlét döntheti-e el, a legbiztosabb válasz egy erős talán, addig arra a kérdésre, hogy ez lesz-e az utolsó választás, amit ezen internetes csatatéren vívnak meg, a válasz majdnem biztosan az, hogy igen.

Ha ugyanis történelmi távlatba helyezzük az egész kérdést, akkor a Facebook térnyerése Magyarországon nagyjából egybeesett a Fidesz 2010-es hatalomra kerülésével, és ez a felület az elmúlt 16 évben fokozatosan uralta le a magyar nyilvánosságot. Előbb az okostelefonok feltűnésével szaporodtak meg a felhasználók ezen a felületen, később a kommentszekciók halkultak el a hírportálok alatt, és költöztek a kék platformra, velük együtt a kisebb blogok, végül az összes lakossági csoport a helyi kiskereskedelemtől a hobbikörökig, míg végül a „legnépszerűbb közösségi felület” a Covid-járvány alatti lezárások idején felporszívózta az összes létező felhasználót.

Míg a kezdetekben az amerikai techplatformok úgy tudták magukat pozícionálni a magyar piacon, mint az amerikai típusú szólásszabadság felszabadító ereje, addig az évek során fokozatosan nőtt egyfelől az algoritmikus cenzúra, másfelől az ajánlórendszerek önkényességével egyre kevésbé működtek úgy, mint olyan „helyek”, ahol a felhasználók dönthetik el, mit is akarnak nézni, és egyre inkább olyanok lettek, mint egy hagyományos médiacég, amely sajátos szerkesztői elvek alapján mutatja a felhasználónak, hogy mit is fogyaszthat.

Vagy máshogy szólva: míg az ígéret az volt, hogy ezen platformok segítségével könnyen kapcsolatban maradhatunk ismerőseinkkel és szabadon megoszthatjuk a gondolatainkat, addigra mára inkább olyanok, mint egy televízió, ami saját magát kapcsolgatja. Nekünk csak annyi a dolgunk, hogy görgessünk – a tévével ellentétben itt nagy vívmány, hogy nem tudunk elaludni az unalomtól.

Még távolabbról nézve pedig

olyan történelmi helyzet még sosem állt elő, hogy a magyar nyilvánosság egésze, már ami az információt-disztribúciót illeti, külföldi platformok kezében legyen.

Azonban van három olyan trend, amit a jelenlegi csatazaj eltakar, pedig hosszú távon meghatározzák majd, hogy a politikai csaták hol és hogyan is fognak eldőlni:

1. A mindent elöntő kommentháborúzás eltakarja azt a tényt, hogy a Facebook platformja gyakorlatilag egy digitális öregek otthona, ahonnan a fiatalok már rég megszöktek. Ez a trend annál inkább erősödik, minél inkább számukra irreleváns dolgokat tol az algoritmus az arcukba. Aki még a kék platformot használja, az vagy túszul ejtett közönség, amely csak azért van ott, mert (a) minden ismerőse itt van, vagy (b) itt épített fel profilt, miközben (c) különösen a politikában egyre inkább érezhető, hogy a magyar nyilvánosság helyett közönségnek álcázott botokhoz beszélünk.

2. Az úgynevezett óellenzéket tulajdonképpen nem Magyar Péter és a Tisza váltotta le, hanem az újgenerációs politikai influenszerek, akik elsősorban YouTube-on és TikTokon keresztül érnek el tömegeket (mely tömeg jelentős számban egyébként 18 év alatti gyerekekből áll). A nagy paradigmaváltás itt valójában az, hogy az olcsó videófelvétel és streaming felváltja a szöveges tartalmat, ez pedig új típusú karaktereket emel a nyilvánosságba, akiknek fekszik ez a műfaj, és az okostelevíziók elterjedésével ez a súlypont továbbra is tolódni fog a szöveges tartalmaktól a decentralizált televíziózás irányába.

3. Az internet mai formájában a hiper-perszonalizáció azt jelenti, hogy mindenki a saját kénye-kedve szerint tudja érdeklődési körei szerint összeválogatni, hogy mi érdekli és mi nem, kit tart hitelesnek és kit nem. A közösségi média korszaka csupán annyit jelentett, hogy a meglévő kapuőröket felváltotta az a logika, hogy ami népszerű, az biztos jó is, de mára már mindenki tisztában van azzal, hogy ezeket a(z állítólagos népszerűséget) jelző számokat milyen könnyű manipulálni, azaz a puszta népszerűség megszűnik a minőség jelzőértékének lenni. Ha úgy tetszik, elértük a trendfordulót: a nagy és népszerű után megyünk vissza az apróba és intimbe, ez pedig alapvetően más megközelítést igényel a politikai kampányoktól, mint a most csúcsra járatott influenszer-hadtestekét.

Végezetül pedig szeretnék visszatérni a kiinduló dilemmánkra, miszerint eldöntheti-e a digitális népszerűség a fizikai választást. Erre a kérdésre a legalaposabb elméleti keretet Csigó Péter adta meg, aki szerint

a jelenlegi, tagság nélküli pártok világában a választások gyakorlatilag spekulatív piacok, olyan szépségversenyek, ahol nem is arra szavazunk, aki nekünk szimpatikus, hanem megpróbáljuk megtippelni, hogy ki lesz a legnépszerűbb jelölt. A csúcsra járatott digitális mozgósítás gyakorlatilag erre szolgál, hogy az egyes szavazói csoportok körül megteremtsék a többség képzetét, és ezzel befolyásolják a választását.

Igen ám, de az elmélet úgy folytatódik, hogy mivel a nyilvánosság szerkezetét folyamatosan torzítják a közönséget befolyásolni kívánó kampányok, ezért előfordulhatnak olyan látens hatások, amelyek előre nem láthatóak, és adott esetben a kijelölt céllal ellentétes hatást érnek el. Köznyelven szólva: túl lehet tolni, ennek pedig egy sor nem várt következménye lehet.

Az első, hogy az emberek egy idő után megunják az önmagát kapcsolgató televíziót, és inkább valami mással foglalkoznak. A második, hogy esetleg elkezdik titkolni a preferenciáikat a közvéleménykutatók elől. A harmadikat pedig a jóég tudja előre.

 

 

Borítókép: Illusztráció / fotó: Jaap Arriens / NurPhoto / NurPhoto via AFP