Április 24-én és 25-én a Dürer Kert nagytermében zenetörténelmi pillanatnak lehetett fül- és szemtanúja az egybegyűlt népes közönség. Az Isten Háta Mögött nevű kultikus, besorolhatatlan underground metálzenekar, amely a koncertjein mindig híresen jól játszott a közönség érzéseivel is, ezúttal egy röpke, tizenegy évig tartó adásszünettel csigázta fel a rajongói kedélyeit, hogy aztán visszatérve a színpadra, minden eddiginél profibban levigye a fejüket.
A koncertbeszámoló ennyi is lehetne, mert tízből kilenc jelenlévő szerint minden bizonnyal az Isten Háta Mögött a föld legkirályabb zenekara, és azóta is valami olyan eufórikus hangulatban téblábolnak szerte az országban, mint ahogy az apostolok tehették, miután a megfeszített Jézus újra megjelent előttük. Mi is nyelveken szólunk, csak az énekes-gitáros-frontember Palika (Pálinkás Tamás) nyelvén, azon az átkozott költészeten, ami a magyar alterföldről érkezett hozzánk az ő közvetítésével, hogy aztán évekig túlbuzgó rébuszfejtegetésbe és bölcsészeti tébolyba hajszoljon mindenkit, aki látta vagy hallotta ezeket az őrülteket a kétezres években. Minden koncert megtérésélmény volt az IHM hardcore rajongói klubjába, amit aztán buzgó, neofita hittérítés követett, na meg persze az interneten dúló kommentháború.
Mert az IHM története egy káoszos kor története: velünk éltek még a régi nagyok, a magyar rock- és metállegendák, a szigorú szubkulturális határvonalak, ahol még nem volt mindegy, hogy az ember rocker, punk vagy metálos. Ráadásul az új idők szele már fújt: a kalózkodás aranykorával egyre több ember számára lett hozzáférhető a nyugati zene, és nem csak a szűkszámú kisebbségnek, akinek volt internete, hanem ment a házilag írt CD-k csencselése ezerrel. És míg korábban betonbiztos zenei sikert lehetett elérni azzal, hogy az ember kevésbé ismert nyugati dalokat fazoníroz át magyarra, leszinkronizálva a nyugati trendeket – ahogy történt az a tévéműsorokkal is –, addig a kétezres években már egy másik láz kerítette hatalmába a magyar zenei közeget.
Miszerint legyen exportképes (!) magyar zene. Hogy majd viszünk mi a briteknek britpopot, vagy popnagyhatalom leszünk, mint a svédek, metálban lenyomjuk a finneket, esetleg az ország összes garázsát próbateremmé alakítjuk át, és még a régi bakterházakból is stúdiókat csinálunk. Ha mások nyithatnak cukrászdát Bécsben, akkor a zenészeink is lehetnek világsztárok Londonban, Berlinben vagy Los Angelesben.
Ezért aztán mindenki, ha kellett, ha nem, elkezdett angolul énekelni, de úgy, hogy az anyanyelvi szint közelébe az Idoruig igazából senki se jutott.
Igazi mimetikus káosz volt, a nyugati minták veszett másolása, miközben anyagilag még mindig pokoli hátrányban voltunk, de a kilencvenes-kétezres évek zenészei becsületből nyomták, és sokan mindenféle előképzettség nélkül gyúrták ki magukat világszínvonalúra. Ám ahogy nyitottunk nem cukrászdát Bécsben, hanem Londonban kötöttünk ki takarítani meg sört csapolni, úgy exportképes zenénk se lett soha (a világzenét kivéve), az underground zenei színtér viszont virágzott – egy olyan világban, ahol a klubok jobbra-balra alakultak át vagy zártak be, ráadásul a közönség is le volt gatyásodva, csóró egyetemisták voltunk, és 2008-ban még egy gazdasági világválságot is a nyakunkba kaptunk.
De akkoriban egy generáció zászlójára az volt írva, hogy „senkiháziak kezében van a rockszakma”, úgyhogy tolta mindenki kitartóan.
És akkor volt az Isten Háta Mögött, ami már a Rosenkreutz kémiai menyegzője és a szorosan utána következő A szokásos hátborzongató kora reggeli ordítás című albumaival jelezte, hogy lenne itt egy másik út is. Miszerint lehet ösztönből úgy tolni, hogy nem is akarsz igazából hasonlítani senkire, és ebben nem kötsz kompromisszumot. Gyűlt a chi, aztán tagcsere: Győrfi István helyére érkezett Egyedi Péter. Aztán kijött A kényelmetlen lemez, amiről már akkor mindenki megírta, hogy ez az év, ha nem az évtized lemeze, és most, amikor már olyan régi, hogy nagykorú lett, látszik csak igazán, hogy tényleg az. És hogy egyáltalán nem véletlen, hogy az IHM most is az Aláírhatatlan történelem feldolgozásával zárja a koncertjét, mert ha a magyar keményzene parnasszusának csúcsán a Vágtázó Halottkémek áll, akkor a jobbján ott vigyorog az Isten Háta Mögött immár teljes és vitathatatlan joggal.
A nagy visszatérések éve ez persze, és a koncert után nem úgy tűnik, hogy ez most egy három lépéses cash grab. Aki nem kapta el őket a Dürerben, mert nem állított be ébresztőt, hogy megvegye időben a 15 perc alatt elfogyott jegyeket, az a Fishing on Orfűn láthatja az IHM-et. És szép ez is: a magyar alter és az underground metál közös cselszövése. Mert míg a kilencvenes-kétezres évek káoszában bizony még a zászlóshajó Watch My Dying fellépései is olyan kanszagúak voltak, hogy egy akkori haverom, akivel ilyen koncertekre jártunk, felvetette, hogy esetleg menjünk el 30Y-ra, mert ott vannak lányok is, addigra szerencsére a merev műfajhatárokkal együtt ez is leomlott. Közben pedig a magyar alter lett az ország legnépszerűbb műfaja, melyhez nagyban hozzájárultak az érthetetlen szövegek, amit aztán rajongói fórumokon lehetett kivesézni, ezzel is gerjesztve körülöttük a misztériumot – Palika pedig a szövegeivel ugyanebbe a mágiába trafált bele.
Az IHM-el együtt viszont felnőtt a generációjuk is: a Dürer nagyterem azért már más liga, mint amivel indultunk. Az akkori feltörekvő zenészek ma sikeres zenei menedzserek, fesztiválszervezők vagy klubtulajdonosok. A csóró egyetemista közönségből pedig jól fizetett irodai dolgozók lettek, akik most már a gyerekeiket nevelik, miközben a tinikoruk zenéi szólnak a háttérben. Odakint már túl vagyunk a techno csúcsán, és bajosan látni, hogy elbírunk-e még egy rapelőadót. A külföldi példák is adottak, mert a ma már öregnek számító Health vagy a La Dispute is sikeresen tudta megfiatalítani a közönségét, előbbi a frontember teljesen elborult Instagram- és TikTok kontentjével, utóbbi pedig szintén azzal, hogy egy számuk virális lett valami rövidvideó-megosztón. De amúgy is túl sok volt az internet: jön vissza a bakelit, az analóg.
S ott áll az Isten Háta Mögött, éretten, profin, teljes fegyverzetben. Úgy hívják, hogy a Visszaesés. Mi pedig mondhatjuk úgy, hogy a király visszatért.
Fotók: az Isten Háta Mögött zenekar Facebook-oldala / Kriza Marci
Bejelentkezés