Hallgasd meg!
A múlt héten ment körbe a hír, hogy bezár az Auróra. Bár a jobboldali nyilvánosság örömködött egy sort, hogy végre bezár a hazai woke kocsma, a dologban máshol keresendő a keserű irónia. Az Auróra ugyanis azért zár be, mert nemes egyszerűséggel eladja az épületet a tulajdonos, akitől eddig bérelték, márpedig a hazai lakhatási mozgalomként is felfogható Utcáról Lakásba Egyesület vagy A Város Mindenkié csoport is innen működött.
Ám a hazai politikára jellemző, hogy a lakhatási mozgalmunk is döntően emberi jogi alapon szerveződött, a hajléktalanok lakhatásának biztosításáért: az évenként megrendezett Lakásmenet legradikálisabb követelése is a szociális bérlakásépítés, amely rászorultsági alapon biztosítaná a lakhatást. Hogy a lakásínség elsődleges oka az ingatlanspekuláció, ami végső soron ahhoz vezetett, hogy az Aurórát is eladja a busás haszon reményében a tulaj, az már legfeljebb eme mozgalmak balszélein hangzott csak el, politikai harcként már nem merült fel.
Hogy Magyarországon lassan fenntarthatatlanná válik az ingatlanlufi, azt azonban már nemcsak a megveszekedett marxisták állítják, hanem a Magyar Nemzeti Bank nemrég kiadott lakáspiaci gyorsjelentéséből is szépen látszik. Az MNB persze azt vizsgálta, hogy az újonnan elindított Otthon Start hitelprogram miképpen érintette az ingatlanpiacot, és ebből két tendencia elég jól látszik:
1. Az ingatlanok jelenleg jelentősen túlértékeltek, még a térség nagyobb városainak áremelkedéseihez viszonyítva is.
2. Bár 2025-ben eddig az ingatlanvásárlások 43%-a volt befektetési célzatú Budapesten, már az eladói oldalon is 41% a befektetők aránya, akik a mostani rallyt arra használják fel, hogy kiszálljanak.
A piacnak ez a sajátos viselkedése azt jelzi, hogy az eddigi ingatlanbefektetők óvatosabbra kapcsoltak, és most az új, 3%-os hitel hatására piacra lépők segítségével realizálják a nyereségüket.
Ugyanis az ingatlanok értéke maximum papíron annyi, amennyiért meghirdetik: a másik nagy kérdés, hogy mennyi likviditás van a rendszerben, azaz van-e elég ember, aki ezen az áron meg is veszi ezeket a lakásokat.
A krach ugyanis akkor jön, amikor a kereslet nem találkozik a kínálattal: azaz már a mostani árszintet is az állami hitelprogramok és kamattámogatás tartják fent azzal, hogy fűtik a keresletet, kvázi adófizetői pénzen kimentve az eddigi befektetőket.
A magyar ingatlantulajdonlással kapcsolatban pedig elhangzik, hogy az emberek 90%-a saját tulajdonú ingatlanban lakik, sőt, a saját tulajdonú ingatlan a miniszterelnök által is kijelölt cél. (Mondjuk ebből mindig kimarad, hogy ezt miből számolják ki: ugyanis benne van az is, ami jelzáloghitelből az enyém, meg az is, ha résztulajdonom van az elhunyt rokon után, vagy ha családi tulajdonban lakom.)
Ez pedig papíron szépen hangzik, ám vegyük hozzá, hogy ez nem feltétlen gazdasági racionalitásból táplálkozó elképzelés, hanem ideológiai. A saját ingatlantulajdon és az ingatlanspekulációban való lakossági részvétel, a lakás mint befektetés már a rendszerváltáskor úgy jelentkezett, mint a kialakuló kapitalizmus társadalmi legitimációjának eszköze.
Ha azt a kérdést tesszük fel, hogy tulajdonképpen miért is nem zavarja annyira a magyar embereket a korrupció, akkor a választ nem abban kell keresni, hogy mi ment itt a Kádárék alatt, hanem a lakásprivatizáció ősbűnében. A közvagyonnak ez ugyanis olyan szintű elherdálása volt, amit kvázi azóta is nyögünk – erről pedig így írt Mocsáry József 2001-ben az Eszméletben:
„Öt év leforgása alatt az önkormányzati bérlakás-vagyon 85%-a került eladásra. (Összehasonlításul: az NSZK új szövetségi államaiban – a volt NDK-ban – 10 év alatt az állami lakások csupán 15%-a került magánkézbe.) A kialakult helyzet abszurditását jól mutatja a magyar lakáshelyzet összehasonlítása az Európai Unió államaiéval. Ott a lakások 56%-a van a bentlakó tulajdonában, nálunk 89%. Míg az EU-ban a lakások 21%-a piaci bérű bérlakás, 18% a szociális bérlakások aránya, s 5% az egyéb (például szolgálati) lakásoké, addig nálunk a piaci bérű bérlakások aránya 2%, az állami és önkormányzati szociális bérlakásoké pedig mindössze 6%. E helyzet következménye, hogy a fiatalok vagy az elváltak nem tudnak lakást bérelni, a fiatalok együttlakásra kényszerülnek a szülőkkel, az elvált házastársak egymással és az ezzel járó viharokkal, vagy magas albérleti díjat kényszerülnek fizetni, vagy – szélsőséges esetben – egyikük sorsa a hajléktalanná válás. Az önkormányzatoknak nincs szociális bérlakásuk az önhibájukon kívül nehéz helyzetbe jutók megsegítésére, csak ha építenek ilyeneket. Az elpazarolt lakások tömeges pótlása reménytelen, még a leggazdagabb önkormányzatok számára is. A természetes folyamat – az, hogy a megürülő bérlakások visszaszálljanak az önkormányzatokra – megszűnt, hiszen, ha a fiatalok lakáshelyzete már megoldódott, amikor a szülők meghalnak, a lakás nem az önkormányzatra száll, hanem mint magántulajdon az örökösökre, akik a fillérekből megvásárolt lakást már piaci áron értékesíthetik.”
A magyar ingatlantulajdonos réteg kialakítása tehát politikai tett volt, része a rendszerváltás ősbűnének, az állami tulajdon elkótyavetyélésének, és ez akkor is kijelenthető, ha egyébként a lakásállomány jó része tényleg rossz állapotú volt, és valamit lépni kellett.
Ezzel az aktussal azonban túl is teljesítettük a neoliberális fordulat elvárásait, és a nyugat-európai gazdaságokhoz képest is szélsőségesen magánosítottuk a szektort, az állami szerepvállalást pedig minimálisra csökkentettük, ami mára szinte a kereslet élénkítésével foglalkozik pénzügyi eszközök formájában, ezzel a tulajdonosi réteg befektetéseit védve és az építőipar profitéhségét kielégítve a lakhatási probléma társadalmi rovására.
Erre szokott az a közkedvelt baloldali követelés felhangozni, hogy építsen az állam maga megfizethető bérlakás-szektort, nem csak a nyugati példák alapján, hanem az alapján is, hogy míg itthon a hetvenes években évi százezer (!) lakás épült, addigra ez a szám most évi harmincezer körül stagnál.
Ám ez egy rövidlátó szemlélet, és ha fellapozzuk Engelsnek az 1872-ben született esszéjét a Lakáskérdésről (Marx és Engels összes művei, 18. kötet, 1969), melyben a proudhonistákkal és tágabban a polgári filantrópokkal vitatkozik, igencsak meglepő következtetésre jutunk.
Először is vegyük a lakáshitel kérdését, ami kapcsán Engels idézi a La Emancipación nevű korabeli lapot, melyből kiviláglik, hogy a „saját tulajdont minden magyarnak” gondolat egyenest Proudhon ördögi kottájából való:
„Van a lakáskérdés megoldására még egy eszköz, amelyet Proudhon ajánlott és amely első tekintetre elkápráztató, de közelebbi vizsgálatra elárulja egész tehetetlenségét. Proudhon azt ajánlotta, hogy a bérlőket részletfizető vevőkké változtassák, úgy, hogy az évenként fizetett lakbér a lakás értékének részlettörlesztéseként beszámíttassák és a bérlő bizonyos idő múltán a lakás tulajdonosává váljék.
Ezt az eszközt, amelyet Proudhon nagyon forradalminak tartott, manapság minden országban felhasználják spekuláns társaságok, amelyek ily módon a lakbér emelésével kétszer-háromszor megfizettetik maguknak a házak értékét. Dollfus úr és Északkelet-Franciaország más nagy gyárosai megvalósították ezt a rendszert, nemcsak pénzszerzésre, hanem tetejében még politikai mellékgondolattal is.
Az uralkodó osztályok legokosabb vezetői mindig igyekeztek a kistulajdonosok számát szaporítani, hogy ily módon hadsereget neveljenek maguknak a proletariátus ellen. A múlt század polgári forradalmai kisparcellákra osztották a nemesség és az egyház nagybirtokait, mint azt ma a spanyol republikánusok a még fennálló nagybirtokkal tenni akarják, s ily módon kis földtulajdonosok osztályát hozták létre, amely azóta a társadalom legreakciósabb eleme és a városi proletariátus forradalmi mozgalmával szemben állandó akadály lett.
III. Napóleon az államadóssági kötvények felaprózásával hasonló osztályt szándékozott a városokban létrehozni, és Dollfus úr és társai, amikor munkásaiknak évi részletekben törlesztendő lakásokat adtak el, minden forradalmi szellemet meg akartak fojtani a munkásokban és egyszersmind telektulajdonaikkal ahhoz a gyárhoz láncolni őket, amelyben dolgoztak; így Proudhon terve nemcsak, hogy könnyebbséget nem szerzett a munkásosztálynak — még egyenesen ellene is fordult.”
Engels így ír, miután dr. Emil Sax osztrák közgazdászt idézi a polgárság tervét illetően a lakásínség kezelésére:
„»Van valami sajátos az ember ösztönös vágyában egy kis földbirtok után, s ezt az ösztönt a tárgyi javakat hajszoló jelenkor lázasan lüktető élete sem volt képes gyöngíteni. Tudattalan érzése ez a földbirtokban rejlő gazdasági vívmány jelentőségének. Az ember biztos támaszpontot kap vele, mintegy szilárdan gyökeret ver a földben, minden gazdaságnak ebben van a legtartósabb alapja. De a földbirtok áldásos hatása messze túlmegy ezeken az anyagi előnyökön. Aki olyan szerencsés, hogy ilyet magáénak mondhat, elérte a gazdasági függetlenség elképzelhető legmagasabb fokát; van egy terület, ahol korlátlanul tehet-vehet, a maga ura, van bizonyos hatalma és biztos hátvédje a szükség napjaiban; öntudata nő és vele együtt erkölcsi ereje. Innen a tulajdon nagy jelentősége a szóban forgó kérdésben (…). A konjunktúra minden hullámzásának ma gyámoltalanul kiszolgáltatott, munkaadójától állandóan függő munkás ezáltal bizonyos fokig kikerülhetne ebből a bizonytalan helyzetből, tőkéssé válnék, és az ennek következtében előtte is nyitva álló ingatlanhitel biztosítaná a munkanélküliség vagy munkaképtelenség veszélyei ellen. Ezáltal a nincstelenek osztályából a birtokosok osztályába emelkednék.« Sax úr nyilván feltételezi, hogy az ember lényegében paraszt, különben nem fogná rá nagyvárosi munkásainkra ezt a földbirtok utáni vágyakozást, amelyet rajta kívül senki sem fedezett fel náluk. Nagyvárosi munkásaink első életfeltétele a mozgásszabadság, és a földbirtok számukra csak béklyó lehet. Juttassátok őket saját házhoz, kössétek őket újra a röghöz, és megtöritek ellenállóerejüket a gyáros munkabér-leszorításával szemben. Az egyes munkás alkalomadtán eladhatja házikóját; de komoly sztrájk vagy általános ipari válság esetén az érintett munkások háza mind egy szálig szükségképpen piacra kerülne eladás végett, tehát nem találna vevőt, vagy jóval vételára alatt kellene túladni rajta.”
A mából nézve ezek egészen profetikus meglátások: az a folyamat, ami a lakásállományok privatizációjával és a lakhatást a bankhitellel való összekötéssel járt, egybeesett a szervezett munkásosztály mint politikai erő összeomlásával. Ennek következtében sincs baloldal, Magyarországon pedig jellemzően nem képezi a kérdés a szélesebben vett politikai közbeszéd tárgyát.
Nálunk még politikai foglaltház sincs, bár illegális lakásfoglalók vannak, és ezt is a Mi Hazánk tematizálja azzal, hogy gyakorlatilag jogsértéssel segíti meg a lakásaikat feketén kiadó, az őket védő jegyzői eljárást kihagyó tulajdonosokat a közönség lelkes tapsa közepette.
Ebből látható, hogy a kérdés nem az, hogy ingatlanlufiban vagyunk-e, hanem az, hogy mikor pukkad ki ismét. Ekkor pedig vagy valahogy kimentik a tulajdonosokat, vagy visszatérünk oda, ahonnan indultunk, amikor a dolgozó sokaságnak nem volt tulajdona, csupán csak bérelte azt.
Ez utóbbit illetően pedig Engels így nyilatkozik:
„Csak a modern nagyipar által létrehozott, minden öröklött lánctól, az őt földhöz kötött láncoktól is megszabadult és a nagyvárosokban összezsúfolt proletariátus képes végrehajtani a nagy szociális átalakulást, amely véget vet majd minden osztálykizsákmányolásnak és minden osztályuralomnak.”
A tét tehát nem kicsi.
Borítókép: Az Otthon Start Program hirdetése / fotó: MTI/Czeglédi Zsolt
Bejelentkezés