„LJ [Lázár János] szabályt sértett, de nem a rasszista gondolat elfogadhatatlanságára vonatkozó szabályt (ilyen nincs ugyanis), hanem a rasszista gondolat __nyílt kimondására__ vonatkozó szabályt. A »rassz«-»ügyi« képmutatás szabályát” – írta Böröcz József szociológus pár napja a Facebookon, és ezzel találóan foglalta össze nemcsak Lázár János vécépucolós bon mot-ját, hanem az ellenzéki reakciókat is.
Ugyanis Lázár János csak azt adta, ami a lényege, és szokásához híven kendőzetlen őszinteségre ragadtatta magát. A cigányságról mint belső tartalékról beszélt, szembeállítva azt a migráns munkaerővel, ez pedig megbotránkoztatást keltett sokakban. Pedig Magyarországon Emberi Erőforrások Minisztériuma van, az állam lelke lényegileg egy technokrata menedzseré, aki a saját közfeladatait abban látja, hogy az ország humán erőforrásait (leánykori nevükön az állampolgárokat) profin menedzselje a nemzetközi és nemzeti tőke kívánalmai szerint. Befektetést és megtérülést számol, igyekszik nem elkótyavetyélni a reá bízott (köz)javakat, hanem a stabilitás nevében szűkmarkúan méri azt, hogy kinek mennyi oktatási, ellátási és munkalehetőség jut, hogy lelki szemeink előtt felsejlik az arctalan bürokrata halántékán gyöngyöző izzadságcsepp, amint az egyensúly és államháztartás gondjai nyomják megannyi teherrel töltött kobakját.
A lázári mondatnak ugyanakkor volt egy másik igazsága is, miszerint Magyarországon tényleg az van, hogy a lakosságból/emberi erőforrásból munkaerő-közvetítőkön/emberkereskedőkön keresztül munkásságot/keményen keccsölő kisembereket verbuváló nemzeti bajnokok/vérszívó multik/munkaadók/tőkésvállalatok bizony-bizony olyan kemény választások elébe néznek negyedévről negyedévre a világgazdasági pangás/munkaerőhiány/stagfláció idején, hogy
Az előbbi előnye, hogy belső tartalék, ugye, azaz értsd: kevésbé tanult, kevésbé módos, így kevesebb a mozgástere. Az utóbbi előnye pedig az, hogy a vendégmunkás-törvény értelmében az érintett szintén nem pattog, de cserébe ötször annyit keres, mint amennyit otthon kereshetne, ezért úgy hajt, mint az állat, és amíg a magyar percenként három csirkét bont szét, addig a migráns meg négyet. Szembeállításuk tehát nemcsak prózai, hanem valóságos, hús-vér probléma a tőkés rendszer gyomrában, ahol azok a munkák vannak, amiket a fehér, iskolát végzett magyar nem olyan nagy kedvvel csinál meg, s ebben bizonyára benne van az intercityk szaros vécéinek kipucolása is, amit a fehér ember piszkít össze, hogy a barna vagy fekete vagy sárga kéz sikálja tisztára.
Hogy ebben a...
A teljes cikk elolvasásához jelentkezz be.
