A turistákat megehetjük?

Ha az ember párhuzamba állítja a túlturizmus elleni tiltakozásokat mondjuk nálunk és Barcelonában, akkor egy dolog látványosan szembeötlő: míg a belső-erzsébetvárosi bulinegyed lakóinak első számú követelése a mielőbbi, egységes záróra bevezetése, mely már odáig fajult, hogy Fröhlich Róbert országos főrabbi és Szabó György, a Mazsök elnöke kezdeményezték a kerületrész Terézvároshoz való csatolását, hogy aztán a kerületi ülésen a képviselők felnégyeléséről is szó essék, addig a katalánoknál ilyesfajta követelés még a top tízben sincs benne.

Ehhez persze hozzátartozik az is, hogy a barcelonai turizmusellenes tiltakozások holisztikusabbak, és a rövidtávú szálláskiadások miatt elszabaduló lakásárakra mutogatnak, ezek betiltását, no meg a fapados repülőjáratok megsarcolását követelik, emiatt sokkal szélesebb is a tiltakozók köre (lévén a lakhatás mindenkit érint, nem csak a zaj miatt szenvedőket), de az ok ennél egyszerűbb. Mert míg a katalánok szeretik a saját helyeiket, hisz a szűk lakások és a megengedő éghajlat miatt is szociálisabban élnek, mint a magyarok, a vendéglátásuk minősége pedig világhírű, addig a magyar vendéglátás (különösen a Belső-Erzsébetvárosban megvalósult perverz formájában) egyáltalán nem olyan, mint amiért bárki tűzbe tenné a kezét.

Kivételek persze vannak, van pár jó éttermünk, és nyilván vannak még kultikus kocsmák, de összességében nézve a helyzet áldatlan és méltatlan. Ráadásul úgy, hogy míg a kilencvenes-kétezres években (amikor elindult a híres gasztroforradalom) minden baj okának a Kádár-rendszer volt megjelölve talponállóstul-veneszjózsefestül, addigra 2025-re azért túl vagyunk az említett forradalom huszadik évfordulóján, és harmincöt éve élünk a kapitalizmusban, vagyis régebb óta, mint ameddig a gulyáskommunizmus tartott.
 

Ami a bulinegyedben történik, az tehát felfogható az elmúlt harmincöt év folytatólagos politikája eredményének is, hiszen a piaci szereplőkön túl bőven kellett politikai akarat is ahhoz, hogy olyan állapot alakuljon ki, ami miatt a lakosság egy része az elszakadást fontolgatja. Messzebbről nézve pedig a magyar vendéglátás ott tart, hogy abban minőségi magyar dolgot alig találunk, legalábbis nem olyan módon, ami a lakosság számára egyszerre lehet megfizethető és színvonalas. 

A belváros „magyaros” kínálatában nem abban versenyzünk, hogy hol lehet jobb székelykáposztát vagy marhapörköltet találni, hanem abban, hogy ki tud nagyobb gasztronómiai merényletet elkövetni (a fagyival töltött kürtőskalács vagy a lángospizza tengelyén), míg...