Napközben óránként indulnak vonatok a Keletiből Bécsbe, összesen tizenhat járat, és kevesebb mint három óra az út. Megéri rászánni pár napot, akár egy kiállítás képeiben, akár az éjszakai életben szeretne elmerülni az ember.

Julie Delpy Barbárok a szomszédban című filmje lehetett volna egy karcos szatíra vagy egy nyomasztó dráma, de francia létére giccses hollywoodi vígjáték lett belőle.

A Lengyelországban élő szlovákiai magyar költővel és irodalomtörténésszel, Németh Zoltánnal a varsói Kultúrpalota egyik kávézójában beszélgettünk.

A lengyel újságírás fenegyerekének és Kelet-Közép-Európa szenvedélyes kutatójának nemsokára új könyve jelenik meg magyarul. Egy krakkói sörözőben ülve gondolatban beutaztuk vele az egész régiót a Baltikumtól a Balkánig.

A krakkóiak élhetetlenek, állítják a varsóiak. A varsóiak nem tudják élvezni az életet, állítják a krakkóiak. A köldöknéző, naplopó krakkói értelmiségiek és a folyton a pénzük után rohanó varsói üzletemberek kölcsönösen lenézik egymást. Lengyelországi útinapló-minisorozatunk második, befejező része.

A hátizsákos utazók közé tartozom, még ha nem is az autóstoppos, hálóteremben alvós vagy erdő szélén sátorozós kasztba. De sokszor éppen a tervek nélküli sodródás az utazás sava-borsa, idegen kocsmákban ismeretlen arcokkal dumálni, házibuliból házibuliba csöppenni, éjszakai buszon aludni.

Az egyik ellenzéki, és női testet kapott az alkotóitól, a másik kormánypárti, és férfitestben él. A kövér, bajszos pultosnak fel sem tűnik, hogy két gép, nem pedig két hús-vér ember huppant le a bárszékekre.

A Holtszezon Irodalmi Fesztivál kapcsán érdemes megvizsgálni, mennyit változott Veszprém az utóbbi néhány évtizedben, mi maradt meg a régi jó dolgokból, és mit lehet, érdemes mostanában csinálni a városban télen és nyáron.

A Toldi Moziban, a múlt heti budapesti Cseh Filmkarneválon vetítették Adam Martinec első, Tor című nagyjátékfilmjét, ami egy disznóvágás tragikomédiáján keresztül mutatja be egy mai többgenerációs család életét. Ez a cseh család pedig akár magyar is lehetne.

Mindannyiunkat minden irányból mindenféle elvárásokkal nyomasztanak, és a megfelelési kényszerek egyike, hogy jóembernek kell lennünk, vagy legalább annak látszanunk. Az írás apropója a KIX című dokumentumfilm.

Szeretek utazni, országon kívül és belül is, utóbbit pedig még szívesebben teszem, mióta létezik a pofátlanul olcsó országbérlet. Kimondottan szeretem a nagyvárosokat, ezekből viszont egyre kevesebb van. És nem a városok népességére gondolok, hanem arra a nyüzsgésre, ami várossá tesz egy várost. A kevés kivételek egyike Pécs.

Ahhoz, hogy a Kispál és a Borz legalább másfél generáció számára meghatározóvá váljon, óriási szerencse kellett, meg persze tehetség és rengeteg munka. A két András találkozásával – és azzal, hogy ennyi ideig elviselték egymást – valami egészen unikális jött létre.

Ha nagyon akarom, a karanténidőszakból is előáshatok szép emlékeket. Jobb lakásba költöztem, befejeztem egy régóta húzódó projektet, lettek új barátaim, sőt bajtársaim, akikkel tartottuk egymásban a lelket, és együtt vártuk, hogy vége legyen a rémálomnak. Mert rémálom volt, és a legjobban az ébredést szerettem benne.