Nyakig ülünk a keresztény kultúrkörben, és éppen ez nehezíti meg, hogy azon gondolkozzunk, mi volt az új a kereszténységben. Karácsony előtt pár nappal pedig már szinte elcsépelt is arról beszélni, hogy ez az ünnepünk is kommercializálódott. Többek közt azért is, mert már a Római Birodalom idején is nagyjából pont ilyen dínom-dánom ünnepség volt a szaturnália, amíg a Sol Invictus dátumára rá nem bökött a császár a 4. században, hogy márpedig mostantól ekkor ünnepeljük a Jézus születését.
Arra már évezredek óta megvolt a társadalmi igény, hogy tél közepén sor kerüljön egy kis kikapcsolódásra, aztán csak a kapitalizmus kavarta meg igazán a karácsonyt, hogy meddig is kell dolgoznunk és mikortól kell ajándékokért rohangálni. Közben szól Mariah Carey és a Wham!, a Mikulás pirosságát meg bebetonozta a Coca-Cola, mert azt szerették volna, hogy télen is fogyjon a nyári italnak tartott cukrozott kátrány.
A kereszténység kétségkívül nagy utat járt be, míg a Római Birodalom perifériáján élő apró zsidó szekta (az esszénusok) hitéből előbb a birodalom államvallásává, majd a nyugati világot meghódító hitrendszerré lett. Hogy Krisztus valóban létező személy volt-e, az központi hitkérdés: történelmileg inkább az sejthető, hogy több korabeli tanító és lázadó alakjából gyúrták össze. De ez tulajdonképpen mindegy is: a lényeg az élettörténete, hiszen a kereszténység központjában nem egy diadalmas hadvezér vagy egy nagy bölcselő alakja áll, hanem egy igazán tragikus karakter. Jézus ugyanis radikálisan szakított a korával, a társadalom aljával foglalkozott, leprásokkal, szegényekkel és prostituáltakkal, akikből – kis túlzással – proto-kommunista kommunát faragott, majd végül saját követői árulták el, hogy a végponton inkább egy rablógyilkos szabadon bocsátását követeljék, őt pedig kínhalálra ítéljék.
Tulajdonképp ebben van a lényeg, és ez az elbeszélés párhuzamos egy másik bibliai történettel, ami pedig tulajdonképpen a zsidó vallás kialakulásának a kulcsmomentuma: amikor Isten megparancsolja Ábrahámnak, hogy áldozza fel a fiát, csak az utolsó pillanatban akadályozza meg egy angyal, hogy az apa feláldozza Izsákot. Nehezen érthető történet, ha nem tudjuk, hogy a zsidót megelőző vallások esetében a gyermekáldozat bevett dolog volt, ám a szerető-gondviselő Isten már megelégszik a humánusabb felajánlásokkal is.
Ám képzelhetjük, meddig jutott ez a humanizmus, ha Jézusnak még a megkövezést kell leállítania, ami a történet alapján amúgy átlagos szerdai program lehetett akkortájt Júdeában. Ez is egy radikális gesztus: ma már barbárnak tartjuk a kövezést, ám az akkori nézőpontból a népítélet organikus formája lehetett, amiben a tömeg a bűnbakolást a logikus végkövetkeztetésig viszi – a közösségi kivégzésig.
Ezt húzza alá Krisztus kereszthalála is, és éppen erről szól az egész történet: Krisztus azért lesz megváltó, mert ő a leghíresebb bűnös, akiről tudjuk, hogy ártatlan. Ez pedig nemcsak egy adott kor jogrendjének ítélete, hanem az egész ítélkezési rendszert, már amennyiben azt földi hatalom végzi, kétségbe vonja. És Jézus története ezt még tetézi is azzal, hogy miután kivégzik, nem marad halott, hanem feltámad, és azt ígéri a híveinek, hogy övék is lehet az öröklét, ha vele tartanak.
Éppen ezért a kereszténységet nem is lehetett eltörölni – csupán csak kooptálni. Ha legyőzni nem tudod, állj az élére, tartja a régi hatalomtechnikai bölcselet. Így lett a Római Birodalom államvallása a kereszténység, és az államvallásság egyik első aktusa az volt, amikor egy hitvitában a császár döntött, és egy i-betű miatt kivégeztetett több száz embert (homousion vagy homoiusion).
A földi hatalom tehát lényegében felülkerekedett a radikális valláson, ám a kereszténység így is szakítást jelentett az addig fennállóval. A kereszténység szent könyve az emberi gyarlóság és gonoszság széles példatára, fenyegető üzenete pedig az, hogy bűnösnek születtünk, és mi is gyarlók és gonoszak vagyunk (vagy leszünk), ha a földi dolgokra pazaroljuk a drága időnket, és nem térünk az igaz útra, ami Krisztus követését jelenti.
René Girard filozófus értelmezésében a bűn forrása az emberi természet, pontosabban azon belül a mimézis: az a folyamat, ahogy vágyainkat kialakítjuk, annak alapján, hogy másokat tekintünk modellnek. A szomszéd fűje ebben az értelemben valóban zöldebb, pusztán azért, mert a szomszédé, és úgy vagyunk huzalozva mi, szőrtelen majmok, hogy készek legyünk akár meg is gyilkolni a szerencsétlent, ha eluralkodik rajtunk a vágy.
Girard filozófiája rámutat a hiábavalóságra: azért akarjuk azt, ami a másé, mert a másik akarunk lenni, a vágy tárgya tulajdonképpen az olymindegy, és ezzel az elegáns képlettel szépen le lehet írni az országok közötti nagy konfliktusoktól kezdve azt is, amikor egy baráti társaságban mérgesednek el annyira a viszonyok, hogy az emberek megfojtanák egymást egy kanál vízben. A szerelmi háromszögek pedig mindig háromszögek lesznek, pont az egész tudattalansága miatt.
Krisztust is azért kellett megfeszíteni, mert az eluralkodott kaotikus állapotok miatt a tömegek már forrongtak, így kellett egy bűnbak, akit fel lehetett áldozni, hogy megbékéljen a nép.
Ámde itt egy bökkenő, miszerint Krisztusról tudjuk, hogy ártatlan, ez pedig magát a bűnbakképzés folyamatát vonja kétségbe, hiszen „az eredmény” elválik az igazságtól, míg korábban a bűnbakképzési eljárás volt maga az igazság (lásd: akit büntetünk, az meg is érdemli).
Mint láthatjuk, hiába lett világvallás a kereszténység, nem ment át az üzenetnek ez a része, a bűnbakképzés továbbra is velünk van, és a politika is szeret vele élni, akár belső ellenség ellen kell hergelni, vagy éppen népirtást igazolni vele – az erőszak mimetikus spirálja tovább gyűrűzik. Akit megölünk ma, annak a fia fog megölni minket holnap, bárhogy is áltatjuk magunkat vagy mentegetjük a lelkiismeretünket. Heródesről is úgy tartják, hogy a csecsemőgyilkosság csak fake news volt, egyébként kiváló kikötőt építetett Palesztinában.
Ha nem tesszük, magunkra hozzuk az apokalipszist, mint azt a próféciák megjósolták, és melynek baljós jeleit egyre többfelé lehet érezni, ahogy decentralizáltan, elemeiben itt-ott már megmutatkozik. Pestis, háború, népirtások és éhínség – a négy lovas már köztünk jár.
Erre valóban radikális gesztus lenne azt mondani, hogy hagyni kell a földi dolgokat a fenébe. Pláne azért, mert ahogyan Girard óva int, az Antikrisztus úgy jő el, mint megváltástanunk perverz megfordítása: valaki, aki áldozatként tetszeleg, újabb és újabb bűnbakokat talál lemészárlásra, milliókat megnyerve az ügyének, miközben a kárhozatba menetelünk.
Tudom, meredek gondolatok ezek a fa alá. De talán mégsem egészen azok, egy részén esetleg el lehet mélázni a töltött káposzták fölött, mert – csak hogy egy motívumot érintsek –, amit ma itthon politikai vitáknak nézünk, azt egyre inkább áthatja a bűnbakképzés kéjes érzete, ez pedig magával rántja az embert. De hát csak nálunk az az ünnepi üdvözlet, hogy legyen áldott és békés a karácsony.
Borítókép: Antonio Ciseri Ecce homo című festménye / fotó: Wikipedia
Bejelentkezés