Együttérző szánakozással nézem a balliberális körből verbuválódott Tisza-szavazókat.

Az analógia, hogy Orbán lesz a jobboldal Gyurcsánya, csábító. Kérdés, ez az analógia meddig áll meg a lábán, s honnan kezd sántítani. Hogy a végén a hasonlat összeesik-e vagy talpra ugrik, döntse el az olvasó.

Csúcsra jár a túlhatalomgyár – avagy ez még nem a rendszerváltás. Csak a rendszeren belüli váltás. Mi a különbség? A késő éjszakába nyúló kampánytudósításokat némiképp kipihenve, lentebb örömest kifejtem.

Nem akarok nagyon győzni. Nem akarok a győzteshez tartozni, bárki lesz is az.

Hogyan gyártsunk könnyen, gyorsan merényletveszélyt, önmerényletgyanút úgy, hogy az a mesterlövész soha nem tűnik fel a szónoki emelvénnyel szembeni tetőn elfoglalt tüzelőállásban? Orbán Viktor győri beszédére sietve úgy éreztem magam, mint a kedvenc merényletes történetem, A Sakál napja nyomozója a De Gaulle francia elnök részvételével tartott ünnepség felé tartva.

A március 15-i beszédek fekete lyukként zabálják fel a történelmet mint olyat. Mert ahhoz, hogy megnyerjék a jövőt, úgy tűnik, nekik az kell, hogy felszámolják a múltat.

Korunk főáramú rebellise olyan lázadó, aki azt játssza, hogy egy lázadót játszik – de közben ő is egy másik csávót játszik. Ez minden idők legkomfortosabb lázadása.

Amerikának Irán sokáig a „legbarátibb ellenség”, a legkisebb rossz volt a térségben.

Mi visz rá valakit, hogy a szovjet csapatok kivonulása és Szovjetunió felbomlása után néhány hónappal be akarjon lépni a kommunista pártba?

Ez volna NER-nemezis? De hát NER ez is! Terjedelmes és lendületes Tisza-programboncolásunk az alábbiakban.

Frei Tamásról újfent meg kell állapítanom, hogy számomra írónak nagyságrendekkel jobb, mint tévésnek.

Számomra egy adott pártra voksolás nem azt jelenti, mint a Tisza-rajongóknak, vagy éppen az Orbánt támogató digitális harcosoknak. Hogy nekem attól kezdve az általam korábban támogatott politikus minden cikkcakkját, következetlenségét, ellentmondását meg kell magyaráznom, örök időkre szóló, biankó felmentést adva neki.

Mivel a jelent sokan kommentálják, inkább nézzünk vissza kicsit a múltba. Vicces dolgokat is fogunk találni, ha meglátjuk, ki mit mondott erről a dőlőfélben lévő rendszerről. A precedensek, illetve előzmények pedig talán segíthetnek orvosolni az aktuálpolitikai csőlátást.

Tekintettel arra, hogy az O1G az ellenzéki identitás alapkövévé vált, lehetséges-e, hogy Mészáros Lőrinc vagy akár Tiborcz István ugyanolyan bűnbánó sztártanúvá, vádalkus-tanúvédelmes gengszterré válik az Orbán bukását mindenekfölött áhítók szemében, mint Simicska Lajos? Annyi minden valósult meg az utóbbi években, melyet korábban politikai sci-fiként is meredeknek tartottunk volna.

Csak a saját kínjaink gyötörhetnek? Vagy mások szenvedése is úgy belénk vésődhet, hogy a többiek borzadva néznek ránk? S elfordítják a tekintetüket rólunk, nehogy megfertőzzük őket? Egy hétköznapi rémtörténet alább.

Mi értelme nyilvánossá tenni egy jelöltkiválasztás részeredményeit, ha az az ország és a sajtó felé teljesen le van némítva? Nem szürreális, hogy a képviselő-előválasztásról pont az nem nyilatkozhat, aki pályázik a tisztségre? És ha valaki ezt szóvá teszi, akkor még őt oktatják ki? Az előválasztás szülőföldjén ez nem így van. Nagyon nem.

Volt még olyan, amikor egymással nyíltan vitázó emberek, akik adott esetben nagyon rossz véleménnyel voltak a másikról, szóba álltak egymással. Nem a görcsös összezárás ültette le egy őket egy közös asztalhoz – ahol még következmények nélkül lehetett más véleményen lenni, vélt igazunkhoz ragaszkodni.

A DK válságát elemző, annak magánéleti szálait – Gyurcsány Ferenc válását, félrelépését – is bemutató oknyomozó riport komoly tiltakozáscunamit generált. Groteszk módon tömörítve egységfrontba azokat, akik korábban egymást lihegték túl a rivális politikus (vagy házastárs) szexbotrányának, magánéleti konfliktusának belpolitikai hasznosításában.

Nem ma kezdődött az, amikor a politika és a közvélemény aktuális ízléséből és érdekeiből kiindulva biztosan tudni vélte – véli –, ez vagy az a közszereplő miért követett el öngyilkosságot. Történeti áttekintés Szabó Zsolt hódmezővásárhelyi rendőrkapitány tragikus esete apropóján.

A kutya a nyugati életmód egyik legismertebb szimbóluma, de mégis olyan, mint a gyerek, amelynek védelméről szavakban ugyancsak rengeteget beszélnek, a gyakorlatban azonban az ellátórendszer hiányosságai miatt a tragédiák körforgása zavartalanul újratermeli az áldozatokat. Filozofikus töprengés egy kutya urnája fölött.

Van, aki azt mondja: Charlie Kirk azt aratta le, amit vetett. Szélsőséges volt, maga kereste a bajt, úgy kell neki. De aki a színpadon játékkarddal hadonászik, azt nem szúrhatjuk le igazival. Ordas eszmék ellen nem harcolhatunk ordas tettekkel.

A Tisza elnöke és rajongói megérdemlik egymást. Ugyanis a legújabb politikai szektavezér és MLM-guru pont azt ígéri híveinek, amire azok vágynak.

Mi lenne, ha a kormánypárti média vezetőjére gépfegyverrel lőnének, ellenzéki politikusok lakásánál pedig bombák robbannának? A jelenlegi légkörben a hideg polgárháború jó eséllyel azonnal felforrósodna.