És ha igen, akkor ki fogja elmondani a fultoni beszédet? Ki fogja az új miniszterelnök szemébe vágni: kezünkben a világnézeti atombomba, amit beélesítünk, s ott robbantunk fel, ahol láthatod a rád nézve belpolitikailag pusztító erejét, aztán le is dobhatjuk rád, ha nem adod meg a jogokat, amelyeket követelünk, s ezzel kimondatlanul, szavak és uszító plakátok nélkül is folytatod ellenünk a háborút, amit az elődöd indított. Ki meri ezt megtenni? Helyzetjelentés történelmi időugrásokkal.
A győzelmi mámorban úszók rendszerváltásról beszélnek a választási eredmények kapcsán. Szerintem (legalábbis egyelőre)
De ha a Tisza-hívek ragaszkodnak az előbbi fogalomhoz, a kedvükért jöjjön egy párhuzam. Ugyan én mondtam korábban, hogy az ilyenfajta analógiák gyakran sántítanak, de hadd örüljenek, értük bevállalom a rizikót. Hogy nézett volna ki az 1990-es rendszerváltó parlament a mai helyzetet az akkori viszonyokra rávetítve? Az országgyűlésben három baloldali párt foglalna helyet. Kormányalakításra Pozsgay Imre köztársasági elnök megbízására a kétharmados választási győzelmet arató utódpárt, az MSZP elnöke, Horn Gyula kap lehetőséget. A reformkommunisták utódpártja a rendszer másod- és harmadvonalbeli kádereiből (az Országos Tervhivatalban dolgozó miniszterhelyettesekből, állami cégek vezérigazgatóiból, diplomatákból, külkereskedőkből, funkcionárius családok KISZ-es sarjaiból, kommunista miniszterek házastársaiból, pártmunkásokból, a Néphadsereg tábornokaiból, rendőrtisztekből, valamint a spontán privatizáció révén szocialista menedzserből milliárdosokká – a piacgazdaság kapitányaivá – vált nagyvállalkozókból) alakult, miután lemondatták Kádárt, s megbuktatták a fehérterrorral riogató Grósz Károlyt.
A legnagyobb ellenzéki párt az MSZMP eszmei jogutódja, a megbukott Kádár János örököse, a Grósz Károly és Berecz János alapította, Thürmer Gyulát elnökké választó Munkáspárt. Alig féltucat képviselővel a küszöböt átugrotta a még Thürmeréknél is balosabb Kommunista Munkáspárt is, amely már nevében is kifejezte: magát tartja a proletariátus kizárólagos élcsapatának. A jobboldali pártok, az MDF, a Független Kisgazdapárt, a KDNP, illetve az éles antikommunista kampányt folytató liberális SZDSZ és Fidesz sem jutott be a Parlamentbe. Pontosabban a két liberális párt kivételével el sem indultak a választásokon. Híveik pedig inkább az MSZP-re szavaztak. Olvasói levelek és a betelefonálók hívásai árasztották el az ellenzéki orgánumok szerkesztőségeit. Mondván, a jelöltjeik lépjenek vissza, sőt: oszlassák fel magukat. Ha a rendszerváltók megosztják a szavazataikat, akkor még a fehérterrorral manipuláló Grósz nevet a végén. A Népszabadságban a választás előtt meg is jelent egy kiszivárgott állambiztonsági terv, ami az Ék ’87 fedőnevet viselte. Bemutatva, hogy a visszarendeződés erői miként osztják meg a népi–urbánus törésvonalak mentén az ellenzéket. Hogy lehetne rábízni egy ilyen megosztott társaságra a békés átmenetet?
Pár okvetetlenkedő szamizdatos arról beszélt, Horn Gyula pufajkás volt, részt vett az ’56-os forradalom utáni restaurációban, és mégiscsak szégyen, ha egy ilyen ember lesz az első szabadon választott kormányfő, de leintették őket. Elmagyarázva nekik: a Gyulának pont az az előnye, hogy ismeri a Fehér Ház (vagyis a kommunista pártközpont) tervrajzát, és hogy a legtöbb pártfunkcionárius vele van. Ki tudná jobban átcsábítani a rendszerváltó táborba a kiábrándult MSZMP-szavazókat, ki ismeri jobban a kommunisták piszkos trükkjeit, mint ő? Életveszélyes lenne most a szovjet csapatok mielőbbi kivonását követelni, a baltiak, az ukránok függetlenségével provokálni a Kremlt. Ezt a kommunisták azonnal felhasználnák: hatalmas plakátokon hirdetnék: óriási benzináremelés lesz. Gyula viszont Rosztovban végzett, ismeri Ezeket ott keleten, tudja, hogy kell bánni velük. Hiába próbálja őt lejáratni a fehérterrorozó Grósz azzal, hogy szovjetellenes, a szeparatista baltiak, ukránok barátja – a Gyuláról ezek a vádak leperegnek, hisz egy pártközpontban dolgoztak.
A lakitelki sátorban ülőkből lett jobboldali párt, az MDF, valamint a kereszténydemokraták és kisgazdák szavazói persze ingadoztak, mint a középparaszt a kolhozosítás idején. Az MSZMP utódpártja hogyan fogja képviselni a határon túli magyarokat, a népi-nemzeti gondolatot, a vallásos embereket? – kérdezték. Hát ezek már nem olyanok, ott van a Szűrös meg a Pozsgay, nekik is fontos a nemzet! - nyugtatták le őket. Még jobban háborogtak a liberálisok: az emberi, kisebbségi, szexuális jogokat, a véleményszabadságot vajon mennyire fogja tisztelni a koalíciós partner nélkül alkotmányozó posztkommunista utódpárt? De őket is megnyugtatták: a Beszélő egyik szerkesztője, Haraszti Miklós is támogatja, hogy szocialista alkotmányozó többséggel bontsuk le a kommunista túlhatalmat. És jó néhány másként gondolkodó színész, zenész is ott áll Horn Gyula mellett az országjárás helyszínein. Igaz ugyan, hogy a Gyula egy szót se szólt, mikor Grósz Károly miniszterelnökként betiltotta az 1988. júniusi 16-i ellenzéki felvonulást, mi több: a tüntetés szót se vette a szájára. De értsétek meg a Gyulát: ha odamegy, és megvédi Azokat, akkor soha nem tudta volna átállítani a kiábrándult MSZMP-szavazókat. Akiknek nincs baja azzal, ha valaki másként gondolkodó, amíg a négy fal között csinálja, de a nyilvános másként gondolkodást nem szeretik.
A jobboldaliak és a liberálisok többsége végül elfogadta az érvelést, mely be is jött. Az MSZP hatalmas, kétharmados győzelmet aratott a pártállam fenntartását akaró erőkkel szemben, a Fidesz és az SZDSZ pedig egy százalékkal vérzett el. Horn Gyula a győzelmi beszédében ígérte meg: a békés átmenethez méltóan lépésről lépésre, tégláról téglára helyreállítják a demokráciát. Az utódpárti kétharmad győzelmét összehozó szadeszesek, kisgazdák, fideszesek, fórumosok és kereszténydemokraták ujjongva tapsolnak. A kognitív disszonancia fuvallata akkor csapja meg őket, amikor a kormányprogramot elfogadó gigantikus MSZP-kongresszuson és pártgyűlésen torkok ezreiből zúg fel az Internacionálé.
Fenti szegmensekbe tartozók ekkor döbbentek rá úgy igazán: az oldaluk teljes mértékben kiszorult a döntéshozatalból. Balogh Gábor megírta ennek a jobboldalra vonatkozó részét.
Én pedig most (egy totális baloldali győzelem múltba vetített kontrafaktuális moziján túl) arra keresek választ, mit tehetnek a de facto politikai hontalanná vált balliberális tömegek? Bevallom,
Akik kívülről szorongva, reménykedve, idegeskedve vagy fellélegezve tanakodtak, ki lesz az oktatási miniszter. Mert ehhez nagyjából annyi közük volt, mint a Népszabadság-olvasó kádári átlagpolgárnak az ott megjelent hírek sorai között megbúvó történésekhez, hogy a Központi Bizottság ülésén épp Nyers Rezső vagy Biszku Béla, illetve Fock Jenő vagy Komócsin Zoltán álláspontja kerekedik-e felül. 2026. április 12-én egy kőkeményen jobbos párt győzött, mely – akár a programját, akár a szimbolikáját, retorikáját, akár a vezetői állományát, akár a vezérelvű szervezeti felépítését nézzük – jóval közelebb áll a Fideszhez, mint egy balliberális szavazó értékrendjéhez. Ez utóbbiakhoz mindig is kritikával, távolságtartással viszonyultam, ám jóval több közös ügyem lett velük, mint a NER-rel és pártjával.
2016-ban közösen futtattuk zátonyra a NER hazug, xenofób, rasszista kvótanépszavazását. 2019 nyarán (amikor a Fidesz leválthatatlannak tűnt) ott vonultunk a Pride-on. 2022 februárjában pedig kiálltunk Ukrajna mellett. Mindhárom esetben ügyek mellett foglaltunk állást, és leszartuk, mennyire népszerű: hogy könnyíti vagy nehezíti-e a nekünk szimpatikusabb politikus győzelmi esélyeit. Egy videóban, amin betegre röhögtem magam, arról panaszkodik az AI által dalra fakasztott Gajdics Ottó, miszerint a Fidesz-vereség lehetséges oka a Facebook-beavatkozás. „Ül itt valaki ebbe a stúdióba, olyan, akit nem tekert le a Facebook, akinek a tartalmait nem buzerálták?” – kérdezi. A vicces az, hogy szerintem
Elfogadva, hogy az általuk támogatott politikustól nem kérnek számon olyan dolgokat, amelyekért nemrég küzdöttek. Ezzel igazolva Orbán Viktor (s az ebben legjobb tanítványának bizonyult Magyar Péter) tételét: a siker receptje, hogy bizonyos témákat gondosan kerülünk, egyes csoportokkal (akár egész népekkel, kisebbségekkel) való szolidaritástól nyíltan elzárkózunk, a velük történő megjelenést bojkottáljuk, ha ez a győzelmet veszélyezteti.
A jobboldalnál ez (ami a melegeket, bevándorlókat, de akár az egyik szomszéd népet illeti) nem pusztán taktika, hanem részben meggyőződés is. Komoly balliberálisok viszont nyilvánvalóan pragmatikus szándékkal, az Orbán bukásának mindent ütő princípiuma jegyében fogadták el mindezt. Hogy megengedem az általam támogatott politikusnak, ne kelljen képviselnie általam fontosnak tartott ügyeket. Vagyis lemondok arról, hogy tematizálni próbáljak.
A Fidesznek marad egy jelentős képviselőcsoportja, állami támogatása, székházai. Ugyanakkor 1990 óta először fordul elő, hogy a fenti kisebbségek, csoportok védelmében nyíltan – gátlások és taktikázás, húzódozás nélkül felszólaló – pártok, politikusok teljesen hiányoznak az Országházból. Én ezt a hajdani balliberális küzdőtársaim helyében fényes diadalként nem ünnepelném. Persze tudom, ilyenkor jön a példa, hogy amennyiben Churchill és Roosevelt, a polgári demokratikus nagyhatalmak vezetői Hitler ellen összefogtak Sztálinnal, akkor a balliberálisok miért ne foghatnának össze Magyar Péterrel, aki nem egy tömeggyilkos diktátor, csupán egy politikus, akivel bizonyos kérdésekben nem értünk egyet.
Csakhogy, ha a II. világháború alatti brit miniszterelnök és amerikai elnök a régi ellenzék Tisza mellett agitáló politikusainak és értelmiségének módszerét követi, úgy feloszlatja a pártját, kormányát, behívja Angliába és az Egyesült Államokba a szovjet csapatokat, a hadserege, titkosszolgálata irányítását átengedi nekik. Azokat pedig, akik meg akarják tartani az önállóságot, s nem akarják úgy alávetni magukat valakinek, hogy semmilyen konkrét ígéretet vagy garanciát nem kapnak tőle, nácibérenceknek kikiáltva támadják. S ha már a Churchill-párhuzamot hoztam fel: mi is történt, amikor véget ért a II. világháború? Churchill elmondta a szovjet expanzió veszélyeiről szóló fultoni beszédet, Roosevelt utódja, Harry S. Truman meg a potsdami konferencián Sztálin tudtára adta: az USA-nak van atombombája. Na, kedves balliberálisok, ki az a bátor jelentkező közületek, a Tisza-szavazói közül, aki elmondja a fultoni beszédet? S ki fogja beélesíteni a világnézeti atombombát, illetve kísérleti robbantással demonstrálni az erejét? A korábbi ellenzék politikusai biztos nem – ők leradírozták magukat a politikai térképről.
Egyetlen erőt ismerek, amely pártkampány, valamint a Tisza segítsége, támogatása nélkül is képes volt a saját ügyében legyőzni, meghátrálásra kényszeríteni, nevetségessé tenni Orbán Viktort – így ugyanezt Magyar Péterrel is megteheti. Ez pedig a Pride. Melyen tavaly is ott voltam, ahogy idén is ott leszek. Nagyokat vigyorgok, hogy bár más irányból, de nyilván mind a Fidesz, mind a Tiszának becsicskuló balliberálisok az LMBTQ-közösségnek tett gesztusként értelmezik a leendő miniszterelnök szavait, hogy olyan országot akar, ahol senkit nem bélyegeznek meg azért „mert mást és máshogyan szeret, mint a többség.” Hogy klasszikust idézzek: lószart, mama! Ez gesztus? Hogy ki sem mondja a csoport nevét, amelyről beszél? Tudjátok, mi volt gesztus? Márki-Zay Péter szavai. Aki konkrétan beígérte a melegházasságot. Így aztán ennél kevesebbel Magyar Pétertől sem érheti be a Pride. De ez szépszerével nem fog menni. Világnézeti háború lesz azzal, aki elődjéhez hasonlóan csak az erőt ismeri el alkuképesnek.
Borítókép: Magyar Péter Brüsszelben 2026. április 29-én / fotó: JOHN THYS / POOL / AFP
Bejelentkezés