Horrortrip-flashback – a fejem fáj, az agyam szavakat okád

Tudom, a cím megtévesztő, de ezúttal nem a hazai vagy nemzetközi belpolitika mélyére fogunk kirándulni: sajnálom, ha csalódást okoztam. Kárpótlásul azt tudom felajánlani, hogy utazásunk jóval sokkolóbb lesz, mint a propaganda-influenszerek teljesítményének napi átlaga. A gyenge idegrendszerű és gyomrú olvasók talán hagyják is abba: szövegként fogyasztva se lesz kellemes élmény. Sugárban hányás, merevedési zavar, a halál fuvallata, leépült, bűzlő, szinte már elevenen oszlásnak indult testek, üszkösödő végtagok, élőhalott drogos zombik, savmarta bőrként lefoszló méltóság, végtelenített agónia. Csak a saját kínjaink gyötörhetnek? Vagy mások szenvedése is úgy belénk vésődhet, hogy a többiek borzadva néznek ránk? S elfordítják a tekintetüket rólunk, nehogy megfertőzzük őket?

Sokat nem aludtam, de a nap ennek dacára (vagyis pont emiatt) remekül indult, s délig ugyanígy folytatódott. Mikor felébredtem, valamire biztosan nem számítottam: hogy ez a nap abba a horrorba torkollik, ami kora délután vette kezdetét. Volt már olyan fejfájásod, hogy úgy érezted, mintha a Casino-ban Joe Pesci által játszott Nicky Santoro (vagyis Tony Spilotro, alias Hangya) szorította volna egy satuba a koponyádat? Nekem e napon Pesten járva volt részem ebben. Ennyire, hogy a szemeim majdnem kiugrottak a helyükről, még soha nem fájt a fejem. Nem volt olyan mellékhatás, ami ilyen erejű lett volna. Még a több mint nyolc évvel korábban szexuális diszfunkcióra felírt Ecriten, illetve Sildenafil Teva sem okozott nálam ilyen durva tüneteket, amikor beszedtem, pedig a nagyon gyakori mellékhatásai között szerepel a fejfájás (a nagyon ritkák között pedig a hirtelen halál). Másokat persze hiába kérdeznék a mellékhatásairól: ilyen gyógyszert nyilván az egész világon csak én szedek, de Magyarországon tutira egyedül vagyok ezzel. Legalábbis számomra sokáig az derült ki, hogy rajtam kívül egyetlen férfinak sincs szüksége ilyenre. Mikor riportot írtam a témáról, s forrásokat kerestem, a szexuális funkciózavarral küzdő csajok sorban álltak nálam, a pasikat meg úgy kellett lepkehálóval bezsákolni. Végül olyan áron találtam csak egy férfit, aki hajlandó volt nekem nyilatkozni, hogy előtte comingoutoltam a saját merevedési problémáimról egy tízezres létszámú Facebook-csoportban. A riportalanyért mindent.

Mindeközben a koponyámat mintha izzó fém nyaldosná belülről. Nemhogy gyógyszert, de betegséget sem ismerek, ami ilyen kínnal járna, holott én viszonylag jól bírom a fájdalmat. Nemrég volt vastagbéltükrözésem. Ahol nemhogy altatást, de még fájdalomcsillapító gázt sem kértem. Pedig az, hogy levegőt pumpálnak az ember beleibe, okoz némi hasfájásra emlékeztető kellemetlen feszülést. Viszont a tükrözés össze sem vehető azzal, amit most érzek. Kezdek attól félni, hogy sztrókom van, már azon gondolkodom, hogy amennyiben ez tovább rosszabbodik, be kell menjek a sürgősségire. Hát, legalább a győri kórház után a pesti ellátást is letesztelem, és meg is írom – hacsak nem tepsiben visznek ki onnan. Pedig munkám van, egy kollégával fogok találkozni. Hogy addig se legyen unalmas az életem, odafelé a metrón a pokoli fejfájás mellé betársul a hányinger. Így aztán a sztrók mint öndiagnózis kilőve, de cserébe még erősebb a rosszullét.

Megérkezem a céges kantinra hajazó önkiszolgáló étterembe, az asztaltársam még sehol, kérek egy ásványvizet meg optimistán (hátha elmúlik) egy kókuszgolyót. Viszont az utóbbit már nem tudom elfogyasztani, mivel ingajáratot létesítek az asztal és a budi között. Sorozatban és sugárban okádok. Közben megérkezik a kolléga, akire várok, de a munkaebédet pár percenként félbeszakítja a rám törő legyűrhetetlen hányás. A szervezetem beindította az ürítési programot, s úgy döntött, addig meg sem áll, míg ki nem takarít belőlem mindent. Így a mosdó tükréből egyre sápadtabban, megviseltebben nézek vissza önmagamra. Hiába próbálom lehűteni magam vízzel, elönt a hőhullám, dől rólam az izzadtság, odabentről pedig a forró gyomorsav gejzírként tör fel ismét. Rohanok vissza, egyre hangosabb öklendezéssel tolom ki magamból, ami még bent van. A hányásközi szünetekben letörlöm a vécét, próbálva eltüntetni a nyomokat, utána pedig fertőtlenítővel is végigfújom az egészet. Nem is számolom már, hányszor került sor erre a műveletre.

S a helyzet fokozódik. Épp csak kilépek az illemhelyről, már fordulok is vissza. Vagyis csak fordulnék, mivel az ajtó nem nyílik. Egyre kétségbeesettebben rázom a kilincset, érezve, hogy záros határidőn belül újra okádni fogok. Miért nem tudom kinyitni? Hiszen nem zártam be, az előbb jöttem ki onnan. Vagy a rosszulléttől már az időérzékem is megcsal? Összemosódnak az események, valójában újra kimentem az asztalomhoz, s most jöttem vissza, és azóta bement valaki? A pultos segítségét kérem, aki szintén azt mondja, hogy a helyiség biztos foglalt, s én már nem merem mondani, hogy biztos nem. Ám mivel a többszöri dörömbölésre sem jön válasz, ha a rosszullétemre nem is, de legalább erre születik diagnózis: beakadt a kilincs. A karbantartó viszont nincs itt. Én viszont nem várhatok tovább, bemennék a mozgáskorlátozott vécébe. Ami viszont zárva van és a személyzetben nincs semmi hajlandóság rá, hogy kinyissák nekem. Nem tudják vagy nem akarják? Nincs idő ezen töprengeni. A segítségül hívott alkalmazott engedélyével végül a női vécébe rohanok be. Még ebben a szükséghelyzetben is megvan bennem a gátlás, hogy az egy férfi számára tabu.

Feltartóztathatatlanul jön a savóceán következő hulláma, amelyen félig megemésztett ételdarabok szörfölnek kifelé. Utólag ezt a képet rekonstruálva döbbenek rá: ha akkor, ott valaki ugyanilyen vagy még nagyobb rosszulléttel szembesült volna, nálam sokkal nagyobb bajban lenne. A mozgássérült vécé zárva, és nem is nyitják ki, a férfi mosdó zárja elromlott, a nőit pedig ugyebár én foglalom el. Nem is próbálok már a rókázást megszakító szünetekben távozni, úgyis tudom, jön a következő. Még kint, az asztaltársamnak elmondtam – elnézést kérve tőle –, hogy fogalmam sincs, mi ez. Lehetne a tettes a vacsora, amit előző nap este egy indiai étteremben fogyasztottam, de nem egyedül voltam, és a vacsorapartneremnek semmi baja nincs. Tehát az étel biztos nem volt romlott. Kitámolygok a női vécéből, nyugtázva, hogy időközben mégis előkerült a karbantartó, aki a férfi toalett zárjával küzd, aztán lerogyok az asztalhoz. A pultos viszont ránk szól, hogy zárunk. Péntek délután három van, de ha záróra, akkor záróra.

Fogalmam sincs, meddig fogok jutni ilyen állapotban, odaérek-e legalább a vonatig újabb hányás nélkül. Ekkor jön a slusszpoén, a megfizethetetlen pillanat. A pultos csaj felém nyújt egy fertőtlenítőkendős csomagot, azzal a szöveggel, hogy: „Légy szíves, tisztítsd le a vécét, nem szeretném feltakarítani a hányásodat!” Mire én azt felelem, hogy már letisztítottam. Erre ő kinyitotta a női vécét, diadalmasan mutatva az ülőke mögötti porcelánrészen egy félkörömnyi cseppet, ami véletlenül ott maradt. Amit ezután le is takarítottam. Csak ezután vettem szemügyre kicsit jobban a huszonéves fiatal nőt. Az a típus, akire a bűnügyi filmekben azt szokták mondani: különös ismertetőjele nincs. Átlagos volt, „rendes” kinézetű – a derék mintapolgár, aki senkinek nem szúr szemet. Nekem is erőltetnem kell a folyadékvesztéstől gyötört agytekervényeimet, hogy előhívjam a vonásait. A helyhez illően volt öltözve, teljesen beleillett a nagyvállalati menza stílusában dizájnolt éttermi közegbe. Ahogy a passzív-agresszív tartalmat lemaszkolni akaró pszeudoasszertív szövege is. Nem szálltam vele vitába.

Később érkező reakciómban benne volt, hogy a kollégámmal ellentétben meg se kérdezte tőlem, mitől lettem rosszul, jobban vagyok-e, kell-e segítség, hívjon-e orvost, nem akarok-e még egy kicsit leülni, pihenni, mielőtt elindulok. Úgy tűnik, fel sem merült benne, hogy aki ennyit hány, az akár össze is eshet. Ezért tartom aránytalannak az okozott szennyeződéshez viszonyítva a felszólítást, aminek egyébként eleget tettem. Azt már hozzá sem fűztem, hogy maga az egész helyzet is abszurd. Természetesen, ha a vendég becsületes, illetve jó fej, akkor kitakarít maga után. De ezt nem lehet alanyi jogon elvárni. Eleve szürreális helyzet lenne, ha minden vendéget erre utasítanának. Akármennyire rendet tesz maga után, nyilván többszöri használat – pláne egy hányás vagy hasmenés – után nem fog az a vécé úgy kinézni, mint a nap elején. Ha van külön takarító, akkor a teljes rendbetétel az ő dolga, ha nincs, akkor ezt a személyzetnek kell megcsinálnia, ami egyébként népegészségügyi előírás. De hiába is mondtam volna ezt el, látszott, hogy a pultosnak természetes az általa követett eljárás.

Már korábban letegezett, most pedig finoman, de be is támadott. „Udvariasan megkérlek, hogy takarítsd fel magad után a hányásodat, te meg nekem állsz!” – jött a válasz. (Hiába, Petri örök: „ha virágnyelven küldtek el a francba: a Repression átment Toleranz-ba.”) Ekkor avatkozott közbe, mint jó zsaru, a karbantartó srác. Ő enyhébben fogalmazva mondta ugyanazt, amit a pultos: hogy nyugaton is ott van a vécéken a felirat: úgy hagyd ott, ahogy találtad. Amivel én is egyetértek, csak itt jön a de. Ekkor már a kollégám is beleszól, hogy talán nem a vendéggel kellene kitakaríttatni a vécét. Az egész vita kezd felfoghatatlan tartományba átmenni. Szerencsére már nem kell ismét berohannom az általam imént újból rendbe tett mosdóba. A fejfájás enyhülni kezd, a hányinger, lévén, hogy már nincs mi kijöjjön, visszavonulót fúj, sőt. Úgy érzem, a helyiség, mi több: ez a kapitalista realizmus formatervezési diadalát megtestesítő épület akar nem végleg elnyelni, hanem pont, hogy örökre kihányni engem. Mintha a cet gyomrában lévő Jónás parafrázisa lennék a Bibliából vagy Daniel Kraus Bálnahullás című regénye főhősének inverze. A különbség az, hogy ők nem önként mentek a bálna gyomrába, és szerettek volna mielőbb kijutni onnan. Nekem viszont semmi bajom nem volt ezzel a hellyel, míg a fenti dolog be nem következett.

Búcsúpillantást vetve a pultosra, megpróbálom kitalálni, mit gondolhatott rólam. Hánytam, tehát drogos vagy piás vagyok? Aki ismer, tudhatja: régóta nem iszom egy korty alkoholt sem, ugyanígy vagyok az illegális tudatmódosítókkal, s ha nem feltétlenül szükséges, az orvosi beavatkozásokhoz sem kérek nyugtatót vagy fájdalomcsillapítót. Ennyire viszolyog mások bűzös testnedveitől? Hát, azért a vendéglátásban megesik, hogy a kedves ügyfelek otthagynak a mosdóban ezt-azt. Nekem más a szakmám, de nem kezdtek el rinyálni, ha látok némi béltartalmat, ami nem az enyém. Napi szinten takarítok szart, időnként pedig hányást is – ahol két kutya van, ott ez rutin. Különösen, hogy a nekrológgal bemutatott kutyánk, Regina utóda, Zsebina egy időben többször is végigszarta és telehugyozta a pelenkát. Lehet, pusztán arról van szó, hogy történt egy váratlan helyzet, amivel ez a pultos ember nem tudott mit kezdeni. Neki kéne (kellett volna) valamit megtenni, de inkább másra hárította. Minden ágazatban jelen van ez, hogy próbálják saját feladatukat áttolni a másik kollégára – vagy épp az ügyfélre. Majdhogynem össznépi sport a megúszás. Antihősünk pszeudoasszertív hisztije már csak azért is felesleges volt, mivel, ha az ő dolga a vécét takarítani, akkor nem fogja megúszni. A beakadt kilincsű férfi vécé úgyis rá vár a távozásunk után – illetve az útmutatása nyomán általam még egyszer lesikált női toalett is. Ugyanis az éttermi higiénia azért nem úgy működik, hogy csinálja meg a vendég, ahogy tudja, oszt jól van az úgy.

Jobb, hogy gyorsan otthagytuk a helyet, mert kezdtem ott testidegennek érezni magam. Még úgy is, hogy tiszta ruházatú fizetővendég voltam. Vajon mit érezhet (s mit kapott volna) az, aki nálam jóval viseletesebb, illetve kevésbé tiszta ruhában próbált volna ettől az embertől (szenvedély)betegen segítséget kérni? A Keleti aluljáróban arra a pontra vándorol a szemem – a 2-es és 4-es metró egymással szembeni kijáratától nem messze – ahol a múltkor egy, a pultossal életkorban szinte azonos huszonéves srác feküdt a földön. Persze jóval idősebbnek látszott a koránál, és nem igazán volt makulátlan a ruházata. Sejtettem, hogy ahhoz a társasághoz tartozik, akik a kettős metrólejáróban és a Rottenbiller utcai kijárat közötti lejáró végén szoktak tanyázni. Rendszerint erősen tudatmódosult állapotban, vagy éppen elvonási tünetektől gyötörve, sűrű húgyszagban. Időnként némelyikük úgy mászkál, mint a zombik. Mégis odaléptem hozzá, arról érdeklődve, hogy jól van-e. „Semmi baja, csak alszik a drogtól!” – kurjantja oda nekem a drogos csapat ott elhaladó másik tagja.

Ebből is látható amúgy, hogy milyen rend van nálunk a drogok terén. Az emberek a főváros egyik legforgalmasabb részén tolják a cuccot, ami rajtam kívül senkit nem zavar annyira, hogy odalépjenek hozzájuk és megkérdezzék, hogy vannak, nem lettek-e tőle rosszul. Az agyamba villan, hogy az a pultos csaj (és rengeteg más ember) biztosan nem csinálna még ennyit sem. Nem először voltam tanúja ilyennek. Még 2018-ban a Nyugati aluljáróban láttam feküdni valakit, egy pékség bejáratától pár méterre. Az utcára nyíló pultnál sorban álltak az emberek, ott mentek el a járókelők is, de senki még csak rá sem nézett, pedig folyamatosan kiabált, hogy rosszul van. Én hívtam ki hozzá a mentőt és vártam, amíg megérkezett, szóvá téve a pékség személyzeténél az embertelen félrenézést: arra se méltattak, hogy válaszoljanak. Mint kiderült, az illető nem is volt hajléktalan, egyszerűen összeesett. Tehát, ha elmész egy magatehetetlenül fekvő ember mellett, azzal, hogy csak egy drogos, alkoholista vagy hajléktalan, gondolj arra: a következő te is lehetsz.

Nem gondolom persze, hogy ettől rögtön megváltozik bármi is. Egy hajléktalanért ugyan ki vállalna csak úgy bármiféle kellemetlenséget vagy rizikót? Saját bőrömön tapasztaltam, mivel járhat ez. Tavaly esett meg, hogy szemtanúi voltunk: egy magatehetetlennek látszó idős férfit, akinek egyik lába bűzt árasztva üszkösödik, s amúgy is nagyon rossz állapotban van, a biztonságiak ki akarnak rakni a kórházból az utcára. A feleségem meg is kérdezte tőlük, hogy ugye nem szeretnék ilyen állapotban csak úgy itt hagyni? Azt mondták, nem tehetnek mást, mivel az illetőt a sürgősségiről elküldték, így a kórház területén nem tartózkodhat. Hozzátéve: amennyiben kifogásoljuk ezt, a sürgősségin tegyünk panaszt. Nem kellett kétszer mondani: bementem, és a recepción szóvá tettem az esetet. A reakció a merev elutasításon túl az volt, hogy az egyik dolgozó többször is cinikusan megjegyezte: hogyha annyira aggódom érte, akkor vigyem haza. Mire én azt feleltem: nem én tettem esküt arra, hogy segíteni fogok a beteg embereken. Illetve azt kérdeztem tőlük: emberséges bánásmódnak, tartják-e azt, amit tettek? Látták, hogy nem fognak megszabadulni tőlem, így odavittek valaki elé, aki se a beosztását, se a nevét nem közölte velem, csupán ellentmondást nem tűrően azt mondta: nekem ehhez semmi közöm, nem vagyok hozzátartozó, így semmilyen felvilágosítást nem adhat nekem.

De én nem is azt kértem, hogy világosítson fel, hanem hogy nézzen rá újra egy súlyos állapotban lévő emberre, akit a kórházból kirakva magára hagytak. Mondtam neki, hogy jelenteni fogom az ügyet a felettesének, mire azzal kezdett fenyegetni, hogy feljelentenek, és rendőrt hívnak. Nem igazán értettem, miért tenne ilyet. Milyen bűncselekményt követtem el? Törvénybe ütközik, ha aggódom egy, láthatóan nagyon rossz állapotban lévő, az utcára tett emberért, aki senki másra nem számíthat? Vagy jogszabálysértő, ha vitatkozni merünk egy egészségügyi dolgozóval, és más a véleményünk, mint neki? Úgy emlegették azt, hogy az idős úr hajléktalan, mintha ez mindent megmagyarázna. Mintha ez egy aduász lenne, ami mindent üt. Mintha ettől ő kevesebbet érne. Írásban panaszt tettem az intézményvezetőnél, melynek eredménye azt lett, hogy a vizsgálat megállapította: minden rendben, nincs itt semmi látnivaló, a kifogásaimat elutasították, sőt. Arra jutottak: én voltam az, aki olyan agresszív hangnemben beszélt a dolgozókkal, hogy az alkalmas a félelem felkeltésére. Ez nyilván teljesen életszerű, mikor én egyedül voltam ott a sürgősségin, ahol jó néhányan teljesítettek szolgálatot, köztük nálam fizikailag jóval erősebb férfiak is (a biztonsági őrökről nem is beszélve) de ők féltek tőlem, a szemüveges, nem túl izmos bölcsésztől. Tutira az én bűnösségemet igazolja az is, hogy már a panaszomban kifejezetten azt kértem: nézzék meg a térfigyelő kamerákat, amelyek felvették a dolgozókkal történt beszélgetésemet. Bizonyára az agresszív fél szokta ezt kérni, akinek valami titkolnivalója van. Tehát nagyjából ez vár mifelénk arra, aki kiáll a gyengébbért, aki nem tud kiállni magáért.

Már a kórházi incidens előtt évtizedekkel is szokásom volt, hogyha magatehetetlen embert láttam az utcán – különösen télen vagy kánikula idején – azonnal hívtam a mentőt. S erről (valamint, hogy panaszt teszek, amennyiben hasonló jelenetet tapasztalok, mint a kórházi eset) a jövőben sem kívánok lemondani. Mindez egy jelenetre vezethető vissza. Pontosabban a múltban történt összes ilyen dolog ehhez a jelenethez vezetett. Akkor is a Keletiben álltam, mikor odalépett hozzám egy hajléktalannak kinéző, nálam idősebb férfi, pénzt kérve tőlem. Én viszont elhajtottam, de aztán valami történt. Visszafordultam, s adtam neki ötven forintot. Mert rájöttem, hogy az a szemüveges, ritkuló hajú, ötvenes évei végén járó, koszos, elhanyagolt ruhájú, lepusztult testű, penetráns szagot árasztó, düledező fogsorú ember én magam vagyok. Önmagammal néztem farkasszemet. Egy élő, testet öltött „Ilyen lett” timelapse-hologramot láttam arról, milyenné válnék, ha éveket töltenék az utcán. Bennem valami az átlagember szemével nézve nagyon félresikerült. Már gyerekkoromban is jól tudtam azonosulni azokkal, akikkel valami baj történt. Nem eltaszítani próbáltam őket, hanem beleérezni magam a helyzetükbe. Így nem is csak hajléktalanként látom magam. Ha sztómával élővel beszélgetek, mintha rajtam is képződne egy, a daganatos betegség miatt létrehozott mesterséges testnyílás. Amennyiben az Alzheimer-kórról látok dokumentumfilmet, az agyam szimulálni próbálja, milyen lehet fokozatosan visszafejlődni egy embrió mentális szintjére. Arra gondolok, illetve abban reménykedem, hogy a pultos csaj azért nem mindenkivel ilyen. Csak nálam a túl jól sikerült belső azonosulás külső jegyeket öltött, s ő is meglátta bennem a hajléktalant, amitől elborzadt. Pedig attól kéne elborzadnia, hogy a lelke úgy veti ki magából a bajban lévő, kiszolgáltatottá váló embert, mint az én testem a gyomrom tartalmát.

Borítókép: illusztráció / fotó: STEFAN SAUER / DPA / dpa Picture-Alliance via AFP