Az utóbbi napokban értelmiségiek tömege adta közre György Péterrel kapcsolatos emlékeit. Mivel nekem jóval kevesebb ilyen van, nem is vállalkoznék olyanra, amire ők. A nekrológ elkésett lenne, illetve nem is az én tisztem az elhunyt pályafutásán végigtekinteni. Volt azonban egy pont, ahol az életútjaink egy keményen átvitatkozott este erejéig metszették egymást. Mint a lentebbi írásból is kiderül: nem voltunk, s nem is lettünk barátok. De pont ez a lényeg: hogy akkor még volt egy olyan, hol lazán egybekapcsolódó, hol átmenetileg vagy tartósan szétváló közeg, amit egymással nyíltan vitázó emberek alkottak. Akik adott esetben nagyon rossz véleménnyel voltak a másikról, de mégis szóba álltak egymással, nem a görcsös összezárás ültette le egy őket egy közös asztalhoz – ahol még következmények nélkül lehetett más véleményen lenni, vélt igazunkhoz ragaszkodni.
Azt hiszem, György Péterrel egyazon sorsközösséghez tartoztunk. Pedig nem voltunk barátok, ahogy a tanítványa, munkatársa vagy híve sem voltam soha. Egyszer találkoztunk személyesen: 2005 decemberében az ELTE-n, ahol egy vitafórumon éles szócsatába bonyolódtunk. Idén egy, a píszíről, a woke-ról, illetve a Black Lives Matter-ről írt cikkemben felidéztem ezt a húsz évvel ezelőtti rendezvényt, ahol egy korábbi, az akkor kitört párizsi zavargásokról született publicisztikám, valamint a helyszínen romaügyben tett (egy későbbi cikkemben ugyancsak leírt) megállapításaim okán estünk egymásnak György Péterrel. Nem kíméltük a hangszálainkat, s a reakciók alapján az ottani közönség sokkal inkább neki adott igazat. Persze számára a zsúfolásig megtelt bölcsészkari előadó hazai pálya volt. Nem sajnáltam tőle a tapsot, ahogy a rám zúduló fújolást se vettem zokon. Valahogy mindig szerettem a buborékomon kívüli zónákban járva kihívni magam ellen a sorsot – már ha van egyáltalán buborékom.
A vitát kirobbantó írásomról György Péter egy korábbi publicisztikában is kifejtette az álláspontját. Szerinte Tóta W. Árpád „Pim Fortuyn emlékének szentelt írásával csupán a HVG online-ban közölt Papp László Tamás-esszé szellemi nyomora vetélkedik.” Mindezt azzal érdemeltem ki, hogy a bevándorlással (és a párizsi zavargásokkal) kapcsolatban a fentebb már linkelt véleménycikkemben bátorkodtam leírni: ahogy a nemzetállamok az unióhoz való csatlakozással feladják nemzeti szuverenitásuk egy darabját, úgy az euroatlanti kultúrkörökbe illeszkedni akaró újonnan jötteknek is fel kell adniuk kulturális örökségük bizonyos, a demokráciák világával összeegyeztethetetlen részét. A György Péterrel való sorsközösségem eme kontextusban lényegében olyanfajta hasonlóság egy másik emberrel, ami nem a konkrét ügyekben való nézetazonosságon, egyetértésen alapul, hanem pusztán abból fakad, hogy két embert politikai előítéletek, összeesküvés-elméletek rendezőelve alapján önkényesen egymás mellé raknak. Ennek alapján olyanok is lehetnek valamilyen sötét konspiráció résztvevői vagy haszonélvezői, akik között az egyetlen interakció az volt, hogy jól összevesztek valamin.
S a NER-t alkotó szekértábor zöme már akkor is úgy vélte, hogy mi ketten György Péterrel ugyanoda tartozunk. A Háttérhatalom részeként működő Soros-hálózathoz, amelyet jelenleg a Szuverenitásvédelmi Hivatal is vizsgál. Ez a politikai összeesküvés-elmélet terelt egybe olyanokat, akik a valóságban késhegyig menő vitában jól kiosztották a másikat. Mi közöm nekem ezen túl György Péterhez? Az alapján, amit róla (s az akkori mainstream liberalizmusról) az ellenfelei leírtak, nagyon kellett volna félnem tőle. Hogy miért, azt már korábban is taglaltam ugyanitt. György Péterrel mindketten liberálisok voltunk. Márpedig abban a konteós narratívában, mely a jelenleg kormányzó oldalon fokozatosan uralkodóvá vált, valami olyasmi szerepel, hogy a liberálisoknál van egy kánon, amitől nem szabad eltérni. Csakhogy ez a kánon úgy, ahogy ők felvázolták, a hazai közbeszédben soha nem létezett. Erre jómagam, illetve Tóta W. Árpád, a liberális közírás hajdani ifjútörökjei vagyunk a legjobb bizonyítékok. Azon a vitán nyilvánosan kritizáltuk, tagadtuk és gúnyoltuk azt, amit György Péter mondott.
A fenti logikát követve mi voltunk a liberalizmus árulói. Akiknek ezek után büntetésképp minimum nyom nélkül el kellett volna tűnni a nyilvánosságból. De nem ez történt, mindketten vígan publikáltunk tovább, Tóta W. az akkori Indexen, én pedig a HVG-n és a Hírszerzőn. György Péter nem egy Demeter Szilárd-típusú ideológiai komisszár volt, aki már a helyszínen elveszi a telefonunkat, aztán ki akar rúgatni bennünket. Én legalábbis soha nem éreztem azt, hogy „utánam akarna nyúlni”. Nemcsak azért volt ez így, mert benne szerintem soha nem volt ilyen kicsinyes bosszúvágy, hanem azért is, mert annak a nyilvánosságnak, amiben ő mozgott, egyszerűen más volt a szerkezete. Ott voltunk mi, két huszonéves liberális publicista, a másik oldalon pedig ez a médiakutató professzor, akinek az újságíró tanítványain, illetve a részben általa létrehozott és formált Origón át komoly befolyása lehetett a szakmánkra. De mégsem gondoltunk rá soha úgy, hogy tartanunk kellene attól, hogy kimondunk valamit, ami nem tetszik neki.
Mert nemcsak György Péter nem volt olyan, hanem a légkör sem. A szabadság egyik (korunkban mind kevésbé említett) fajtája, hogy bárki következmények nélkül tud önmaga, illetve a saját közössége ellen beszélni. Ergo, ha tévedek, nyugodtan elismerhetem, de akár ragaszkodhatok is a vélt igazamhoz, mert nem fognak azonnal megkövezni. Illetve, ha úgy érzem, nem annak a pártnak van igaza egy konkrét dologban, amelyre korábban szavaztam, bírálom azt az egyházat, szervezetet, amelynek egyébként a híve vagyok, kritizálom azt a hadviselő felet, akinek a háborús céljaival egyébként jobban azonosulok, mint az ellenfelével, vagy adott értelmiségi csoporton, szakmán belül fejtek ki markáns különvéleményt, akkor nem kell félnem attól, hogy azonnal kiközösítenek. Vagy rögvest bekommentelik és kiposztolják rólam: elhatárolódnak tőlem, mert lefizetett Rogán Antal, Soros György, az orosz vagy az ukrán titkosszolgálat.
Az ember akkor tud tartósan az igazság közelében maradni, ha időnként (vagy akár gyakran) képes önmaga, valamint a saját közössége, tehát önnön egzisztenciális, világnézeti, politikai és üzleti érdekei ellen beszélni. Minél inkább van olyan légkör, ahol ezt valaki súlyos következmények nélkül megteheti, annál nagyobb a szabadság. Húsz évvel később visszatekintve úgy látom, azon az ELTE-vitafórumon ez a princípium sokkal jobban érvényesült, mint napjaink beszédkultúrájában. Nyilvánvaló, hogy se György Péter, sem az ő támogatói nem zártak ott engem a szívükbe. De nem éreztem azt, hogy píszíkritikus liberálisként egy javarészt píszípárti közösségben elmondott véleményem miatt esetleg holnap kirúgnak a munkahelyemről, s elvesztem online követőim, ügyfeleim, olvasóim jelentős részét. Vajon ma ennek a forgatókönyvnek, legyen szó bármely szekértáborról, nagyobb vagy kisebb az esélye? Mi lenne, ha egy NER-holdudvari társaságban valaki arról kezdene el beszélni, hogy a melegházasság szerinte nem is olyan rossz dolog, ahogy gondolják, s szerinte Zelenszkijnek igaza van? Vagy egy turbóellenzéki körben (amivé mostanra a balliberális értelmiség jelentős része degradálódott a függetlenségét tekintve) valaki bármilyen részletkérdésben Orbán Viktort támogatná Magyar Péterrel szemben?
Azt hiszem, akkoriban másképp működött a nyilvánosság – ahogy azon belül a liberális értelmiség is. Hosszan írtam arról, mennyire megvolt a ’90-es években, de még a 2000-es évek elején is az egyebek között György Péter által megteremtett liberális médiában az önreflexió. A SZDSZ-közeli értelmiség az utóbbi évtizedekben rengeteg bírálatot kapott, amiben nyilván van számos jogos kritika is. Nekem is rengeteg dolog volt, ami nem tetszett a liberális főáramban, vagy akár konkrétan György Péterben (nyilván ezért is végződött az első és egyetlen találkozásunk ilyen heves vitával.) De nem árt azt is észrevenni, hogy ez a liberális holdudvar sokkal autonómabb volt, mint jelenleg akár a NER-hívő, akár az ellenzéki B-közép. Az SZDSZ bukását épp az okozta, hogy neki volt a legkritikusabb szavazótábora. Emlékszem, amikor 2003-ban megjelent egy, Magyar Bálint akkori oktatási minisztert egy korrupciógyanús ügy miatt bíráló (sőt a lemondását követelő cikkem), a kollégám azon nevetgélt, hogy ezután biztosan kapni fogunk pár telefont. Mindketten liberálisok voltunk akkor is, s gyanítom, hogy hozzám hasonlóan ő is az SZDSZ-re szavazott 2002-ben. Ám az fel se merült egyikünkben sem, hogy a publicisztikám ne jelenne meg vagy emiatt távoznunk kellene a szerkesztőségből.
Amikor Orbán Viktor (Simicska Lajossal együtt) „médiaegyensúly” címszó alatt létrehozta azt a jelenleg katonai fegyelemmel üzemelő sajtóhadtestet, amit kormánypárti nyilvánosságnak hívunk, az nagyon nem olyan lett, mint a részben György Péter által megteremtett (egyfelől az SZDSZ belső házi ellenzékét alkotó, másik szegmensében pedig a liberális párttól teljesen függetlenekből álló) orgánumok. Bár kezdetben azért a Fidesz-párti média is sokáig olyan akart lenni. A Heti Válaszban a 2002-es és a 2006-os választások után még ugyanolyan éles viták folytak a jobboldali értelmiségen belül, mint ama bizonyos 2005-ös ELTE-vitán a píszikonform és písziszkeptikus liberálisok között. A korai Hír TV-t Kóczián Péter miatt imádtam nézni, aki éppoly keményen faggatta a fideszes politikusokat, mint a szoclib kádereket. Én pedig még a 2010-es évek első felében is írhattam a Mandinerre Fidesz-kritikus és Orbán-bíráló cikket. Hát ennek az időszaknak vége. Nemcsak kormányoldalon, de ellenzéki térfélen is.
Ha már itt tartunk, essen pár szó a végére arról is, miről vitatkoztunk így össze György Péterrel. A fentiekből nyilvánvaló, hogy a párizsi zavargásokat, a bevándorlás, a multikulturalizmus helyzetét anno teljesen másként láttuk. Azt hiszem, részben a vitánk közben még Jaques Derridára is hivatkozó György Péter rám gyakorolt hosszú távú hatása, hogy jelenleg árnyaltabban gondolkodom erről. Ma is úgy gondolom, hogy a bevándorlóknak el kell fogadniuk azokat a nyugati értékeket, amik lehetővé teszik a demokratikus társadalomban való együttélést. De manapság nagyságrendekkel rétegzettebb, összetettebb módon van a fejemben elképzelés arról, hogy erre adott esetben egy bizonyos részük miért nem képes. Illetve, hogy mennyire, milyen határig kérhetünk számon valamit másokon (nálunk jóval nehezebb sorsú, rosszabbul élő embereken), amit fajlagosan mi (a tágabban vett Nyugat) is egyre kevésbé, s mind gyengébb hatásfokkal teljesítünk. A másik törésvonal köztünk ennél jóval abszurdabb volt. György Péter elsősorban Tóta W.-ről, de mellette talán rólam is azt gondolta: ha nem is vagyunk rasszisták, de nem állunk messze ettől a kisebbségeket szerinte megsértő fogalmazásainkkal.
Ott a helyszínen a roma kisebbségre vonatkozóan (de más csoportokat is érintve) arról beszéltem: a hátrányoknak, a lemaradásnak a szociális okok mellett a premodern kulturális hagyományban gyökerező magyarázata is lehet. Czeizel Endrének egy 1998-as cikkét idézve azt mondtam: a roma kisebbségnél azért fordulhatnak elő sűrűbben bizonyos fejlődési rendellenességek, mert a közeli rokonok, például unokatestvérek házassága náluk az átlagnál jóval gyakrabban fordul elő. Czeizel a következőket írta: „A hagyományos roma közösségekben az ún. nagycsaládok még együtt élnek, és mintegy 30 ilyen nagycsalád alkot egy kompániának nevezett gazdasági közösséget. A fiatalok családalapítása – amely gyakorta nem jelent hivatalos házasságot – általában e közösségen belül történik. Jelenleg hazánkban az unokatestvérek gyermeknemzése ritka (0,3 százalék körüli), körükben azonban gyakori: 2-20 százalékos. A belterjes gyermeknemzés magyarázza genetikai adottságaik és kulturális különállásuk továbbélését. S valószínűleg itt kell keresni a magyarázatot néhány, korábban említett fejlődési rendellenesség magasabb gyakoriságára is.” (Persze ezt a tudományos állítást, amit húsz éve idéztem ott, meg is cáfolhatták azóta – vagy lehetnek ezt árnyaló új kutatások.)
De ez – mint később is leírtam – nem roma specifikum: közeli rokonok (érdek)házassága, családalapítása a többségi parasztnépesség körében is szintén divat volt a premodern korszakban. Oka egyszerű: a nadrágszíjteleknyi földtulajdon ne aprózódjon, hanem maradjon a családban. A főnemesi, királyi dinasztiák belterjessége is jól ismert. Mint ahogy örökléstani folyományai is: elmebetegség, vérzékenység, anatómiai deformitások. A dolog természetszerűen bármilyen zárt etno- vagy szociokulturális közösségre jellemző lehet. Vagyis nem konkrét etnokulturális, hanem általános társadalomfejlődési csökevény.
Hasonló eredőjű génhibák figyelhetők meg az ugyancsak belterjesen reprodukálódó USA-beli amish közösségben, továbbá bizonyos, rokonházasságot toleráló ultraortodox zsidó családoknál is. Hozzátéve azt is, hogy „izraeli zsidók közül az askenázoknak 1–2%-a, a szefárdoknak pedig 8–9%-a él rokonházasságban.” Ugyanakkor a „drúz izraelieknek pedig 49%-a, a muszlim izraeli araboknak 40%-a, a keresztény izraeli araboknak pedig 29%-a választ a családon belül magának partnert.” De székely közösségben (általában a zárt tömbben, zárványban élő népeknél) is létezett endogám tendencia. Tehát nem mondtam, hogy ez csak a romákra lenne jellemző, azt meg főleg nem, hogy ez a cigányság többségére vagy egészére igaz volna. Az pedig tudományos tény, hogy a rokonházasság a gyerekvállalás esetén a veleszületett rendellenességek tekintetében magasabb kockázatot jelent. Miért ne lehetne ezt tabuktól mentesen felvetni? Mégis én lettem a rosszfiú, akit György Péter éles szavakkal, gúnyos hangnemben próbált lemosni a színpadról. Igaz, én soha nem haragudtam rá ezért. Mert én is sokszor gúnyolódtam másokon (s utólag visszanézve: nemegyszer alaptalan vagy túlzó módon csináltam, sportot űzve belőle), így hát kötelességem tűrni, ha az én hátamon csattan az általam igazságtalannak gondolt kritika. Főleg, hogy neki válaszolva sem maradtam adós a gúnnyal – amit szerintem ő se vett zokon.
Viszont egyvalamit György Péter biztosan helyesen látott, s erre csak később jöttem rá – s e tekintetben az ő velem szembeni kritikája abszolút jogos volt. Hogy egy igazságot sokféleképpen el lehet mondani. S amit ott a magam huszonnyolc évének ifjonti arroganciájával előadtam, abban bőven lehetett olyan, amit mások sértőnek érezhettek. Nem emlékszem már jegyzőkönyvi hűséggel az elmondottakra, de simán benne van a pakliban, hogy az igazamat rosszul öntöttem szavakba – a vitapartner meg lecsapta a magas labdát, a saját elfogultságai mentén éppúgy túlreagálva a dolgot, mint tettem azt máskor, másokkal szemben én is. Ennek belátása viszont jóval nehezebb lett volna számomra, ha meg sem hívnak erre a vitára, netán utána valami retorzió történik, ami derékba töri a pályafutásomat. György Péter érdeme is, hogy abban a vitában jogom volt következmények nélkül tévedni, bántó módon fogalmazni – úgy, hogy engem utána igazából senki nem bántott ezért. Ami az ELTE-n történt, ott is maradt, nem lett folytatása semmilyen boszorkányüldözés. Vagyis „eretnek” nézeteket, de akár hülyeségeket is lehetett szabadon képviselni – aztán esetleges tévedéseinkre magunktól, utólag, kényszer nélkül rájönni. Nagyon sajnálom, hogy már eggyel kevesebb ilyen ember van, aki képes volt rám így, ennyire pozitívan hatni.
Borítókép: György Péter / fotó: MTI
Bejelentkezés