„Én tudom, ki vagyok! Egy csávó, aki egy csávót játszik, aki egy másik csávót játszik” – a Trópusi vihar halhatatlan sorai ugranak be, mikor a napjaink lassacskán mainstreammé váló illiberális retorikáját az MTVA egykori kommunikációs igazgatója a ’68-as lázadáshoz hasonlítja. Korunk főáramú rebellise olyan lázadó, aki azt játssza, hogy egy lázadót játszik – de közben ő is egy másik csávót játszik. Ez minden idők legkomfortosabb lázadása. El se merem képzelni, mi lenne velük, ha elvesztenék a serpáikat, aztán – mint a Trópusi vihar hősei – egyszer csak igazi lázadókkal találnák magukat szembe a dzsungelben.
Szabó László 1968-ról írott posztja fölött merengve valószínűleg nem én voltam az egyetlen, akiben az Ezt most miért? illetve az Ezt így hogy? kérdőjeles mondatok törnek elő. S hiába temetett engem is lavinaként maga alá a kampány, ezt nem hagynám szó nélkül. „A XX. század közepi, a világháború emberi, szellemi és anyagi pusztítását és az azt követő évtized egzisztenciális bizonytalanságát, a rendpárti világlátást leváltó, lázadó liberális politikának mára vége. Liberálisnak lenni ma már nem lázadás. Az új lázadók mást akarnak: rendet, világos korlátokat, békét. A hagyományokat, a régieket, újra, de új módon” – írja. „Ma a lázadás – amelynek fősodratú politikai szerepét pont a liberálisok betonozták be – tehát éppen ’68 és a gigaliberális világlátás szétverése. És a lázadók végül mindig nyernek, elég megnézni a Star Warst. Így volt ’68-ban is. És így lesz most is. A mai fiatalok is lázadni akarnak: helyesen, ez ilyen. A lázadás a liberalizmus ellen fog zajlani – sőt, meg is kezdődött” – teszi hozzá. Amivel Szabó László lényegében Orbán Viktor tavalyi szavait – „mi vagyunk a lázadók” – fejti ki részletesebben, történelmi háttérrel.
Eleve nem igazán értem, hogy miért kell folyton párhuzamokat vonni. Régen ők voltak a lázadók, ma mi vagyunk azok, akkor ők csinálták a forradalmat, ma mi csináljuk. Valahogy nagyon szeretik egyesek az analógiákat, hogy akik régen olyanok voltak, már nem olyanok – most mi vagyunk olyanok. De ez nem igaz.
Miért nem tud valami megállni önállóan, a maga jogán? Szabó azt akarja bizonyítani, hogy ami lázadás volt ’68-ban, az most is lázadás, csak fordítva – vagyis tegyük őket egymás mellé. Persze, miért ne tehetnénk? Bármit egymás mellé rakhatunk, pont ezt ne? Megteheti, de ha tényleg oda van rakva egymás mellé a két dolog, abból nem fog jól kijönni. 1968 kúlsága, tabudöntő és trendformáló jellege pont abban nyilvánult meg, hogy emberek lázadtak a hatalom ellen. Speciel pont egy De Gaulle által vezetett, a NER-re sok mindenben emlékeztető szisztéma ellen.
De Gaulle Franciaországában „az RTF (a francia közszolgálati rádió és televízió) közvetítéseit a hivatalos álláspont határozta meg. A legfontosabb esemény azonban a félévente televízióra vett sajtókonferencia, amelyen a sajtó szerepe finoman szólva elhanyagolható volt. Több napra megváltoztatta napirendjét is, hogy megírhassa és betanulhassa az előre megtervezett kérdésekre adott hosszadalmas 'válaszait'. Az autokratikus elnököt, aki az államilag ellenőrzött rádiót és televíziót a kormány segédeszközének tekintette, aki úgy érezte, hogy jogában áll tetszése szerint interpretálni az alkotmányát, és rendszeresen megkerülni parlamentjét vagy saját minisztereit, állandóan az a veszély fenyegette, hogy átlép egy bizonyos határt. Autokráciája nemcsak a liberális és demokratikus értékeket fenyegette, de a kormányzás hatékonyságát is” – írja a francia elnök biográfusa (Andrew Shennan: De Gaulle. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1997).
Mao, holnap én – amikor kiengedik a szellemet a parasztból
„Négyszemközt De Gaulle maga is nyíltan kimondta, hogy politikai rendszere az egyeduralom egyik formájára emlékeztet. Hangot adott azon reményeinek, a fia lép majd a helyére. Szilárdan hitt benne, hogy politikája inkább egyéni akaratot tükröz, mint ideológiát vagy egy politikai alku következményét” – teszi hozzá a szerző. „Az elnöki hatalom lényege a megjósolhatatlansága volt: a Tábornok bármikor és bármibe beleavatkozhatott.” (Shennan, i. m.) 1968 lényege: hatalmon kívüliek a hatalommal szemben. Ez olyannyira igaz volt, hogy ’68-at a Szovjetunió és a Francia Kommunista Párt sem támogatta. Már csak azért sem, mert Prágától Pekingig is azt látták, hogy a hatalom által engedélyezett, illetve általa generált folyamatok a hatalom elleni lázadássá változtak. A túl szabaddá vált Prágai Tavaszt végül a Csehszlovákiát baráti ölelésbe záró testvérállamok harckocsijai fojtották el. Kínában pedig a demokratizálódást paradox módon épp az 1966-ban Mao által indított Nagy Proletár Kulturális Forradalom katalizálta. Mao célja persze az volt, hogy (miként korábban Sztálin) leszámoljon az értelmiségi hátterű régi gárdával, s helyükre fiatal, hozzá lojális, paraszti származású kádereket állítson.
Csakhogy ezzel kiengedték a szellemet a parasztból, akinek egyénisége a felszínre tört. A premodern, konfuciánus Kína merev hierarchián, szigorú rangtáblázaton alapuló társadalom volt. A zömmel paraszti származású alattvaló alá volt rendelve a feljebbvalónak, gyermek a szülőnek, diák a tanárnak, patriarchális és paternalista filozófia alapján. Atyai tekintély, a kor feltétel nélküli tisztelete. Azzal, hogy Mao a tacepaókat ragasztgató, szüleikkel, professzoraikkal, az öreg káderekkel szembeforduló vörösgárdistákat rászabadította a kínai társadalomra, megtörte ezt a hagyományt. Ezek a fiatalok szétzúzták a kínai tradíciók évezredes keretnormáit. Nem véletlenül fékezte meg pont 1968-ban a Lin Piao (Mao később halálba disszidáló jobbkeze és kijelölt utódja) vezette hadsereg ezt a mesterségesen felszított, de elszabaduló, anarchikus totalitarizmusba fulladó lázadást. S Mao halála után a tacepaók immár a másként gondolkodók lázító eszméit tartalmazták, akik nem elégedtek meg a peresztrojkával (vagyis a gazdasági reformokkal), hanem szovjet mintára glasznosztyot, nagyobb szabadságot akartak. Csao Ce-jang pártfőtitkár, a „kínai Gorbacsov” tett is kísérletet erre 1989-ben, de leváltották és élete végéig házi őrizetben tartották, a tüntető fiatalok mozgalmát pedig a Tienanmen téren vérbe fojtották. Ám a szellemet már nem lehetett visszazárni sem a palackba, sem a parasztba.
A közpénzből fizetett influenszerek rebelliója bizony a földszinti ablakból halált megvető bátorsággal ugró Dugovics Titusz-imitátor komfortos lázadása. Ha kötekedni akarok (és miért ne akarnék), mondhatnám, hogy Szabó Lászlónak van rutinja az ilyenfajta komfortos lázongásban. 1995-ben a Parlament előtt tüntettünk a tandíj ellen, és a Szabó László mint a HÖKOSZ elnöke volt a mi hősünk, aki bemegy a Parlamentbe és jól megmondja, hogy nem fizetünk. László bement, aztán kijött, és megmondta, hogy aláírta, és fizetni fogunk. Mi persze jól kifütyültük, fújoltuk, volt, aki egyenesen árulónak nevezte. Ettől ő még 1998-ban beült Deutsch Tamás mellé a tandíjat eltörlő kormány Ifjúsági és Sportminisztériumának helyettes államtitkári székébe. De nyilván ő meg az emberei voltak a nagyobb lázadók, amikor aláírtak az egyik kormánynak behódolva, aztán beültek a másik kormány minisztériumába. (Szabó László későbbi pályafutása során sem került messze Deutsch Tamástól, illetve a közpénzektől.)
Nem akarnék persze ebből óriási tragédiát csinálni, végül is ki tudtam fizetni azt a havi kétezer forintot. Olyannyira, hogy mire eltörölték a tandíjat, úgy megbarátkoztam vele, hogy már nem értettem egyet az alanyi jogú tandíjmentességgel. Onnantól kezdve már az ellen lázadtam. Nem kívánok belemenni abba, hogy ki a nagyobb lázadó, ezt a dicsőséget szívesen átengedem bárkinek. Lázadni természetesen bármi ellen lehet. Akár a forradalommal szemben, a királyért és az egyházért. Vendée ellenforradalmárai igazi lázadók voltak, akik egy mind diktatórikusabb forradalmi kormányzattal néztek szembe, amely kegyetlen megtorlást alkalmazott velük szemben, ahogy egy véres polgárháborúhoz illik. Magam nemigen illeszkedem a Szabó László által lázadásnak titulált, a NER és a MAGA által manifesztált korszellemhez. Ahogy nem csatlakoztam a régi mainstream vert hadaihoz sem, akik nálunk most egy korábbi NER-aranyifjúban találták meg az új reményt. Polarizált világunkban a szekértáborokon kívüli lét hordozhat bizonyos kockázatokat és mellékhatásokat, de mégsem érzem magam különösebben bátornak ettől.
Attól, hogy üldöznek, még lehetsz paranoiás
Talán mégsem ártott öt éven át történelmet és politikaelméletet tanulni Magyarország egyik legjobb egyetemén. Mert így a koszon kívül ragadt rám annyi, hogy belássam:
Akár a múltba, akár az euroatlanti világon kívülre tekintek, a lázadásnak többnyire kivégzés, börtön, menekülés vagy párialét volt az ára. Ehhez képest mi a rebellió következménye a mi kultúrkörünkben? Legrosszabb esetben nem kapsz állami vagy önkormányzati támogatást, nem vesznek fel közcéges (vagy közpénzből finanszírozott) állásokba, hazugságokat írnak rólad a rendszerhű médiában. Illetve, mivel hírhedt közéleti figurává váltál, a pártsemleges, a magukat a direkt aktuálpolitikától következetesen távol tartó munkaadók sem állnak veled szóba. Valamint, ha nagyon felhúzol egy oligarchát vagy potentátot, rád küldhet egy Black Cube-típusú céget. Netán importált kémszoftverrel hallgatnak le. Ezek velem is megtörténtek. Jó, a kémcéges beugratás és lehallgatás még nem, de ígérem, hogy dolgozom rajta.
Közbeszerzésre ugyan sohasem pályáztam, de zárultak be előttem állami egyetem korábban nyitva lévő kapui. Illetve jó pár olyan állásinterjún vettem részt, ahol kezdetben biztató jeleket kaptam, aztán miután jobban ránéztek az életrajzomra és a keresőtalálataimra, már nem hívtak vissza. Igen, ezek nagyon kellemetlenek, a bőrömön tapasztaltam. De nem akarnék mártírpózban tetszelegni. Illetve óvakodom attól, hogy a kétségtelenül létező politikai alapú diszkrimináció kiirtsa belőlem az önreflexiót. Hogy feltegyem magamnak a kérdést: mi van, ha valóban azért nem hívnak konferenciaelőadást tartani, mert nem vagyok elég jó szakmailag? Nem lehet, hogy a cégvezető pusztán azért nem engem vett fel, mert a személyes találkozásnál rossz benyomást keltettem? De persze mindig egyszerűbb konteókban vigaszt találni. A mondás, hogy attól, hogy paranoiás vagy, még tényleg üldözhetnek, fordítva is áll. Attól, hogy van üldözés, még lehet, hogy a konkrét esetben csak szimplán paranoiásak vagyunk. Tehát én magam a rendszer ellenzékét sem feltétlenül tartom mindig olyan nagyon üldözöttnek, illetve hősi lázadónak.
Hogy miért van így, nem akarom újra kifejteni, megtettem nemegyszer ezen a felületen. Meggyőződésem, hogy ami itt folyik, az biztonsági játék, komfortos lázadás, virtuális háború, ahol a vér sem igazi. De ha már az ellenzékkel – vagy akár önmagammal szemben – is megvan ez a fajta kritikám, mennyire is vagyunk mi halált megvető bátorságú lázadók, akkor végképp hadd röhögjek egy jót azon, hogy valaki egy több mint másfél évtizede alkotmányozó többséggel hatalmon lévő, a legerősebb nyugati nagyhatalmat is maga mögött tudó kormánypárt híveként lázadásról beszél. Az 1968-as lázadóknál legalább volt esély arra, hogy De Gaulle rohamrendőrsége, a CRS jól összeveri őket. Ezeket a mi nagy hőseinket ugyan ki fogja összeverni? Még hozzánk sem nyúltak egy ujjal sem, amikor felvonultunk a betiltott Pride-on. Ebből is látszik amúgy, hogy mekkora nagy LMBTQ- és woke-ellenes lázadók ezek. Amíg nem állt egy szuperhatalom a hátuk mögött, még gondolni sem mertek a betiltásra. S mikor győzött Trump, még akkor se merték tényleg megcsinálni. Ezért is gondolom – mondjanak bármit is NER rajongói és gyűlölői –, hogy Orbán igazából egy virtigli biztonsági játékos. Semmi olyat nem vállal be, ami a hatalom elvesztésének akárcsak a lehetőségével is jár. Minden Amerika-ellenes szájkarate dacára húsba vágó ügyekben nem mert ujjat húzni az USA-val. A retorikai hepciáskodások után korábban az összes érdemi szankciót megszavazta. Ahogy a kitiltási botrány idején is gyorsan meghozta a szükséges vezéráldozatot. Hogy aztán Trump első hatalomra kerülése után óvatos duhajként fellázadjon.
A hullagyárosok már kamerában is utaznak
Vagy tudjam be a magam érdemének, hogy a MOK tiltakozása után mégsem üzemelnek a kórházakban azok a kínai arcfelismerő kamerák, amelyek minden valamirevaló nyugati államban feketelistára kerültek? Nem inkább arról van szó, hogy Trump sokkal keményebben lép fel Kína ellen? Ahogy az oroszokat is kitakarította Venezuelából. Ki ellen is lázadt olyan nagyon ez a bátor csapat? Az USA ellen, mint látjuk, annyira nem – Obama és Biden idején sem. Kínával és Oroszországgal szemben sem hallottunk nagy emberjogi lózungokat. Rég volt már, 1989. június 7-én, amikor az a fotó készült a Kínai Népköztársaság budapesti nagykövetsége előtt, rajta Fidesz-politikusok, a képaláírás pedig a következő: „Hullahegyeket gyártanak a kínai kommunisták. Mi pedig tüntetünk ellenük, korszerűtlenül. Ahelyett, hogy üzletelnénk velük...” Egy hónappal később, július 10-én, a Vörösmarty téren zajlik az Inconnu-csoport előadása „a kínai vörös terror ellen. A kínai vörös terror ma már lehet, hogy „reálpolitika” – írta Bayer Zsolt (A Nagy Fideszkönyv I. (H)őskorszak. Magyar Egyetemi Kiadó, Budapest, 2006. 365., 367. o) Ugyancsak Bayer teszi szóvá az első Orbán-kormány idején megjelent publicisztikai kötetében, hogy „A szabad világ technokratái évtizedeken át hátba veregették Kádárt, Ceaușescut, Husákot – és még érződött a Tienanmen téren kiontott vér szaga, amikor már sietve felkeresték a vaksi szemű despotákat. A milliárdos piac mégiscsak megér egy gusztustalan bűnpártolást...” (Falig érő liberalizmus. Kairosz Kiadó, 2000. 137. o. Rogán Antal, a Fidesz Diktatúraellenes Akciócsoportjának alapítója aztán az Interparlamentáris Unió Magyar–Kínai Baráti Tagozatának elnöke lett.
Akkor ki ellen is folyik a lázadás? A píszí, a woke, a multikulti ellen, amelyekkel egyébként mind ugyanaz a helyzet: „korábban jelent meg Magyarországon a píszí ironikus kritikája, mint maga a píszí, és ezzel erőteljes negatív fölhangot kapott.” S a nagytőke Trump győzelme után ki is hátrált mögüle.
Az orbáni lázadás, illetve háború az Unió ellen is irányult. De milyen Unió ellen? Hát olyan ellen, amelynek a rovására a saját tagállamai is gátlástalanul kémkedhetnek. Minden következmény nélkül egyébiránt, mivel, ahogy megírtam, az Európai Parlamentben tagállami értelemben vett államtitok nincs, az unió ugyanis jogi szempontból nem állam, hanem nemzetközi szervezet. S lényegében semmilyen központilag irányított rendvédelmi, titkosszolgálati fegyveres testülete nincs. Az uniós intézményeknek van biztonsági szolgálatuk, illetve az uniós vezetőknek rendelkezésére áll kémelhárítási tapasztalattal rendelkező védelmi stáb, de ez össze sem vethető egy uniós tagállam titkosszolgálatának apparátusával. Azért nem véletlen, hogy az Európai Unióval szemben sokkal inkább meg mernek reszkírozni egy lebukásba torkolló brüsszeli kémügyet, mint például az USA-val szemben.
Impexes csávó Che Guevara-sapkában
De jogos-e egy kisállam miniszterelnökén minden pillanatban számonkérni, hogy miért nem hős, miért nem lázadó, miért nem megy neki az összes nagyhatalomnak, és miért csak ott kémkedik, ahol nem ütnek vissza? Természetesen nem. De hát én nem is kérek rajta számon ilyesmit. Illetve nem én vagyok, aki lázadásnak próbál beállítani valamit, ami nyilvánvalóan nem az. Vagyis lehet annak tekinteni, de csak annyira, amennyire a paintballt igazi háborúnak. Ugyanis
Fura paradoxon, de az emberek ott lázadnak a legkevésbé, ahol a legkevesebb kockázattal megtehetnék. Persze a kultúrharcos számháborút be lehet állítani forradalmi lázadásnak, de azért ezt hadd ne vegyem komolyan. Ugyanakkor megértem. A tévés realitybe, illetve a közösségi médiás bulvárba is folyton kell a dráma. A reálpolitika (tehát a hamis és valódi realizmus trükkösen mixelt egyvelege) nyilván unalmas. Akármennyire is biztonsági játék a villalakók ki- és beszavazási rituáléja, nem szabad annak tűnnie. A nézőknek kell a forradalmi romantika.
Csak azért lássuk be, hogy ez a NER vastagon középosztálybeli nívón élő haszonélvezőinél annyira hiteles, mint a ’70-es évek impexes pártállami emberén Che Guevara sapkája. Che ugyanis, miután tömeggyilkossá válva a La Cabana erődben sok embert lelövetett, megtette azt a szívességet a balosoknak, hogy Bolíviában magát is lelövette, tálcán szállítva nekik egy mártírt. Hát a mi lázadóinkat nem fenyegeti ez a veszély. De akkor nem is kéne úgy tenni, mintha. Hubert de Mirleau sokkal inkább rizikózott, amikor 1990 nyarán megírta a Fatalitás-e a demokrácia? című művét, melyben az akkor éppen győzedelmeskedő Új Világrendet úgy jellemezte, hogy „létezik egy titkos zenekari karmester, egy bábjátékos, aki a sötét kulisszák mögé rejtőzve, zsinóron rángatja, kedve szerint táncoltatja és énekelteti azokat az alakokat, akiknek a mestersége a vélemények irányítása.” (182. o.) Ezek szerinte a szabadkőművesek, a Trilaterális Bizottság, a Bilderberg és a Külkapcsolati Tanács. Akkoriban elsöprő konszenzus volt a polgári demokrácia egyedül üdvözítő jellegéről. Amelyről Mirleau azt írja: „Nincs többé szükség politikai rendőrségre, sem gulágra: a nyáj saját magát fegyelmezi és egyetértésben él.” (190. o.) Ezzel szemben a rend „természeténél fogva hierarchikus, de egyes hierarchiák sötétben maradnak, míg mások meg mernek nyilvánulni. Az előzőeket hazugok és aljas, csaló emberek hozzák létre, míg utóbbiak az irányításra született fajok pontos kifejeződései” – vetette papírra Mirleau (208. o.), Hozzátéve: „faj alatt Evola nyomán sokkal inkább spirituális, mint fizikai minőséget értünk, noha ideális esetben a külsőnek tükröznie kell a belsőt.” Egy fejedelemre vár, akinek ki kellene űzni „a kulisszák mögül a zsinórok mozgatóit, akiknek a hatalma hazugságokra épül.” (210. o.)
Mirleau kétségtelenül fasiszta volt, a fajra való hivatkozás miatt pedig akár le is nácizhatjuk. De abban az értelemben sokkal hitelesebb lázadó, hogy (akárcsak jómagam, aki a ’90-es években kommunistaként lázadtam az Új Világrend ellen) mertünk cikinek, nevetségesnek és korszerűtlennek lenni. Ehhez képest, amiről Szabó László beszél, az a földszintes Dugovics Tituszok komfortos lázadása. Ráadásul 1968 lázadóinak megvolt a „semmi hatalmat senkinek” spontán bája. Amúgy nem liberálisok, hanem jórészt olyan újbalosok, trockisták, eretnek maoisták voltak, akik nem képviseltek semmiféle hivatalos, kincstári irányvonalat. Ezeket a maoistákat Mao Kínájában azonnal a Laokajra küldték volna. Ehhez képest a mostaniak csak a lázadás karikatúráját produkálják. Céljuk a hatalom megtartása vagy a megragadása. A győztesekhez való tartozás. Semmiképpen nem kitaszított eretnekek. Azt keresik, ami menő, trendi és fancy. Olyan ez, mint egy nagyvállalati marketinglaborban kidolgozott gerillareklám. Nem egyéb a spontaneitás manipulált látszatánál.
Lázadj és bulizz az Imperiasszimusszal a Trump Tower VIP-szektorában!
„Amerika-ellenesek. De az egyik például vezető állást tölt be egy amerikai vállalatnál. Csupa meghasadt személyiség: egyik-másik maga sem tudja már, hogy kicsoda. Képregényhősnek képzelik magukat. Nappal az irodában Clark Kent, a hivatalnok, éjszaka pedig Superman puskával” (V. S. Naipaul: Eva Perón visszatér. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1984. 9-10. o.). De ők legalább vállaltak némi rizikót, hogy éjszakánként fegyvert ragadtak. Azt akarnám hát, hogy emberek fegyverrel törjenek az uralkodó rend ellen? Dehogyis, nem vagyok én kommunista – csak voltam. De akkor ne csináljunk úgy, mintha itt valami hősies cselekedetről lenne szó. Meg mi is ez a világrend, amely mellett lázadnak? Idézném John Perkins Egy gazdasági bérgyilkos vallomásai című 2004-es művét, amelynek magyar kiadásához a NER-hívők számára abszolút hiteles Bogár László írt méltatást. Perkins azt írja Panamának a Bush-kormány általi, 1989. december 20-án történt megszállásáról, hogy „ez az amerikai politika visszatérését jelzi a régi birodalomépítő módszerekhez. A Bush-kormányzat még egy lépéssel tovább ment, mint Reagan, hogy megmutassa a világnak: nem habozik nagy erőket bevetni, hogy érvényesítse érdekeit.” (190. o.)
Idézi Peter Eisnert, az AP riporterét, aki 1997-ben Noriega emlékiratában kétségeinek adott hangot, hogy „a legfontosabb vonatkozásában a bizonyítékok alátámasztják Noriega bűnösségét.” (192. o.) Perkins műve, ahogy John E. Mack fogalmaz, „imperialista kormányzati-nagyvállalati rendszerünk” működését tárja fel. Ehhez képest kit támogatnak a mi nagy hőseink? Egy olyan USA-t, amelynek elnöke, ha lehet, még imperialistább. Imperialisszimusz. Mert jó dolog lázadni, de azért (mint a peronista aranyifjak) ők is szeretnek közben sok pénzt keresni. Ez a nagyjából felső középosztálybeli társaság nem bízza magát a piac kiszámíthatatlanságára: az állam megnyugtató közelségéből lázad. Nem baj, srácok, lázadjatok, de ne felejtsetek el feliratkozni. A Bogár László által annyit szidott neoliberális washingtoni konszenzus a panamai imperialistáskodás után meghosszabbította a leépülő Jelcin agóniáját, hogy aztán az utat nyithasson e bátor lázadók példakép-rezsimje által mentegetett tömeggyilkos Putyinnak. Ennek a körbeérő világrendnek a nevében lázadnak a mi bátor hőseink, a nyilván rendkívül veszélyes liberalizmus ellen. Ami már csak azért is megérte, hiszen remekül szórakozom ezen – csak így tovább.
Borítókép: A Trópusi vihar című film jelenete / fotó: DreamWorks / Red Hour Films / Collection ChristopheL via AFP
Bejelentkezés