A korrupció rossz, de úgy vagyok vele: inkább legyenek az engem vezető politikusok és híveik megvesztegethetőek, mint gyilkosok. A vesztegetés pénzről szól, ami pótolható, az emberélet viszont nem az. Inkább akarjanak lefizetni vagy megzsarolni, mint agyonlőni. A kenőpénzt vissza lehet utasítani, a zsarolásnak ellenállhatunk, de a golyó halálos. A demokrácia pedig egy virtuális háború, amit időnként egyesek igazinak látnak, így fegyvert rántva vívnak tovább. A merénylet rendszerhiba, amit a demokrácia túlél. Ha viszont sokan akarnak pisztolyhoz nyúlni, az már polgárháború, ami halálos sebet üthet a rendszeren. Van, aki azt mondja: Charlie Kirk azt aratta le, amit vetett. Szélsőséges volt, maga kereste a bajt, úgy kell neki. De aki a színpadon játékkarddal hadonászik, azt nem szúrhatjuk le igazival. Ordas eszmék ellen nem harcolhatunk ordas tettekkel – ahogy cenzúrával vagy konteókkal sem, de sajnos mindegyikre van igény, lásd alább. Ha mindenáron felelőst keresünk, akkor az biztos nem a véleményszabadság, hanem sokkal inkább a szinte korlátlan fegyvertartási jog – melynek Kirk a harcosa volt, s immár az áldozata (a hívei szerint: mártírja) lett.
Charlie Kirk meggyilkolásának hírét olvasva megborzongtam – nemcsak azért, mert az erőszakos halál mindig sokkolóan tragikus. Az ellenfeleinknél is, sőt: még olyanoknál is, akikről sokak úgy vélik, rászolgálnak a halálra. Ezért is ellenzem az USA-ban bevett halálbüntetést (igen, Kirk feltételezett gyilkosa, Tyler Robinson kivégzését is ellenezném), valamint a hadkötelezettséget. Mert szerintem az államnak az önvédelmet, valamint az életmentést leszámítva nincs joga ölni, illetve másokat arra kényszeríteni, hogy öljenek. Én még Ceaușescut és Kadhafit is sajnáltam, amikor brutálisan, nyilvánosan végeztek velük. A második borzongáshullám azért futott végig rajtam, mert alig több mint egy hete írtam ide politikusok, médiaszemélyiségek elleni fegyveres támadásokról Hírek a jövőből: golyózápor a NER-sajtóvezérre, merénylet Magyar Péter ellen címmel. A gyilkos lövedék azonban a valóságban nem a Mediaworks elnök-vezérigazgatóját, hanem a MAGA-influenszert találta el.
A megrendültség után megkönnyebbülést éreztem, hogy ez nem itthon történt. Nem azért, mintha ne sajnálnám Kirköt, vagy az USA polgárainak élete kevesebbet érne (American Lives Matter!), hanem inkább azért, mert az Egyesült Államoknak sokkal komolyabb múltbeli tapasztalata van politikai merényletekben. Ami sajnálatos, de egyben azt is jelenti: hamarabb fel fogják dolgozni, ki fogják heverni. Hatalmas ország, régi demokrácia. Nálunk viszont (ahogy korábban is leírtam) egy ilyen politikai gyilkosság – tartozzon bár a tettes, illetve az áldozat bármelyik oldalhoz – az országot hosszú ideig az ütközésig tekert közösségi hisztéria állapotába lökné. Ezután az a kérdés fogalmazódott meg bennem: amikor Kirk elindult a szereplésre, vajon gondolt-e arra, hogy a politikai véleményformálásba akár bele is lehet halni? Vagy csak – mint én az ő korában – jó bulinak gondolta a provokációt, a píszí gúnyolását.
2008-ban voltam annyi idős, mint Charlie Kirk. Fel se merült bennem, hogy valami hasonló miatt megölhetnek. Akkoriban az időközben megszüntetett Hírszerzőnek dolgoztam – jelentős részben azokkal, akikkel most itt az ÖT-ön gyártjuk a kontentet. Mondtam én akkor sok keményet meg durvát. Olyat is, amivel ma már nem értek egyet. Mégse féltem, hogy lelő valaki. Ha kortársak lettük volna, szerintem akár jóban is lehettünk volna Charlie-val. Anno lelkesen üdvözöltem a republikánus héják 2003-as iraki háborúját (amit aztán nagyon megbántam), sportot űztem a politikai korrektség meg a faji és nemi kvóták kritizálásából. Mondjuk olyan szélsőjobbos dumákat, mint ő, jóval fiatalabb koromban se toltam – de csak azért nem, mert én egy másik szélsőséges mikroklímából jöttem. Lehet, sőt biztos, hogy tévedtem, de ezért halált nem érdemlek – ahogy Kirk sem érdemelte meg. Gondolt vajon a halálra? Én mostanában többet gondoltok, de hát én már öregebb vagyok nála. Azt hiszem, nincs erre pontos válasz.
A szomszédban lőttek rá miniszterelnökre, gyilkoltak meg újságírót, de nálunk is volt már robbantás pártszékháznál, s öltek médiavállalkozót. Engem sokszor temettek már, ahányszor megjelent riportom egészségügyi intézményben történt gyanús vagy furcsa ügyekről, valaki mindig megtalált azzal, hogy téged eltesznek láb alól a kórházban. Ha szervezett bűnözésről írtam, jött a duma, hogy majd elásnak. De ezt valahogy soha nem vettem komolyan. Persze én könnyen beszélek. Azért nem véletlen, hogy mifelénk ritkább a gyilkosság – lőfegyverrel elkövetett emberölés meg aztán végképp nem történik mindennap. Mi több: a hazai kriminalisztika jó pár olyan esetről tud – a Soós Lajos-féle 1979-es rendőrgyilkosságtól a 2016-os körúti robbantásig –, ahol a tettesként elítélt személy a vád szerint kifejezetten azért támadt rendőrökre, hogy megszerezze a szolgálati fegyverüket. De a romagyilkosságok elkövetői is egy hivatásos vadász kirablásával jutottak hozzá a későbbi bűncselekményekhez használt fegyverekhez. Mindez azért tűnhet életszerűnek, mert Magyarországon valóban nehéz tűzfegyverhez jutni – az USA-nál mindenképpen nehezebb.
Az osztálytársát megsebesítő bőnyi diák is kést használt – egy hasonló szándékú amerikai fiatal bizonyára pisztolyt rántott volna. Kirk megölése óhatatlanul sokadszorra vet fel egy neuralgikus kérdést – a fegyvertartásét. Erről beszélni már csak azért sem áldozathibáztatás, mivel hogy maga az áldozat is felvetette: „Sajnos megéri, hogy minden évben néhány ember meghal fegyveres bűncselekmények áldozataként, hogy megmaradjon a második alkotmánymódosítás.” (Ez az alkotmánymódosítás engedélyezi a szabad fegyverviselést.) Nehezen vitatható, hogy az USA-ban egyszerű fegyverhez jutni, ami megkönnyíti a politikai merénylők dolgát, akik többnyire nem hivatásos bűnözők vagy terroristák, hanem átlagosnak látszó polgárok. Akik úgy is szerezhetnek fegyvert, mint tette azt Kennedy gyilkosa, Lee Harvey Oswald, vagyis postán rendelik maguknak. Vagy megveszik egy fegyvervásáron. Százmilliók imádkoztak, hogy Kirk túlélje – még azok közül is sokan szurkoltak neki, akik nem értettek egyet vele.
Én is örültem volna, ha túléli, s nemcsak azért, mert emberek vagyunk, és mert a halál közös ellenségünk, hanem azért is, mert kíváncsi lettem volna, ha felépül, továbbra is kitart-e a szabad fegyverviselés mellett. Vagy a testébe csapódó golyó ugyanúgy megváltoztatta volna a véleményét, mint James Bradynek, aki Ronald Reagan sajtótitkáraként kapott golyót az elnök elleni 1981. március 30-i merényletnél, és lebénult? Brady „a fegyvertartás szigorúbb ellenőrzésének élharcosa lett. A Brady-házaspár fáradhatatlanul járta az amerikai államokat, sürgették a fegyvervásárlás előtti előzetes háttérvizsgálatok bevezetését, a támadófegyverek forgalmazásának tilalmát. Bill Clinton elnök hivatali idejében fogadták el a volt szóvivőről elnevezett Brady-törvényt, amely a fegyvervásárlást öt napos várakozási tilalomhoz kötötte.” Ilyen esetben lehet citálni az I. világháborúban a keleti frontot megjárt Gyóni Géza Csak egy éjszakára... című költeményéből, hogy:
„Csak egy éjszakára küldjétek el őket;
A pártoskodókat, a vitézkedőket.
Csak egy éjszakára:
Akik fent hirdetik, hogy – mi nem felejtünk,
Mikor a halálgép muzsikál felettünk;
Mikor láthatatlan magja kél a ködnek,
S gyilkos ólom-fecskék szanaszét röpködnek”
A mű szélesebb kontextusban arról is szól: vajon akkor is kitartunk egy általunk támogatott jog, intézmény vagy döntés mellett, ha annak köszönhetően sérülünk vagy nyomorodunk meg? Netán rájövünk, hogy talán mégsem olyan jó ötlet, s felülvizsgáljuk a korábbi álláspontunkat? Lesznek majd összeesküvés-elméletek a merényletről. Egy részük a MAGA vesztére törő deep state, a mélyállam, a háttérhatalom árnyékát látja a gyilkos mögött, a túloldalon pedig Trump emberei, a szélsőjobb által szervezett mártírgyártó, önmerényletes provokációra célozgatnak. Ezt az önmerényletes narratívát részletesen kielemeztem egy korábbi cikkben a Northwood-műveletig, illetve az 1950-51-es bagdadi merényletekig visszamenőleg, így most nem taglalnám. A lövöldözésekkel, robbantásokkal, merényletekkel kapcsolatos, politikailag motivált teóriából rengeteg van. Ezek közül a leggusztustalanabb vitán felül az Alex Jones által terjesztett konteó, mely szerint a Sandy Hook-i mészárlás – amelyben 26 embert (köztük húsz gyereket) mészárolt le egy ámokfutó –, csak színjáték volt, amit azért rendeztek meg, hogy korlátozhassák a fegyvertartást. Jones ellen a gyerekek szülei pert indítottak, s az ügyben eljáró bíróságok végül 2022-ben rekordgyanús, 1,5 milliárd dollár (akkori értéken kb. 583 milliárd forint) kártérítést ítéltek meg nekik.
Az összeesküvés-elméletek javarésze inkább tanúskodik kiötlője világnézetéről, bizonyítékokat nemigen tartalmaz, s többnyire direkt politikai és üzleti érdekeket szolgál. A háttérhatalomról prédikálók szavait ironikusan keretezi, hogy ma már a konteóipar az igazi mélyállam: sokmilliárdos biznisz, amelynek piacvezető játékosai komoly világpolitikai befolyással is rendelkeznek, elméleteik választások kimenetelét dönthetik el. Szegény Charlie Kirk halála most újból felszítja ezeket. Pedig igazán nem értem, miért olyan hihetetlen, hogy Kirköt – ahogy Kennedyt is – egyetlen személy ölte meg. Mondhatni, a magányos merénylő mint negatív ikon olyannyira amerikai, mint az almáspite. Logikus, hogy az USA-ban van a legtöbb sikeres (de legalább a kísérletig eljutó) merénylő. Ez párhuzamosan köszönhető a fegyverviselésnek, illetve az Egyesült Államok szuperhatalmi, világcsendőri státuszának. Nem gond fegyvert szerezni, a demokrácia miatt nem lehetetlen a politikusok közelébe jutni, és rengetegen kaptak katonai kiképzést. (Lee Harvey Oswald is kiváló lövész volt.) Az amerikai belpolitika annyiban hasonlít a magyarra, hogy ott is szokás levezetni egy-egy, az adott oldalt sújtó atrocitásnál, hogy az ellenfél fizikai megsemmisítése a másik oldal sajátossága, vagyis baloldali/jobboldali/kommunista/fasiszta, újabban woke/életpárti/BLM/MAGA, illetve fegyverpárti/fegyverkorlátozós hagyomány.
De ha végignézünk az amerikai történelmen, láthatjuk, hogy mind republikánus, mind demokrata elnökök, politikusok ellen történtek merényletek. A Trump és Kirk elleni merényleteket megelőzően, 2023. május 23-án Joe Bident akarta megölni egy merénylő, aki teherautóval próbált behajtani a Fehér Ház területére. De ott van a 2011-ben megsebesített Gabrielle Giffords képviselő esete, valamint az idén megölt Melissa Hortman, a minnesotai képviselőház korábbi elnökének tragédiája is. A konteóhívők gyakran az elkövető családi, etnikai háttere, a bal–jobb politikai skálán elhelyezhető tényleges vagy feltételezett nézetei alapján próbálják tendenciózusan „kinyomozni”, melyik oldal lehet a tettest felbujtó értelmi szerző. A Tyler Robinson fegyvere mellett talált lőszerekre vésett feliratok – „Hé, fasiszta! Kapd el!”, illetve „Oh bella ciao” – utalhatnak valamiféle szélsőbalos meggyőződésre. Ami mellé oda lehet rajzolni egy felső körökbe ágazó nemzetközi baloldali-demokrata konspirációt.
A Comet Pingpong nevű washingtoni pizzabárral kapcsolatos összeesküvés-elméletek után ez már csak laza ujjgyakorlat a 4chan vagy Reddit bizonyos zugaiban edzett hívőknek. Mint ismert, Hillary Clinton 2016-os demokrata elnökjelölt kabinetfőnöke, John Podesta elektronikus levelei kiszivárogtak, s azokban szerepelt, hogy a demokrata kampány alatt sokszor rendeltek erről a helyről pizzát. Ebből következett az a szürreális összeesküvés-elmélet, mely szerint a pizza csak fedőnév, valójában pedofilok „rendelnek” így gyerekeket. Ennél jóval könnyebb Tyler Robinsonból valamilyen demokrata mandzsúriai jelöltet faragni. De ennyi erővel a Bident megölni akaró, náci zászlóval a járművében a Fehér Ház kerítésének hajtó Sai Varshith Kandula is lehet a MAGA titkos szélsőjobboldali hálózatának ügynöke. Az is hihetőbb teória volna, hogy a Capitoliumot elfoglaló, valóban Trump-szimpatizáns demonstrálók a 2020-as választáson a megbukott elnök utasítására akartak puccsot végrehajtani, demokrata politikusokat likvidálni. De erre sincs semmiféle bizonyíték.
Trump politikai felelőssége ott van, hogy a veresége elismerését halogatva, csalást kiáltva felhergelte a tömeget. Illetve (ami még súlyosabb) 2024-es újraválasztását követően kegyelmet adott a Capitolium ostromlóinak. Mintha Schmitt Pál 2010-ben kegyelmet adott volna a tévéostromló, gyújtogató, rendőröket verő focihuligánoknak, ezzel biztatást adva másoknak, hogy csak nyugodtan törjenek be középületekbe. De ez sem összeesküvés, „csak” gusztustalan húzás. Lee Harvey Oswald kommunista volt, de egyetlen dokumentum sem igazolja, hogy a szovjet vagy amerikai kommunista párt, a KGB, illetve bármilyen egyéb politikai erő irányította volna. Ahogy – mint kiderült – teljesen légből kapott volt az a konteó is, hogy Trump valamilyen módon, akár közvetve orosz ügynök. 2016-ban a Demokrata Párt „egy titkos kampányba kezdett, amely egy olyan összeesküvés-elméletet terjesztett, miszerint titkos egyezség van Trump és az oroszok között – és ennek továbbadásában a sajtó is tevékenyen részt vett” – a New York Timestól a Washington Poston át a CNN-ig és a Buzzfeedig –, holott az ezt bizonygató állítások többsége „hiteltelen és ellenőrizetlen” volt.
Nem mintha a republikánusok jobbak lettek volna. Seth Rich, a Demokrata Nemzeti Konvenció munkatársa 2016 júliusában fegyveres rablás áldozata lett. Minden jel köztörvényes bűncselekményre utalt, de altright berkekből híresztelni kezdték: a fiatal pártalkalmazottat Hillary Clinton belső köre ölette meg, ugyanis valójában Rich szivárogtatta ki a demokrata elnökjelölt kabinetfőnökének belső levelezését. A konteós oldalakról, közösségi platformokról származó teóriákat átvette a hajdan komoly csatornának indult Fox News. Aztán mikor kiderült, hogy az egészre semmi bizonyíték, Seth Rich családjának tiltakozása nyomán kénytelenek voltak leállítani a dolgot. Az ügyet maga Trump indította el. Ed Butowsky republikánus adományozó üzent Rod Wheelernek, a Fox állandó szerzőjének: „Az elnök most olvasta el a cikket. Azt szeretné, ha a cikk azonnal megjelenne.” S ez két nap múlva meg is történt. Korábban megbízhatónak, vagy ha másképp nem is, de a látszat szerint függetlennek gondolt csatornák a politika nyílt kiszolgálójává váltak. 2001 júniusában Roger Ailes, a csatorna alapítója még úgy beszélt: „A Fox műsoraiban több konzervatív van. De nem vagyunk konzervatív tévé.” Manapság azt is nehéz volna elhinni róluk, hogy ők nem egy republikánus propagandatévé.
Ezek után el tudjuk képzelni, hogy a Kirk-gyilkosság miféle ideológiai szűrőkön fog átmenni, mielőtt eljut a fogyasztókhoz. Valójában azért is teljesen irracionálisak ezek a politikai gyilkosságokat tárgyaló, mögöttük a (mély)államot és/vagy a szövetségi kormányt láttató konteók, mert egy vérbeli amerikai hagyományt tagadnak meg. Ki ugyanis az amerikai ikon? A szabad akarattal, önállóan cselekvő egyén, a self-made man, a magányos akcióhős, a garázsában bütykölő feltaláló és startupper, aki kilép a munkahelyéről, otthagyja az egyetemet, szembeszáll a családjával, a főnökével, az egész társadalommal, s egyedül megmenti a világot. Akit nem kötnek előírások, mert újraírja a szabályokat. Ennek az amerikai példaképnek az árnyékos, sötét oldala a magányos merénylő. Ha egy társadalomban felülreprezentáltak a kockázatvállaló egyének, akkor lesznek köztük olyanok is, akik nemcsak békés, legális, hanem az erőszakos, illegális tettek rizikóját is vállalják. Olyan meglepő ez?
Szóval a Kirk halála miatt egymással feleselő összeesküvés-elméleteket gyártó republikánusok és demokraták pont ezt a közös amerikai örökséget tagadják. Az ilyen elkövetőket hajlamosak szánalmas, manipulálható, akaratgyenge balekoknak tartani. Holott nem azok. Oswald sem volt az, az ő profilját a szakirodalom alapján egy konteóelemző cikkben már felrajzoltam. Az United Healthcare vezérigazgatóját kivégző Luigi Mangione pedig kifejezetten tehetséges, intelligens ember. A gyilkossághoz használt lőfegyvert és hangtompítót 3D-nyomtatóval készítette. A Pennsylvaniai Egyetemen szerzett mérnöki mesterdiplomát számítástechnika és információtudomány szakon, aztán tanársegédként dolgozott ugyanitt, egyben saját vállalkozást indítva. Továbbá a Stanford Egyetemen a felvételi előkészítő program egyik vezető tanára volt. Vannak alacsonyabb státusú elkövetők, illetve olyanok is, akik mentális betegségben szenvedtek, de ez nem akadályozza meg őket abban, hogy tetteiket önállóan kiterveljék és végrehajtsák.
Természetesen voltak hivatalban lévő elnökökkel szemben összeesküvő csoportok által megkísérelt gyilkosságok. De rossz hírem van a republikánus konteóhívőknek: mindkettőt demokrata államfővel szemben akarták végrehajtani. Harry S. Trumannak 1947-ben a Stern-bandaként is emlegetett Lehi cionista terrorszervezet küldött levélbombát, 1950-ben a Puerto Rico-i Nacionalista Párt tagjai lőttek rá a Blair House-ban tartózkodó Trumanra. 2012-ben Barack Obamát akarta megölni négy, a georgiai Fort Stewartban szolgáló katona, akik olyan komolyan gondolták a tervüket, hogy 87 ezer dollárt költöttek fegyverre és bombákra, valamint az egyik korábbi bajtársukat és annak barátnőjét is megölték, félve attól, hogy leleplezik őket. Korábbi republikánus elnökkel is akartak végezni szervezett összeesküvők, de vele már leköszönése után. George H. W. Bush volt elnök ellen 1993-ban, kuvaiti látogatása idején akart merényletet elkövetni az iraki titkosszolgálat, bosszúból a Sivatagi Viharért.
Ironikus cáfolata a konteóhívőknek, egyben bizonyítéka a magányos merénylők hatékonyságának, hogy a történelem során jó pár egyéni tettes volt képes az USA-ban elnököt ölni, ugyanakkor ez egyetlen csoportnak vagy szervezetnek sem sikerült. Ami nem akadályozza meg a konteósokat, hogy azt gondolják: az elnökök és híveik meggyilkolásának hátterében a CIA, a mélyállam, illetve a hatalmon lévő vagy hatalomba törekvő amerikai kormánypártok valamelyike áll. Szerintem ez nem így van. A USA hírszerzése a múltban végrehajtott gyilkosságokat, célzott likvidálásokat, államcsínyeket az Egyesült Államokra nézve veszélyesnek tartott (legtöbbször diktatórikus, vagy Amerika-ellenes diktatúrákkal barátkozó) politikusok ellen. De belföldön nem alkalmaznak ilyeneket. Ugyanazért, amiért egyéni gyilkosból, lövöldözőből is kevesebb van már, mint vadnyugati pisztolyhősből. Az erőszak jogkövető (vagy a jogkövetést legalább hihetően imitálni tudó) rítusokká szelídült. Hogy mást ne mondjak, én is magányos merénylő vagyok, fegyverem a billentyűzet. Amellyel folyamatos merényletet követek el a nyelv, az olvasók komfortzónája, s úgy általában a világ ellen.
A véleményszabadságnak köszönhetően (mely az USA-ban a legszélesebb) a legtöbb ember még szabad fegyverviselés mellett is képes rá, hogy hozzám hasonlóan békésen adja elő az érveit. Ugyanígy a demokratikus politika is képes vértelenül rendezni konfliktusait. A XIX. században még az USA-ban is előfordult, hogy fegyverrel döntötték el a politikusok, illetve tagállamok közötti vitákat: ez volt az 1861 és 865 közötti polgárháború.
A jogállami, pluralista belpolitikai fejlődésre a legjobb analógia a sport. Az ókori gladiátorjátékokon folyt a vér rendesen, emberek haltak meg, ez volt a dolog lényege. Ma is meghalnak, lerokkannak időnként focisták, bokszolók az arénában, a huligán drukkerek pedig összeverik néha az ellenfél szurkolóit, de a sport (akárcsak a nyugati politika) alapvetően egy virtuális háború, ahol a merénylet, a gyilkosság rendszerhiba. Bőven van ebben a rendszerben is összeesküvés, összejátszás, összefonódás. De ebben a demokratikus politika nevű sportban az erőszak jóval ritkábban fordul elő.
Mert nem az a leggyakoribb illegális hajtóerő, hanem a dopping, a bunda. Korunk politikai bűnözői már nem lelövik vagy felrobbantják, hanem karaktergyilkolják egymást. Láthatatlan ezüst pisztolygolyók röpülnek a propagandafegyverekből. Charlie Kirk ezeket túlélte, s mikor ő lőtt másokra ilyeneket, azok sem haltak meg. A nyugati politika lehet olyan, hogy korrupt, zsarol, lehallgat, eltussol, lejárat, lefizet – de vérre menően, ólomgolyókkal azért nemigen öl. S ez is valami. Jobb az ezüst, mint az ólom.
Nyugodjon békében, Mr. Kirk!
Borítókép: Megemlékezés a Charlie Kirk-féle Turning Point USA épületénél, az arizonai Phoenixben 2025. szeptember 12-én / fotó: CHARLY TRIBALLEAU / AFP
Bejelentkezés