Ki néz rád kutyád szemén át? | Rendhagyó nekrológ egy családtagról

A kutya a nyugati életmód egyik legismertebb szimbóluma, de mégis olyan, mint a gyerek, amelynek védelméről szavakban ugyancsak rengeteget beszélnek, a gyakorlatban azonban az ellátórendszer hiányosságai miatt a tragédiák körforgása zavartalanul újratermeli az áldozatokat. Egy-egy sokkoló állatkínzási, gyerekbántalmazási ügyre kommentelők tömegei ugranak rá, véres bosszúért lihegve, hogy aztán a lényeg érdemben soha ne változzon. Azok sorsa pedig – legyenek két- vagy négylábúak –, akik nem komoly médiafeltűnést keltő bűncselekmény, „csupán” a rendszer hétköznapi működési deficitje miatt szenvednek és halnak meg, legtöbbször árnyékban marad. Filozofikus töprengés egy kutya urnája fölött.

Képes-e az ember a halál pillanatában megőrizni a nyugalmát? Ezúttal nem a saját halálom bekövetkeztének lehetősége, illetve az attól való félelem tette aktuálissá ezt a kérdést. Hanem az egyik kutyánk, Regina halála. Az pedig, hogy erre miként reagáltunk, felvet egy újabb kérdést. Képesek vagyunk-e a legmegrázóbb pillanatokban elfogadni, mikor a hozzánk legközelebb állókat tőlünk nagyon eltérően járja át a gyász? Mi a fenti teszten látványosan elbuktunk, s erre nem mentség, hogy valószínűleg kevesen tudnak ilyen helyzetben jól felelni ezen a vizsgán. Regina halála után összevesztünk a feleségemmel. Ő érzéketlenséggel vádolt, hogy alig látszik rajtam annak az elvesztése, aki nyolc éven át velünk élt. Pont nyolc éven át, mivel 2017. augusztus 22-én érkezett hozzánk és 2025. augusztus 22-én halt meg a karjainkban.

A nejem vádja formailag valóban igaz. Esetemben nemigen vannak látványos jelei a családtagok elvesztésének. A szüleim, illetve anyósom halála után nem sírtam, a megrendültség külsődleges tünetei alig mutatkoztak rajtam. Hans Asperger és Grunya Szuhareva, a náci, illetve szovjet pszichiátria kiválóságai tutira az autisztikus pszichopátia jelzős szerkezettel illettek volna, mint olyan személyt, aki „a közösségben is a maga útját járja”, továbbá ellenállást mutat „a mindennapi élet fontos társas szokásaival” – esetemben a nyilvánosan kimutatott gyásszal – szemben. (Edith Sheffer: Asperger gyermekei – Az autizmusfogalom a bécsi nácizmusban. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2020, 9. o.)

Mondjuk pont ezért bízták rám édesanyám és anyósom gyászbeszédét is. Tudták, hogy képes leszek megírni, illetve bőgés nélkül, artikuláltan elmondani. Ahogy az első kutyánktól, a mérgezésbe belehalt Kajlától is én búcsúztam el a HVG-ben, 2003-ban, Kutyasors címmel. A nejem zokogott, amikor az orvos megállapította Reginánál a halál beálltát, nekem viszont mintha el sem jutott volna a tudatomig. Cserébe én pedig azon borultam ki és kezdtem el ordítani, hogy a feleségem két nappal Regina halála után már új kutyát akart hozni a túlélő négylábú családtag, Korom mellé, ahelyett, hogy rendesen meggyászolnánk Reginát. Holott csak arról volt szó, hogy egyénként másképp reagáltunk a megváltoztathatatlanra.

Amit még utálok, amikor azt mondják: mi mindent megtettünk. Gyakran elhangzik ez egy haláleset után. És nem csak akkor. Szülőket is vigasztalnak ezzel, amikor a gyerek bűnöző, drogos lesz, hogy ti mindent megtettek. Holott senki nem tud mindent megtenni, legfeljebb próbálkozhatunk. Amikor Regina lépén gócos elváltozást diagnosztizáltak, az már csak azért is sokkoló volt, mivel az előző kutyánk, Maci is ebben halt meg. Ami ezután történt, alkalmat biztosít rá, hogy a tragikus eset prizmáján át szemügyre vegyük a döntéseinket. Amikor a politikában történik kudarccal vagy bukással járó ügy, akkor pártállástól függően mentegetik vagy ítélik el a felelősöket. Abba viszont nemigen gondolnak bele, hogy egy katasztrófa vagy járvány esetén meghozott, s az utólagos kritikák szerint félresikerült intézkedések nem egy sötét összeesküvés következményei, egyszerűen csak gyorsan, korlátozott számú információ birtokában kellett elhatározni, mit is csináljunk.

Ez történt nálunk is. A feleségemmel nem értettünk egyet abban, hogyan legyen, miután augusztus 19-én egy ultrahangos vizsgálat feltárta a problémát. Aminek örültünk, mivel az előző kutyánkat pont az tette menthetetlenné, hogy későn vették észre, így már áttétet képzett a máján. Paradox módon azért történt ez, mert Maci jóval egészségesebb volt, mint Regina, így nem látta olyan sűrűn orvos. A lép nagyon gyorsan bomlani kezd, ami egy daganatképződési láncreakció nyitánya. Ezért minél gyorsabban el kell távolítani, átnézve a test belsejét, hogy a körülötte lévő szerveken mutatkoznak-e kóros változások? Azon az állásponton voltam, hogy a műtétet az orvos javaslatához híven minél gyorsabban végre kell hajtani. A párom viszont úgy érvelt, hogy érdemesebb volna az operációt inkább egy fővárosi állatkórházban végezni. Akinek nincs kutyája, abban joggal merülhet fel a kérdés, miért kéne egy győri kutyát a fővárosba vinni, pláne, ha sürgős a beavatkozás?

Ezt az év elején egy hosszú riportban taglaltam. Országos szinten a legtöbb vidéki nagyvárosban, megyeszékhelyen nem megoldott az állatorvosi ügyelet, valamint a sürgősségi ellátás. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy amennyiben a normál rendelési időn túl, az éjszaka folyamán (például egy komoly műtét után) súlyos, életveszélyes tünetek jelentkeznek egy háziállatnál, akkor nem biztos, hogy helyben gyors orvosi beavatkozást kap. A legtöbb vidéki nagyvárosban nemhogy állatkórház (ahol a műtét után akár másnap reggelig is ott tarthatják, nonstop megfigyelhetik a lábadozó állatot), de folyamatos ügyelet sincs. Tehát, ha valahol ilyen történik, a gazdinak a szomszéd megyeszékhelyig, vagy akár a fővárosig kell elvinnie a halálos veszélyben lévő kisállatát. Ennek oka egy 2012-es rendelkezés. A rendszerváltás előtt, illetve utána is több mint húsz évig kötelező volt állatorvosi ügyeletet fenntartani.

Csakhogy „a magyar állam semmilyen formában nem vállalta annak a kötelező ügyeletnek (készenlétnek) a finanszírozását. Nem ritkán előfordult olyan helyzet, hogy az ügyeleti szolgálatot egész hétvégén, ünnepnapon senki, esetleg csak egy vagy két állattartó vette igénybe. Az ügyeletes állatorvos azonban ekkor is készenlétben állt, biztosította az ügyeletet.” Vagyis „a saját pihenését szolgáló hétköznapokon este és éjszaka, a hétvégén vagy az ünnepnapokon kötelezően teljesítendő ingyenes szolgáltatást nyújtott a magyar állam számára” – mondta el a Magyar Állatorvosi Kamara elnöke. A kamara „folyamatosan követelte, hogy az állam fizessen az állatorvosoknak ügyeleti, valamint készenléti díjat”, emiatt per is indult. Mivel azonban az állam fizetni nem akart, ehelyett inkább 2012. szeptember 1-i hatállyal eltörölte a kötelező állatorvosi ügyeletet.

Az állatvédelem e téren a gyermekvédelemre hasonlít. A miniszterelnök a Facebook-oldalán dicsekedett, hogy „augusztus 20-tól életbe léptek az új állatvédelmi szabályok!” A bejegyzés augusztus 22-én jelent meg, pont Regina halála napján. „Szigorúbban lépünk fel az állatkínzással és az illegális állatkereskedelemmel szemben. Tilos élő állattal koldulni vagy nyereményként kisorsolni őket” – tette hozzá a kormányfő. Legutóbb pedig kommentelők ezrei változtak az online térben lincselésre, önbíráskodásra uszító vadállattá egy tényleg megrázó állatkínzási eset ürügyén. A felzúdulás hullámait természetesen a politikusok is meglovagolták, versenyt háborogva az enyhének tartott ítéleten. Magam is kutyás vagyok, de eszembe nem jutna az ilyen ügyek kapcsán demagóg módon önbíráskodásra bujtogatni, mint egyes állattartók a kommentjeikben: a gyomrom felfordul az ilyeneket olvasva. S ugyanez a véleményem, amikor pedofil cselekmények hallatán jön elő valakikből a lincselésre bujtogató pszichikai bűnsegéd. Természetesen minden ilyen eset felháborító, de miközben ennek a kutyának a szenvedésén felhördülnek, az valahogy senkit sem érdekel, mennyi háziállat élete rövidülhetett meg a kötelező állatorvosi ügyelet megszüntetése óta. Emiatt nincs akkora kiabálás. Ugyanúgy, amikor egy pedofilbotrány után kitör a népharag – aztán a gyermekvédelmi intézményrendszer marad nagyjából olyan, amilyen volt. Mert halálbüntetésről, akasztásról ordibálni könnyű – a reformok viszont sok pénzbe kerülnek. Kíváncsi vagyok, hány ilyen erőszakra bujtogató fotelhuszár vállalná, hogy adója emelkedjen, nyugdíjemelése elmaradjon, ha ez az áldozatot kellene hozni a gyermek- és állatvédelmi intézmények komoly, valódi fejlesztéséhez.

Mondom ezt úgy, hogy a saját kutyánkat, Reginát valószínűleg a rendelőben sem lehetett volna megmenteni, ha ott tör rá az operáció utáni hazaszállítását követő embólia. Hiába rohantunk vele a kora este még nyitva lévő ügyeletre, útközben meghalt. Ráadásul – mint utólag kiderült – szegény amúgy sem élhetett volna sokáig, ugyanis a lépdaganata a lehető legrosszindulatúbb elváltozás volt, aminek túlélési ideje a legjobb esetben is csak pár hónap. De nyilván lenne olyan kutya (vagy más állat), akin segíthetne a nonstop ügyelet, illetve a műtét utáni obszerváció. Ha segíteni akarunk az állatokon, akkor ne önbíráskodásra uszítsunk a Facebookon, hanem az utcán tüntessünk a kötelező állatorvosi ügyelet finanszírozásáért. Ahogy a gyermekvédelemben is többet érne a rendszerszintű humánus változások követelése a pedofil bűncselekménnyel gyanúsítottak kivégzését, felnégyelését és megkínzását követelő szadista túllihegésnél.

Amúgy egy ilyen tragédia személyes vizsga is: képesek vagyunk-e elfogadni, hogy néha a legjobb ellátás mellett is bekövetkezik a halál – vagy mindenáron bűnbakokat akarunk találni? Én aztán nem riadok vissza attól, hogy a gyanús kórházi haláleseteket vagy a sürgősségi ellátás hiányosságait firtassam újságíróként egy-egy riportban, illetve hozzátartozóm esetén publicisztikában. A magam ügyében is tettem panaszt, kértem vizsgálatot a szaktárcától, illetve az ombudsmani hivataltól, amennyiben szükségesnek gondoltam. De ezúttal úgy vélem, érdemben nemigen lehetett volna változtatni a történteken. Mint az egészségügyi hibákat és bűnöket örömest feltáró sajtómunkás, azt mondom: nem lehet mindig, illetve csak és kizárólag az orvost hibáztatni. Ahogy nem is egyedül a kormány a felelős az ügyeleti rendszer hiánya miatt. Sok esetben elmondható, hogy ez nem csupán pénzkérdés, hanem értékrendi, illetve felfogásbeli dolog. Magam is ügyeletes szakmában dolgozom. Egy regionális hírportál újságírójaként nem egyszer kellett korán reggel, illetve késő éjszaka melózni, sőt. Volt olyan, hogy már alváshoz készültem, amikor a környéken hatósági intézkedés zaját hallva, az ágyból kiugorva szolgálatba helyeztem magam. S nem sokkal később már az esemény helyszínén kérdeztem az intézkedő közeget, hogy mi a helyzet, biztos úr? Mert érdekelt, hogy mi történt.

A fentebb linkelt riportban egy idősebb állatorvos mondta el: ők még úgy szocializálódtak, hogy ügyeletet adni kötelező, viszont a fiatalabb orvosok „gyakran eleve csak olyan állatorvosi cégnél hajlandók dolgozni, ahol nincs ügyelet vagy hétvégi munkavégzés. Így aztán, ha egy állatorvosi rendelő tulajdonosa vállalja, hogy ügyeletet ad, rögtön hátrányba kerül, mert nehezebben talál alkalmazottat, illetve a dolgozók helyett is neki kell ügyelnie.” Gyakran egyszerűen csak arról lehet szó, hogy ezek az emberek nem kíváncsiak annyira, mint én, aki éjszaka is felkelt, hogy utánanézzen, milyen rendőri intézkedés zajlik a környéken. Így konkrétan az sem érdekli őket, mitől betegedett meg az állat, mi okozta a komplikációt. Annyira biztos nem, hogy akár éjfélkor is odamenjenek, mondván: hátha tudok segíteni, talán megmenthetek egy életet.

Elhunyt kutyánk, Regina, akinek az urnája itt van az íróasztalom fölött, számos emberi vonással rendelkezett. Egyszer felírtak neki egy Tramadol nevű, opioid alapú fájdalomcsillapítót. Minden más gyógyszert hajlandó volt bevenni, de ezt nem. Akármibe tettük bele, kiszagolta. Azt mondtuk a feleségemmel, hogy Regina nemet mondott a drogokra. Biztos, hogy okosabb döntést hozott, mint azok a politikusok, akik rászabadították az Egyesült Államokra az Oxycontint és címeres társait, előidézve azt, amit opioid epidemic jelzős szerkezettel ismert meg a világ. Regina a sportban is otthon volt, legalábbis abban a részében, amit úgy nevezünk: gólöröm. Igaz, hogy ez nála akkor jött elő, miután a dolgát végezte, mi pedig a zacskóval készenlétben állva dobtuk a végeredményt a kukába. Utána átszellemülten szárnyalva kezdett rohangálni, akár a gólt lövő focisták. Ezt aztán szarörömnek kereszteltük el. És biztosan több alkalommal volt benne része, mint a magyar válogatottnak a gólörömben.

Genderkérdésekben is feldobta nekünk a magas labdát, kezdetben ugyanis a nemi identitását is kérdésessé tette, hogy a lábát felemelve fiú módra pisilt. Mivel akár a nemváltás szándéka is felmerülhetett nála, így átmenetileg Regináról a 48 óra egyik, Eddie Murphy által játszott karaktere iránti tiszteletből átkereszteltük Reggie Hammondra. Ez a kutya úgy tudott nézni, olyan szomorú tekintettel, hogy arról a Szózat ama sora jutott eszünkbe, hogy „egy ezredévnyi szenvedés kér éltet vagy halált.” Tényleg nem volt könnyű élete, mielőtt hozzánk került. Egy pincéből mentették ki, azt sem tudtuk, hány éves, ezért is csapott le ránk váratlanul a halála, mivel kortalannak gondoltuk. Az ő esete bizonyítja, mennyit számít az, hová valaki születik, illetve honnan indul. Ugyanis sokkal törékenyebb volt az egészsége, mint társáé, a családi házból menhelyre beadott és onnan örökbefogadott Koromé.

Sokan bírálják azt, hogy az emberrel szinte egyenrangúnak gondoljuk, családtagként kezeljük az állatokat – és nemcsak a házi kedvenceket. Nagy István agrárminiszter is inkább helytelenítően mondta, hogy „az emberek elszakadtak a természettől”, „humanizálják az állatokat, illetve nem tesznek különbséget az otthon tartott háziállat és az eleve vágásra szánt haszonállat között.” Van, aki pedig azt gondolja, hogy azért nem születik elég gyerek, mert az emberek inkább a kutyát választják. Valójában értelmetlen a szembeállítás, hiszen sokaknak a gyerek mellett van kutyája, mások pedig akkor sem vállalnak gyereket, ha nincs kutyájuk. Illetve a társadalom fejlettségének lakmuszpapírja pont az, ahogyan az állatokkal bánik. Azokon a helyeken, ahol az állatokat szabadon kínozhatják, ott a gyerekek is nagyobb eséllyel végzik katonaként, feketemunkásként vagy szexrabszolgaként. S kétségtelenül jobb élet van ott, ahol a kutyákat ivartalanítják, s az emberi fogamzásgátlás is működik, mint ahol se az ember-, se a kutyapopuláció túlnépesedése előtt nincsenek korlátok.

Apropó, ivartalanítás. Amikor Koromnál lett aktuális a herék eltávolítása, rákérdeztem az orvosnál: nem lehetne-e kasztráció helyett nála is az emberhez hasonlóan vazektómiát csinálni? Az orvos is meglepődött, mert én voltam az első, aki feltette neki ezt a kérdést. Ugyanis eszembe jutott, hogy amennyiben mi emberek élvezhetjük a szexualitást, négylábú barátainkat feltétlenül meg kell-e fosztani ettől. A patkányoknál is a túlszaporodás okozza a gondot, az általuk okozott kár tűréshatárt átlépő növekedését. Miért nem sterilizáljuk, ahelyett, hogy szenvedést okozó mérgezéssel irtjuk őket? Az ezt segítő ContraPest nevű szer már kapható az USA-ban. Az Egyesült Államokban a ContraPest 40 százalékkal csökkenti a populációt. A kutyák, illetve az állatok védelme, illetve szenvedésük csökkentése bizonyos értelemben a nyugati életmód szimbóluma.

Azé a Nyugaté, amely az ellenséget is sajnálja, az ellene háborút indító ország civil lakosaiért is tüntet. S nem csak a vele szemben álló emberek jogaiért, de az állati jogokért is kiáll. Van amúgy egy olyan dolog, amihez a kutyának joga van, az embernek viszont még a legtöbb nyugati államban sincs. Ez pedig az eutanázia, a méltó halál. Ráadásul úgy, hogy a kutyánál sokkal inkább kérdéses ez a dolog, mint az embernél. Hiszen az állat nem tud dönteni róla, akar-e tovább élni, illetve szenvedni, vagy inkább meghalna, ezt helyette az embernek kell eldöntenie. Ahogy én is megtettem ezt Korom, illetve Regina elődje, Maci, valamint anyósom kutyája, Rex esetén. Az állatot annak véleménye nélkül kell megfosztanunk az életétől, de aki látott már haldokló kutyát, az tudja, hogy időnként meg kell hozni ezt a döntést, ahogy ezt az embereknél is meg kéne engedni.

A kutya tényleg a legnyugatiasabb állat. Kínában akár meg is eszik, az iszlám világban gyakran kifejezetten pejoratívan beszélnek róla, Iránban pedig be is tiltják a kutyasétáltatást. Bár őszintén szólva én Maci halála óta a Közel-Keleten és Indiában is jól elvolnék, ami a gasztronómiát illeti. Ugyanis azóta nem bírok marha- és sertéshúst enni. Ha belenézek egy tehén vagy egy malac szemébe, a kutyámat látom onnan visszanézni. Nem véletlenül van az a mondás, hogy ha szereted a kolbászt, akkor ne nézd meg, hogy készül. Ezért sem ártana a vágóhidakon és a gyógyszerlaborokban oktatófilmeket forgatni és azokat kötelezően publikálni. Nem feltétlenül azért, hogy mindenki vegetáriánus legyen, és senki ne használjon állatokon kikísérletezett gyógyszert. Ez nyilván aligha lehetséges. Hanem hogy lássák: a mi jólétünkért, egészségünkért állatok szenvednek. A feleségemmel, ha poloskát vagy fürkészdarazsat találunk a lakásban, azt sem öljük meg, hanem szabadon engedjük. S ez nem pusztán jófejség. Mi is az állatvilágból származunk, nem a mi döntésünk, illetve érdemünk, hogy embernek születtünk.

Tegyük fel, hogy holnap megszállna bennünket egy földönkívüli civilizáció, amely annyira felsőbbrendű volna hozzánk képest, mint mi a kutyákhoz viszonyítva. Mit szeretnénk, hogyan kezeljen bennünket? Szinte családtagként, a magáéval jóformán azonos szintre emelve, vagy úgy, hogy bármikor megkínozhat vagy lemészárolhat? Én is eszem húst, például szárnyast és halat. Ugyanakkor nem tudom ezt teljesen jó lelkiismerettel megtenni. Nyilvánvaló, hogy egy állat nem teljesen egyenrangú az emberrel. Ugyanakkor nem mondhatjuk azt, hogy az ember a világ korlátlan ura, és rajta kívül senki nem élvezhet hasonló jogokat. Eljöhet az idő, amikor az állatok mellett a robotoknak, a mesterséges intelligenciának (vagy akár az egyik sci-fi novellámban az állat-robot keresztezésként megjelenő zoobot-oknak) is az állatokhoz hasonló jogokat kell biztosítani. Vagyis egy gépet, amelynek már van bizonyos öntudata, képes érezni, nem lehet csak úgy megkínozni vagy kiiktatni. Miért gondoljuk, hogy mi emberek olyan különlegesek vagyunk? Ha a Földön teljesen megszűnne az élet, annak nemhogy a világegyetemre, de a Naprendszerre sem lenne semmilyen hatása.

Hacsak nem hiszünk valamilyen isteni hatalomban, az értelmes tervezettségben, akkor az élet öncélú. Nincs magán kívüli értelme. Ha eltűnnénk, senkinek nem hiányoznánk. De ha Isten létezik, akkor ő is meglenne nélkülünk – sanszos, hogy rajtunk kívül futtat még pár milliárd genezisprojektet. Hogy mi értelme van kutyát tartani? Ugyanannyi, mint bármi másnak, ami örömet okoz az életben. Az emberek jelentős része jóval többet költ élettelen tárgyakra (mint például a kocsijára), mint mi a kutyára. Amióta meghalt, többször is álmodtam Reginával. Akkor riadtam fel, mikor a villogó szemű, az üres lakásban depressziósan morgó Korom láttán a halott kutyát szólongattam. Egy másik álmomban pedig gigászi, titáni erejű robbanáshullám futott végig a környéken, minden levegőbe repült, mintha egy óriás csapott volna le rá az öklével. Úgy nézett ki, vége a világnak, iszonyú kinetikus energiabomba tépte darabokra a felszínt, és a pusztító lökéshullám felénk közeledett. Mi a feleségemmel, az ablakon át nézve a végpusztulást, csak annyit tehettünk, hogy átöleltük egymást és a kutyáinkat. Ilyenkor annyit csinálhatsz, hogy fogod a másik kezét – vagy a mancsát. Azóta itt van nálunk Zsebi – aki a Regina halála után egyedül maradt Korom új társa. Akit Zsebinának becézünk, mert nagyon hasonlít az elődjére. Én is beláttam: jó döntés volt, hogy a menhelyről gyorsan örökbe fogadtuk – a gyász nem akadályozhat benne, hogy megmentsünk, illetve jobbá tegyünk egy életet.

Borítókép: Regina / fotó: Papp László Tamás