Az analógia, hogy Orbán lesz a jobboldal Gyurcsánya, csábító, de mielőtt elkezdenénk taglalni, hogy mit is fog csinálni az elmúlt tizenhat év után Orcsány Viktor és milyen, a visszatértével riogató plakátra teszik rá Gyurbán Ferencet, az árnyalatokat, a részleteket is megtekintve azt is láthatjuk: ez az analógia meddig áll meg a lábán, s honnan kezd sántítani. Hogy a végén a hasonlat összeesik-e vagy talpra ugrik, döntse el az olvasó.
Igaza volna Tölgyessy Péternek, hogy „Orbán Viktor lehet a következő Gyurcsány Ferenc”? Ahogy vesszük. Annyiban biztosan, hogy bárki lehet Gyurcsány Ferenc. A Gyurcsány ugyanis nem egy családnév, hanem „egy magatartást, egy viselkedést leíró jelző.” Mégpedig azt írja le, hogy „az istennek nem akar elmenni, itt van és küzd, és csinálja. [...] Hogy megölhetetlen, hogy kitartó, hogy küzd, és volt elég álnok, pimasz, szemtelen, hogy ahelyett, hogy eltűnt volna, a saját világában egy viszonylag sikeres pártot is szervezett.” Tehát: „Akarjatok Gyurcsányok lenni”, mi több: „Je suis Gyurcsány”. Ezt maga Gyurcsány Ferenc mondta a 2022-es választásokat értékelve. Tény, hogy ő hozta be a politikai kultúrába azt, hogy megsemmisítő vereség után sem kell távozni a közéletből. Ha Antall József nem hal meg a számára a mostanihoz hasonló bukást hozó 1994-es választások előtt, azt tartom valószínűbbnek, hogy lemondott volna. Ahogy Horn Gyula is, aki bár nem vonult teljesen vissza, de a Fidesztől elszenvedett (korántsem kiütéses, de egyértelmű) 1998-as vereség után nem indult újra a pártelnökségért, s nyilvánvaló volt: nem ő lesz az MSZP következő miniszterelnök-jelöltje.
Orbán a 2002-es és 2006-os elbukott választások után nem szállt ki ugyan a politikából, ám mindkét eredmény szoros volt (a 2002-est a második fordulóban a Fidesz csaknem megfordította.) Illetve mindegyik után gyorsan jött valami, ami reményt adott a politikai légkör megfordítására: 2002-ben a D-209-es botrány, 2006-ban az őszödi beszéd, aztán a diadalmasan megnyert önkormányzati választás. Most azonban a csatavesztés jóval átütőbb, sőt: a háborús retorikával nyomuló Orbán lényegében ezt az általa gerjesztett virtuális háborút vesztette el. Mégis, ha fogadnom kéne, arra raknám a tétjeimet, hogy Orbán nem fog ténylegesen, érdemben lemondani. Ha fel is ajánlja a lemondását, a Fidesz-kongresszus jó eséllyel újraválasztja majd. Nem adja át a párton belüli hatalmat, mert egyszerűen nincs kinek. Egy Orbán nélküli Fidesz olyan, mint a Dallas Bobby Ewing nélkül: működhet egy darabig, de aztán a nézők úgyis kikövetelik a politikai hulla feltámasztását.
Ez Orbán pártja. A színpadon a leköszönő kormányfőt dicsőítők nem azt mondták, „válaszd a Fideszt”, hanem hogy „szavazz Orbán Viktorra”. Ahogy a helyi jelölt mellett agitáló szórólapokon is az állt: „Szavazzon Orbán Viktor jelöltjére.” Azt hiszem (a tartalmi, világnézeti különbségeken túl) ez volt a legfőbb ok, amiért soha nem szavaztam a Fideszre. Valahogy mindig azt éreztem, ez egy ember pártja. S amikor még nem így volt, akkor is azt láttam: az a bizonyos ember mindent megtesz azért, hogy így legyen. Engem viszont ez mindig is taszított. Amikor 17 évesen, 1994-ben beléptem a Munkáspártba, ott is hamar a belső ellenzék soraiban találtam magam. Mert ösztönösen rühelltem a Thürmer Gyula körüli személyi kultuszt, a tagság zöme irányából felé áradó imádatot. Azt hiszem, a súlycsoportjában Thürmer volt a következmények nélküli politika bajnoka. A pártja mindig megbukott a választásokon, soha nem került a parlamentbe, de minél többször veszített, annál biztosabb lett a helyzete. Az első bukta után még próbálták leváltani, de aztán ez már lehetetlenné vált. Én azonban már kommunistaként is ragaszkodtam a szabad belső kritika jogához – nem is volt hosszú a politikai karrierem.
Mióta úgy döntöttem, inkább újságíróként tudósítom, nem pedig párttagként csinálom a politikát, számomra ez a vízválasztó. Mindig is a demokratikus polgári kultúra legnagyobb ellenségének tartottam (és csendes, szenvtelen ingerültséggel, hideg belső utálattal szemléltem), ahogy a politika vallássá, a politikus celebbé válik. Viszolyogva néztem, ahogy a közélet a legalja a trashceleb-bulvárt is alulmúló rajongás és imádat tárgyát kritizálók elleni szektás gyűlölet terepévé válik. A Tisza feltűnéséig a gyurcsányi DK volt ebben a Fidesz legnagyobb versenytársa. De Gyurcsány soha nem tudta átvenni a piacvezetést. Ő mindig idegen test volt az MSZP-ben, amely, ha elkésve is, de kivetette magából. Működtek az állampárti múlt révén bevésődött önvédelmi mechanizmusok: Rákosi Mátyás és Kádár János után nem akartak egy újabb teljhatalmú pártvezetőt, akit csak a forradalom vagy a rendszerváltás előszele tud kifüstölni onnan. És ahogy az MSZP-t, Gyurcsány az ellenzéket sem tudta úgy maga alá gyűrni, mint a Tisza.
Így aztán Orbán a legvégén már sikeresen vált a keresztapa régebben tagadott pózát is magára öltő klánfőnökké. Persze sokáig ez nem látszott törvényszerűnek. A ’90-es években és az ezredforduló környékén még a Fideszben is voltak kifelé is jól látszó árnyalati különbségek, belső viták. A 2002-es és 2006-os választási kudarcok után érdemi, késhegyre menő disputák zajlottak a Fidesz-közeli sajtóban (például a Heti Válaszban) a bukás okairól. A 2002-ben indult Hír Tv-ben pedig még lehetett keményen felkérdezni fideszes politikusokat – Kóczián Péter meg is tette. Aztán már nem lehetett. Egy Orbán-interjú megvágása után Kóczián 2004 októberében távozott a csatornától. A Kóczián Péter által a nemrég folytatott beszélgetésben feltett kérdésekből kirajzolódik, milyen volt (és milyen lehetett volna) a jobboldali média, a hajdani interjúból az ominózus mondatot kivágó Gajdics Ottó válaszaiból pedig az, mivé vált ténylegesen. A sokkoló fordulat akkor következett be 2006–2007 fordulóján, amikor a Magyar Nemzetben – nyilvánvalóan felső utasításra, valószínűleg Orbán megrendelésére – Egei Antal, majd Horváth Zsolt álnéven betámadták a Fidesz vezető politikusait, Pokorni Zoltánt és Áder Jánost, illetve Orbán korábbi főtanácsadóját, Schmidt Máriát, hogy Orbán ellen szervezkednek. (Áder később beperelte a lapot, mely helyreigazítást közölt.)
Az első, a későbbi NER-propagandára emlékeztető karaktergyilkosságok tehát a párton belül indultak. „Rólam mikor fogsz cikket íratni a Magyar Nemzetben?” – kérdezték a hajdani források szerint Orbántól a vele (akkor még) késhegyre menő vitába szálló politikustársai a Fidesz elnökségi ülésén. De ilyen cikkekre már nem volt szükség. Ezután egy (akárcsak ideiglenesen vagy távlatilag) Orbán nélküli Fideszt nemcsak nyilvánosan felvetni, de elképzelni sem lehetett. Nemhogy a párton, de a holdudvari médián belül sem. Az elhallgattatás nyilvánvalóan összefüggött azzal, hogy 2006-ban a Fidesz bevette a legtöbb vidéki nagyvárost, 2010-től pedig kétharmaddal birtokolta az erőforrásokat. Ömlött az önkormányzati és állami pénz a Fidesz-párti médiába, amely ekkortól kizárólagosan Orbán-párti nyilvánossággá degradálódott. A NER-sajtómunkások – legyen bár konjunktúra vagy recesszió - nemigen voltak kitéve a piac szeszélyének. Nyilván látták, hová tart a dolog, ám a legtöbbjüket hatásosan prostituálta az a mechanizmus, amit a luxizás apropóján részletesen taglaltam. A minimális szakmai függetlenségre való törekvéssel járó egzisztenciális bizonytalanság helyett a jólétet választották.
A 2015-ös G-nap (mely az O1G-életérzés genezisét adta) sem az újságírók, az értelmiségiek, az intellektus lázadása volt. Hanem a tulajdonos oligarcha, Simicska Lajos lázadása. Úgy vélem, a NER-zsurnaliszták jelentős része (tisztelet a bizonyára létező kivételeknek) nem elvi alapon, hanem azért tartott Simicskával, mert elhitte (vagy elhitette magával), hogy a pénz, a gazdasági befolyás, a dörzsölt üzletember erősebb a politikai hatalomnál.
Aztán a győri Olimpiai Sportcsarnokban tavaly novemberben a DPK-gyűlés áhítatos csendjébe Váczi Gergő szavai hasítottak bele. Aki nem tett semmi különöset, csak annyit, amennyit bárki, aki de facto újságíróként működik: valódi kérdéseket tett fel Orbán Viktornak. Jöttek is a bekiabálások: „Hülyeségeket kérdezel! Honnan jöttél?” Ez a közönség úgy elszokott tőle, mi is a valódi sajtó, hogy a legjóindulatúbb kritikai élű felvetést is támadásnak veszi. A bukás, ami április 12-én bekövetkezett, a selejt bosszúja. Ilyen szintű minőségi hanyatlást az önreflexió terén már semennyi pénz nem tud kompenzálni. Váczi Gergő kérdéseit Orbán nyilván bolhacsípésként kezelte, de a bekövetkezett vereség láthatóan sokkolta – a saját rendszere fordult ellene. Biztosra veszem, hogy az utolsó töltényig harcolni fog a politikai túléléséért. A kormányt elvesztette, a rendszere forráskódja a kihívója birtokába jutott – ha a pártot sem tudná megtartani, végképp ellehetetlenülne.
Egyelőre nála van a pártkassza kulcsa. Bármilyen visszavonulás a részéről csak átmeneti lehet – ha sikerül rátalálnia a Medvegyevjére. Ezen a ponton sántít a Gyurcsány-analógia. Fletó ugyanis kilépett az MSZP-ből, hogy létrehozhassa a pártját. Itt viszont fordítva lehet: a Fidesznek kell(ene) kilépnie Orbán Viktorból, ha vissza akar térni ahhoz a párthoz, amely nagyjából 2006-ig volt, mielőtt Orbán-párttá alakult volna. Vissza egy olyan párthoz (és pártközeli médiához), ahol még lehetett kérdezni, vitázni, ahol a pártelnök még nem volt csalhatatlan orákulumként beállítva, akinek mindig igaza van – s ha mégsem, akkor igaza lesz. Kérdés az is, kinézhető-e még Orbánból, hogy preventív jelleggel, a Fidesz belőle való kilépését megelőzendő, ő lép ki önmagából – vagyis hátralép és önkritikát gyakorol. Jelen pillanatban én mind egy Orbán nélküli Fideszre, mind a magát orbántalanító, vagyis önnön felelősségével mélyen szembenéző Orbánra kevesebb esélyt látok. Szerintem egy, a pozícióját megőrizni próbáló Orbán Viktorra számíthatunk, aki (mint Gyurcsány 2010 után) abban bízik, ellenfele belesül a kormányzásba, illetve még nála is rosszabb lesz, és a nép rehabilitálja őt.
Illetve
Az erőforrások bukás miatti drasztikus szűkülése okán nem kevés NER-propagandistánál, funkcionáriusnál a két idősík, a G-nap (2015) és az utcára kerülés (2018) most egybecsúszik. Állását vesztve egyetlen dologgal házalhat: a fejében lévő információkkal. Csakhogy így túlkínálat lesz pentitókból, ami jócskán leveri az árukat. És mi ebből a tanulság a győztesek híveinek? Hogy végignézhették, az elmúlt 16 (vagy inkább 20) évben, hogy épült ki, amiről fentebb szó volt? Szinte hallom őket: a mi Orbánunk nem olyan! Szerintem viszont pont emiatt következhet be mindez újra. Hogy a baloldali, zöld, liberális értelmiségi közeg többsége jóval kritikusabb volt Gyurcsány Ferenccel (akit mégiscsak jobban ismertek, közelebb volt hozzájuk), mint a NER-ből leigazolt Magyar Péterrel. Pedig még nem is kaptak tőle semmit. Mi lesz, ha a 2006-os önkormányzati, illetve 2010-es kétharmados győzelemhez hasonlóan itt is megindul a pénzáradat bizonyos szerkesztőségek, műhelyek, egyesületek irányába? Amennyiben ez lesz, vajon ők szintén csak akkor fognak kiugrani a rendszerből, ha Magyar Péter Simicskája – mondjuk Kapitány István vagy Wáberer György – is fellázad, ajkain a bűvös karakterlánccal: M1G?
Borítókép: Orbán Viktor nyilatkozik, miután leadta szavazatát az országgyűlési választáson Budapesten, a Zugligeti Általános Iskolában kialakított szavazókörben 2026. április 12-én / fotó: MTI/Miniszterelnöki Kommunikációs Főosztály/Kaiser Ákos
Bejelentkezés