Az 1989-90-es Új Világrend nyitánya Manuel Noriega USA-ba szállítása volt. A Trump újraválasztásával beköszöntött korszak emberei az Irán elleni légicsapásokat óvakodtak háborúnak nevezni, s nem is ültették repülőre egyik ajatollahot sem. A Venezuela elleni akció igazolása ugyanaz, mint amivel a hidegháború alkonyának republikánus kormányzata indokolta a panamai beavatkozást: a drog elleni háború. Mivel a jelent sokan kommentálják, inkább nézzünk vissza kicsit a múltba. Vicces dolgokat is fogunk találni, ha meglátjuk, ki mit mondott erről a dőlőfélben lévő rendszerről. A precedensek, illetve előzmények pedig talán segíthetnek orvosolni az aktuálpolitikai csőlátást.
Kezdjük azzal: a 2010-es évek elején Hugo Chávez személyéről, illetve a haláláról írott cikkeimben részletesen elmondtam, mi a véleményem a venezuelai rezsimről, amelynek jelenlegi fejét feleségével együtt a Delta Force rabolta el. Nem hiszem, hogy ezekben a cikkekben a legcsekélyebb rokonszenvet is felfedezhetné bárki ezzel a rendszerrel kapcsolatban. Mindkét publicisztikában rámutattam arra a jelenségre is, hogy bizonyos körök (amúgy teljesen jogosan) elítélik Orbánt a jogállamiság csorbítása, a korrupció, az autokratikus tendenciák miatt, aztán viszont elkezdenek relativizálva mentegetni olyanokat, akik e téren százszor orbánabbak. Tettem ezt korábban az LMP-s, majd Párbeszéd-es Scheiring Gábor A latin-amerikai baloldal verhetetlen című posztjának következő mondatai kapcsán: „Nem mintha nem lenne baj Chávez demokrácia-felfogásával, de aki egy holland mércével méri a latin-amerikai politikát, az nem értheti a téteket. Nyilván kell kritizálni Chávez viszonyát a nyilvánossághoz, bírálni Irán-pártiságát, de az is biztos, hogy a társadalom döntő részét bevonta a politikába, az emberek az utcán olvasták és osztogatták egymásnak az új alkotmányt, a kihívói pedig puccsokkal és a gazdasági elit pénzének és médiájának bevetésével operáltak, míg hatalomra jutásakor a nép jelentős része pedig írni-olvasni is alig tudott.”
A mi NER-ünk szebb, a mi Trumpunk lehet még trumpabb
Scheiringet nem zavarta, hogy dicséretének tárgya ugyancsak puccsista volt, részt vett az 1992-es államcsíny-kísérletben, ami miatt börtönben is ült. Aztán épp egy olyan választáson került halála előtt újra az elnöki székbe, ahol konkrétan ellenzékieket gyilkoltak, a nemzetközi megfigyelők pedig „csupán ajánlásokat fogalmazhatnak meg, a végeredményt illetően azonban nem foglalhatnak állást.” Scheiring úgy vélte, Chávez „úttörője a latin-amerikai baloldalnak”, mely „egy befogadó, nyitott és szolidáris társadalom jövőképének szolgálatába állította a kormányzást.” Felfedve azt, amit idehaza sokan gondolnak: ha „mieink” csinálják a NER-t (illetve akár egy NER-nél sokkal durvább rendszert), akkor az már nem is olyan gáz. Lehet, sőt kell is Trumpot bírálni a konszenzuális polgári szokásjogot, az etikát áthágó, sőt konkrét jogszabályok sérelmét is felvető döntései miatt, de akkor nem szabad mentegetni valakit, aki e vonatkozásban százszor trumpabb.
Mindenesetre
Illetve választ adni rá: ha az elnök bűnös, a felesége is az? Amennyiben viszont a nő nem bűnrészes, akkor mi volt a jogalap az ő foglyul ejtésére?* Csak az, hogy valaki házastársa? Egy igazi jogállamban mindkét lehetőség benne van a pakliban. Maduro elfogása viszont se a venezuelai, se a nemzetközi jog alapján nem mondható törvényesnek. De a történelemben nemegyszer előfordult, hogy elnököt vagy kormányfőt, illetve magas rangú állami vezetőt külföldi (illetve amerikai katonai vagy titkosszolgálati) művelet buktatott meg, valamint külföldön ítélték el – netán külföldiek által összeállított bíróság ítélkezett felettük. Ez történt 1989 decemberében Manuel Noriega tábornokkal, aki formálisan ugyan nem volt elnök, ám de facto ő irányította Panamát. Slobodan Milošević korábbi jugoszláv elnököt is egyértelműen nyugati nyomásra adták ki a nemzetközi bíróságnak, illetve bukásában is szerepet játszott a NATO-beavatkozás. Ezek ellen a nyugati kormányok egyáltalán nem tiltakoztak. Miként Nürnbergben is a győztes kormányok által összeállított törvényszék ítélkezett a náci diktatúra elfogott vezetői fölött.
Arról nem is beszélve, hogy Adolf Eichmann 1960-as, Argentínában történő elfogása aligha volt összeegyeztethető a nemzetközi joggal. Hiszen nem előzte meg semmilyen törvényes kiadatási eljárás, amihez a világon bárkinek (még egy náci tömeggyilkosnak is) joga van. Az Eichmann-akció – ha a jogot nézzük – lényegében nem volt más, mint illegális emberrablás. (Ugyanúgy, mint a Maduro elhurcolása – hacsak nem gondoljuk, hogy a világcsendőr USA alkotmánya egyben világalkotmány, így az amerikai törvények mindenütt felülírják a helyi jogot.) Ám amikor Eichmannt Izraelben bíróság elé állították, majd elítélték, ezt a világ mérvadó nagyhatalmai nem kifogásolták. Ahogy önmagában a venezuelai elnök bíróság elé állítása miatt se fogja senki úgy megszakítani Amerikával a diplomáciai kapcsolatot, mint Örményország hazánkkal az azeri baltás kiadása után. Tehát ilyen akciók bőven voltak a múltban, így kár lenne ezt csak Trump nyakába varrni.
Hozzátenném: nem a jelenlegi amerikai kormányzat volt az sem, amely már korábban drogkereskedelemmel vádolt egy, a Maduro-rezsimhez erősen hasonlító latin-amerikai kormányzatot. 2015-ben, az Obama-kormány idején került nyilvánosságra a Meztelen Király fedőnevű művelet. Az ezt leleplező forrás szerint a drogellenes akciókért felelős amerikai DEA jó néhány, a Morales-adminisztrációhoz köthető ember után nyomozott. Köztük volt a bolíviai légierő magas rangú tisztje, Walter Álvarez, Raúl García – az ország alelnökének, a magát a Rózsa-Flores-ügyben is észrevétető Álvaro García Linerának az apja –, továbbá az alelnök környezetéhez sorolt Faustino Giménez, valamint Katy Acoreza, a bolíviai hírszerzés ügynöke. 2011-ben (ugyancsak Obama idején) pedig kábítószer-kereskedelem vádjával letartóztatták, majd az USA-ban bíróság elé állították Rene Sanabriát és Oscar Ninát, a bolíviai kormány drogellenes szervezetének korábbi vezető beosztású tisztviselőit. Mielőtt ebbe belemennénk, érdemes leszögezni, hogy emberi jogi nézőpontból a Maduróval szembeni akció nehezen volna kifogásolható.
Mikor szeretett bele Lovas István Hugo Chávezbe?
Számos bizonyíték van rá, hogy a Maduro-rezsim, illetve elődje, Chávez-rendszer finoman szólva sem működött demokratikusan. Tehát akik Putyin és Netanjahu esetén is legitimnek tartanák, hogy külföldi bíróság előtt feleljenek, milyen alapon vetnék el ezt csípőből Maduro esetén? Érdemes megjegyezni:
A NER propagandisták ikonjának számító Lovas István például 2009-ben azt írta, „Chávez, ellentétben a nála messze dörzsöltebb Gyurcsánnyal, szenvedélyesen szereti országát és népét, aminek kézzelfogható eredménye ott is, itt is meglátszik.” Érdekes, hogy Lovas (Scheiringhez hasonlóan) pontosan ismerte Chávez rendszerének viselt dolgait, ezek közé tartozott szerinte a PDVSA – a venezuelai MOL – „18 ezer sztrájkoló szakemberének csúnya elbocsátása és az, hogy képtelen a korrupciót és a bűnözést visszaszorítani.” Ám ekkorra azok a dolgok, amik Lovasnál Gyurcsány (Scheringnél meg Orbán) esetén halálos bűnök, Cháveznél bocsánatos vétkek lettek.
Vicces, hogy 2000-ben Lovas még baloldali autokratának nevezte Chávez, aki „az emelkedő kőolajárak ellenére – még jobban szétzilálta a gazdaságot. Szétverte politikai ellenfeleit, a kétkamarás parlamentet egykamarássá tette. Kiherélte a legfelsőbb bíróságot. Az állami olajvállalatba beültette saját embereit. És a hadsereget akarja felhasználni azok ellen, akik szerint választási csalással került ki győztesen.” (Lovas István: Jobbcsapott. Kairosz Kiadó, 2000. 350–351. o.) Később viszont megszerette – ahogy Evo Moralest is. Akihez 2006-ban ilyen, plátói férfiszerelemtől csöpögő sorokat írt: „Önnek nem lehet ismét nem gratulálni. Miután az illegálisan privatizált olaj- és földgázkitermelést kivette a külföldi befektetők kezéből, most bejelentette, hogy földosztásba kezd. Ahogyan ön kifejezte: a földosztás érdekében »a nemzeti erőforrásokat az állam veszi át, hogy Bolívia a jövőben ne legyen koldus állam«. Újabb bátor lépése mutatja, hogy tovább folytatja a nemzet szegényeinek felemelését.” Ennél is mulatságosabb felidézni Szijjártó Péter 2023-ban, Madurónál vendégeskedve elmondott szavait: „Egyetértettünk, hogy a mostani világpolitikai változások közepette a választott vezetők legfőbb felelőssége, hogy megőrizzék országaik szuverenitását és ellenálljanak a külső beavatkozási kísérleteknek.” Vajon milyen értékes tanácsot adott Szijjártó a venezuelai elnöknek? Mondjuk, hogy rakja tele az országot „Washingtont meg kell állítani!” feliratú plakátokkal?
Marx után szabadlábon: a tudatmódosító hozza a lét
Trump itt pont arra a Nyugat-ellenes, illiberális szuverenitásra csapott le, amelyet Joe Biden idején a NER orosz és kínai hátszéllel próbált erősíteni. Ezután azonban választaniuk kell a Nyugat-ellenes és az amerikai típusú „nyugatos” illiberalizmus között. Ami a Venezuela elleni drogvádakat illeti: a kábítószer mint üzlet nem csak a kapitalizmus sajátossága: a balos, kommunista rendszerek ugyanúgy részt kértek belőle. Mint egy 2003-as cikkemben idéztem: 1967-ben a Varsói Szerződés titkosszolgálatainak vezetői csúcstalálkozót tartottak Moszkvában. Itt kimondták, hogy „a nemzetközi kábítószer-kereskedők aktív támogatásával az a célunk, hogy elősegítsük a nyugati államok társadalmi berendezkedésének a széthullását.” (Manfred Morstein: A terrorkeresztapa. A terrorizmus, a kábítószer és a fegyverkereskedelem gyilkos kapcsolata. Gondolat Kiadó, Budapest, 1991. 72. o.) 1970. július 16-án Szófiában a VSZ titkosszolgálatainak illetékesei hároméves tervet dolgoztak ki, melynek keretében a bolgár titkosszolgálatra hárult a kábítószer-csempészet felkarolása, a többi kommunista szolgálat pedig minden erejével segítette a szófiai elvtársakat. 2018-ban egy részben általam szervezett konferencián Orbán-Schwarzkopf Balázs mondta el: a Magyar Népköztársaság akkori külügyminisztere, Sík Endre már 1961-ben elszólta magát, hogy „Magyarország vezető szerepet tölt be a kábítószer-világpiacon mint exportáló állam.” A kutató egyéb részleteket is feltárt „a Kádár-korszak alatt folyó titkos állami drogkereskedelemről”.
Ha Latin-Amerikáról beszélünk: a legismertebb kolumbiai drogbáró, Pablo Escobar igyekezett jó viszonyt ápolni a később Chávez által is támogatott, az USA-ban terrorszervezetnek nyilvánított kolumbiai FARC-cal. Többször is igyekezett meggyőzni „kollégáját”, az el Mexicanónak hívott José Gonzalo Rodríguez Gachát, hogy „hagyjon fel a FARC elleni küzdelemmel, mert szerinte jobb lenne inkább üzletelni: meg van róla győződve, hogy a gerillák és a drogkereskedők élhetnek békében, és tiszteletben tarthatják egymás területét.” (Juan Pablo Escobar: Apám, a drogbáró. Helikon Kiadó. 2017-2018. 268. o.) Escobar az is elérte, hogy „egyes nicaraugai képviselők hajlandók fogadni őt, más kartellvezéreket és a családjukat, gazdasági juttatásokért cserébe, amire az Egyesült Államok által kivetett embargó miatt volt szükségük. A megállapodás azt is lehetővé tette, hogy Nicaragua bizonyos részén tovább folytassák a drogkereskedelmet.” Daniel Ortega szovjetbarát, Kuba által támogatott nicaraguai elnök „még néhány emberét is elküldte Managuába, a fővárosba, hogy előkészítsék az érkezők számára a terepet.”
Ahogy Escobar fia leírta: „a sandinista kormány magas rangú képviselői fogadtak minket a reptéren, ahonnan egy diplomáciai jelzésű Mercedes-Benzzel vittek el egy hatalmas, régi házhoz…” (278–279. o.) Később, amíg Escobarék és Frederico Vaughan, a nicaraguai Belügyminisztérium embere „arra vártak, hogy a katonák felpakolják a drogot a gépre”, titokban lefotózták őket. „A fotókon még a nicaraugai katonákat is látni, akik a repülőgép megpakolásában is segédkeztek.” (Uo. 280–281.o.) Kubában pedig La Guardia-fivérek, Tony és Patricio „kábítószer-kereskedésbe keveredtek, amelyet egy különleges szolgálat, az MC szolgálat javára folytattak (a kubaiak csak úgy emlegették ezt a szolgálatot, hogy marihuana y cocaína)” – írja Pascal Fontaine (Kuba. Végnélküli trópusi totalitarizmus. A kommunizmus fekete könyve. Bűntény, terror, megtorlás. Nagyvilág Kiadó, 2000. 675. o.) Később felmerült, hogy az emiatt elítélt testvérpár felsőbb jóváhagyással cselekedett, illetve Fidel Castróval szemben is többször megfogalmazódott a gyanú, hogy köze volt a drogkereskedelemhez, egyebek közt a volt testőre is ezt állította. A venezuelai kormány által támogatott, drogban is „utazó” FARC gerillaszervezetet ex-FARC-maffiaként is emlegetik.
A venezuelai olajmaffiának már szőkíteni sem kellett
Ha már szóba került a szervezett bűnözés: Venezuelában Chávez idején (lásd Diego Buñuel erről is szóló dokumentumfilmjét) virágzásnak indult az üzemanyag-maffia is. Mivel Kolumbiában hatvanszor (nem tévedés: 60-szor) drágább volt a benzin, így aztán a határ mentén tucatjával sorakoztak az illegális benzinraktárak. A csempészek szervezetbe tömörültek, lefizették a rendőröket. Chávez „rezsicsökkentése” létrehozott egy olyan szervezett bűnözést, amely pár év múlva állam lesz az államban – jósoltam 2012-ben. Az olaj- és drogmaffia között pedig nyilván vannak átfedések. Mindazonáltal azt kell mondanom, hogy tárgyalótermekben gyakran járó bűnügyi tudósítóként nekem ez kevés. Ugyanis egy jogállamban nem elég az, hogy tudunk valamit, azt bizonyítani is kell. Illetve az amerikai beavatkozáshoz érdemes hozzáfűzni: az, hogy valaki diktátor vagy bűnöző, nem egy aduász, ami mindent üt. Tehát nem gondolhatjuk, hogy ilyen emberekkel szemben bármi megengedhető, s akármilyen vád eleve bizonyítottnak tekinthető. Ezért tartom gyakran irracionális süketek párbeszédének az izraeli–palesztin konfliktus ügyében zajló vitát is.
Teljesen jogos azt mondani, hogy a Hamasz civileket folytatólagosan gyilkoló tagjai bűnözők, és így is kell velük bánni. Kézre kell őket keríteni, és ha ez nem lehetséges, illetve továbbra is fegyvert rántva támadnak ránk, akkor likvidálni. De egy bűnöző (akár egy terrorista) is lehet bűncselekmény áldozata, illetve attól, hogy rendszerint hazudik, néha mondhat igazat is. S vele (illetve ártatlan, kívülálló civilekkel) szemben is követhetnek el bűncselekményeket a jogállam nevében eljáró hatósági személyek, így az izraeli kormány is. Nekem nem kell bizonygatni, hogy az észak-vietnami kommunista diktatúra és a Vietkong sokkal kegyetlenebb volt az Egyesült Államok hadseregénél: ezt meg is írtam. De ez nem mentség az amerikai katonák által Mỹ Lai-ban elkövetett mészárlásra, a civilek legyilkolására. Ahogy Szaddám Huszein titkosszolgálata és az al-Kaida is sokkal durvább volt, mint a CIA, de ez nem menti azt, amit az USA Guantánamón és az Abu Ghraib börtönben tett.
Az igazmondó diktátortól a megkínzott terroristákig
Ráadásul épp Szaddám Huszein a példa rá, hogy még egy tömeggyilkosra sem lehet mondani, hogy mindig hazudik, ezért mindenben eleve bűnös, amivel vádolják. Szaddám igazat mondott, amikor azt állította, hogy Irakban (már) nincsenek tömegpusztító fegyverek. Annak idején magam is bedőltem a Bush-kormánynak, elhittem, hogy Iraknak vannak ilyen fegyverei, így támogattam a 2003-ban indított háborút. Az is tény, hogy a 2001. szeptember 11-i terrortámadás utáni években magam is attól féltem, hogy a terroristák tömegpusztító fegyvert szereznek, így támogattam az ilyen cselekményekkel gyanúsítottak kényszervallatását. Ma már az akkori felfogásomat nagyon helytelennek, tévútnak és zsákutcának tartom. Akkor viszont ez az álláspontom nem okozott különösebb felháborodást, egyetlen, a cikkemet az enyészettől előzékenyen megmentő tiltakozóról tudok. Ugyanis rengetegen gondolták úgy, hogy egy feltételezett terroristával szemben ilyen eszközök is megengedhetőek. Miként az átlagember mai napig ezt gondolja (s kommentekben le is írja) mindezt nemcsak a terrorizmussal, de a pedofíliával, gyerekgyilkossággal vagy állatkínzással gyanúsítottakkal szemben is. Viszont a jogállam nem így működik.
Ha nekem nem volt igazam annak idején Guantánamóval kapcsolatban, akkor most sem követhetem el újra az egykori hibámat. Szaddám ellen a tömegpusztító fegyver volt a casus belli, Maduróval szemben pedig a drogok, és hogy a kábítószerek gyártásában és terjesztésében való részvételével minimum bűnsegéd az amerikai szerhasználók halálában. A felsorolt korábbi példák alapján nem kizárható, hogy a venezuelai kormánynak (illetve egy részének) lehetett ilyen szerepe, bár én ezt az eddigiek alapján perdöntően bizonyítottnak nem látom, valamint ilyen alapon vagy féltucat országot ugyanígy szét lehetne bombázni. A Gary Webb-ügy pont arról szólt, hogy egy (később megalapozatlannak bizonyult) riport szerint a Reagan-kormány alatt az amerikai titkosszolgálat benne volt a drogkereskedelemben. De a korabeli liberális média – a Washington Post, a Los Angeles Times és a New York Times – cáfolta ezt a konteót. Mert akkor jobban érvényesült a princípium, hogy nem hiszünk el mindent a nekünk ellenszenves kormányról csak azért, mert jól hangzik. Ennek mentén talán Madurónak is jár az ártatlanság vélelme.
Bombázzuk a washingtoni drogbárókat?
De ha igaz a vád,
Ugyanis az opioid epidemic néven ismert jelenséget az Egyesült Államok kormánya, illetve az általa kinevezett gyógyszerfelügyeleti hatóságok szabadították rá az amerikai társadalomra. Pedig ha valami olyan pusztítást okoz, mint a heroin, lényegében ugyanazt idézi elő, mint a heroin, akkor az de facto heroin, akkor is, ha legális gyógyszer címkéjét ragasztják rá. Ha már kapudrogokról beszélünk, érdemes lenne megnézni, hány olyan ember van Amerikában, aki gyógyszerfüggőség miatt vált drogos bűnözővé. Szóval nem gondolnám, hogy a légicsapások, valamint az elnökrablás parancsba adói mögött olyan hatalmas morális fölény lenne. Ismerjük azt a Nyugat- és Amerika-ellenes békeharcost, aki bármilyen NATO-tagállam akciója esetén zsigerből mentegetni kezdi s áldozatnak próbálja feltüntetni a bombázásokkal sújtott tömeggyilkos diktatúrát. De ennél semmivel nem jobb az a kritikátlan Nyugat-pártiság, amely bármilyen nyugati akciót ab ovo helyesnek és igazságosnak tart.
Holott szerintem az Egyesült Államok épp azért jobb hely Venezuelánál és Iránnál, valamint Izrael amiatt sokszorosan élhetőbb a Hamasz által ellenőrzött Gázánál, mert lehet tüntetni akár a legdemokratikusabb érvekkel legitimált háborúval szemben is. Újságírók tárják fel az amerikai és izraeli demokrácia (illetve a Nyugat által támogatott Ukrajna) által elkövetett bűnöket is. Egy szakmai autonómiájára kényes riporternek nem feladata, hogy védelmezze vagy segítse a nyugati kormányokat, hanem pont az a dolga, hogy leleplezze őket. Mondjuk rákérdezzen, hogy Maduro számára biztosítják-e a fair tárgyalást. Ugyanis például Szaddám Huszeinnek az amerikaiak által megszállt Irakban nem jutott ilyen. S hiába támogattam a terror elleni háborút, valamint Irak lerohanását, ezt a bírósági komédiát, illetve Szaddám kivégzését már akkor sem tudtam szó nélkül hagyni.
Örök kérdés, hogy mi a jobb hozzáállás a diktatórikus és/vagy szervezett bűnözést, terrorizmust támogató rendszerekkel szemben: tárgyalni vagy odacsapni? Azt gondolom, minderre nincs örökérvényű válasz. Képzeljük el, hogy 1964-ben Lyndon B. Johnson akkori USA-elnök nem küld csapatokat Dél-Vietnamba. Sőt, még fegyvert sem ad nekik, mi több: a CIA- tanácsadókat és Pentagon-kiképzőket is visszavonja, mondván, ő békét akar, s nem kíván belekeveredni két idegen ország háborújába. Mi lett volna akkor? Valószínű, hogy az észak-vietnami kommunisták, akik már évek óta fegyverrel, pénzzel és katonákkal támogatták déli elvtársaikat, nem 1975-ben foglalják el Saigont, hanem jóval korábban. Nem lehet, hogy akkor meg azért tüntettek volna Johnson ellen, hogy odadobott a kommunistáknak egy országot, s most azért kell amerikai fiúkat küldeni Kambodzsába és Laoszba, nehogy ott is ledőljenek a dominók? Akik 1999-ben tapsoltak a Jugoszlávia bombázását elrendelő Bill Clintonnak, miért fanyalognak Trump lépése kapcsán?
Azt gondolom, gyakran nincs jó döntés. Ha teszünk valamit, abból ugyanúgy baj lehet, mintha nem cselekszünk. Venezuela egy oroszbarát állam volt, ahol valószínűleg nyüzsögtek az SZVR-, illetve GRU-ügynökök, Madurót pedig a még Putyin-barátabb kommunista Kuba katonái és titkosszolgálatosai védelmezték.
Utólag tudom (de sokan már akkor is látták), hogy Irak és Afganisztán megnyerhetetlen az USA számára. Vagyis ezek buta háborúk voltak a részéről. Na, de akkor milyen az okos háború? Van egyáltalán olyan? A legközelebb ehhez az állt, amilyet az USA vívott a szovjetek által megszállt Afganisztánban, vagy Moszkva folytatott a Vietnamban harcoló amerikaiak ellen. A gerillaháború támogatásával felőrölni a reguláris hadviselést folytató ellenséget.
Leírtam már, hogy Putyin is rosszabbul járt volna, ha 2022-ben a Nyugat hagyja elesni Ukrajnát, aztán a „rendes” háború pénzelése helyett a partizán hadviselés jóval olcsóbb finanszírozásával fullasztja a saját vérébe Oroszországot. Az USA bölcsen teszi, ha nem küld szárazföldi csapatokat Venezuelába a rezsim teljes felszámolása céljából. Ahogy Irakban is hatalmas baklövés volt a Baasz-pártállam apparátusának azonnali szétkergetése, hogy emigránsokból és ellenzékiekből próbáljanak valamilyen kormányzatot létrehozni. A venezuelai ellenzéknek is jobb, ha nem keveredik olyan hírbe, hogy csupán amerikai szuronyoknak köszönheti a hatalomra kerülését. Életképesebbnek tűnik a meggyengült chávezista kormányzattal való tárgyalás egy lassú átmenetről, valóban szabad választásokról. És ez az egész nyilván az olajról is szól. Ami csúnya dolog, de nekem az se tetszett, amikor a világ egyik legnagyobb fosszilis energiahordozó-készlete a kubai kommunista rezsim fennmaradását, illetve Putyin háborúját segítette.
*A cikk megírása illetve publikálása után jelent meg az Indexen egy hosszú írás Maduro felesége, Cilia Flores viselt dolgairól.
Borítókép: Nicolás Maduro melletti tüntetés 2026. január 7-én Caracasban / fotó: RONALDO SCHEMIDT / AFP
Bejelentkezés