Az egyik kedvenc íróm a regényeiben már harmadik, a miniszterelnökhöz közel álló személyt teszi el láb alól. Mindháromnak kegyetlen halála van, ráadásul az olvasók többsége nem is fogja sajnálni őket, hanem úgy gondolja: nagyon is megérdemelték. Emellett az illető úgy negyedszázada arról beszélgetett egy magát bérgyilkosnak kiadó figurával, hogy mennyiért ölné meg a magyar kormányfőt – aki akkor is Orbán Viktor volt. Amennyiben ehhez hozzáteszem, hogy néhány éve egy másik kiadónál megjelent regényében Orbán ellen is merényletet kíséreltek meg, akkoriban nem sok esélyt adtam volna rá, hogy a legújabb művét (amelyben a miniszterelnök két barátja is nagyon csúnyán jár) épp az Orbán Balázs vezette MCC tulajdonában lévő Libri fogja kiadni. Ahogy azt se gondoltam volna, hogy – miután az illető műsoraitól egyetemistaként is hidegrázást kaptam – sorra be fognak jönni nekem a könyvei. De mindkettő bekövetkezett. Tehát még mindig nem elég fejlett a képzelőerőm. Könyvet így momentán nem írok – könyvkritikát viszont igen.
Frei Tamásról újfent meg kell állapítanom, hogy számomra írónak nagyságrendekkel jobb, mint tévésnek. Azt a műfajt, amit ő honosított meg a kereskedelmi televíziózásban, én – finoman szólva – nemigen bírtam, hitelesnek pedig végképp nem tartottam. Viszont kifejezetten jót tett neki, hogy az ominózus botrány miatt – amiről szót ejtünk még – átmenetileg távozni kényszerült ebből a műfajból, hogy aztán végleg búcsút mondjon neki. S amennyire nem kedveltem a műsorait, annyira bejönnek a könyvei. Az összeset olvastam, s mikor legutóbb Győrben járt, még dedikáltattam is vele, nemcsak a Kobalt című legújabbat, de a korábbiakat is. Amikor letettem elé a könyvhalmot, ironikusan meg is jegyeztem neki: lehet, hogy a mögöttem sorban állók úgy meg akarnak lincselni, mint a kongói bányászok a kínai katonákat a legújabb műve elején. Mire odaértem az asztalhoz, már több mint száz oldalt elolvastam belőle, s mögöttem is hosszan kígyózott a sor. Pont ez az, ami gondolkodóba ejtett.
Finoman szólva nem vagyok egy mainstream-rajongó karakter. Annak idején a legszubkulturálisabb psytrance gépzenét hallgattam. Aztán mikor a nejem elvitt egy Alphaville-koncertre, s kérdezte, milyen volt, úgy válaszoltam, jó, csak fura, hogy énekelnek benne. Akkor hogy tetszhet nekem ennyire valami, ami ilyen népszerű? Mondjuk volt már ilyen. Ugyanígy nagyon bejött a 24 című sorozat, illetve annak magányos, különc, önbíráskodó főhőse, a Kiefer Sutherland által életre keltett Jack Bauer. Frei teremtménye, André Calvi nagyon hasonlít Bauerhez. Annyiban biztosan, hogy nemcsak a terroristákat üldözi, de kegyetlenül megbünteti a hatalmasokat és gazdagokat is. Akik kapzsiságból, hatalomvágyból fenntartják a nemzetközi terrorizmust, hogy az általa keltett félelmet kihasználva robbantsanak ki háborúkat. A 24 világában a terrorizmus nem csupán bigott fanatikusok Nyugat-ellenes dzsihádja, hanem egyben a nyugati politikusok és oligarchák játékszere is, akik saját céljaik érdekében manipulálják a terroristákat. Jack Bauer nem ismer könyörületet. Az ötödik évadban már az Egyesült Államok akkori elnökét rabolja el és próbálja vallomásra bírni, mivel a Fehér Ház lakója üzletemberek árnyékhatalmi körével összejátszva juttatott ideggázt egy terrorszervezetnek, hogy az általuk elkövetett merénylet révén katonai csapást provokáljon ki.
André is hasonlóképp dolgozik. Titkosügynök, aki a műveletek közben gyakran önállósítja magát. Felhatalmazással cselekszik, de ha szükségesnek ítéli, eltér a parancstól. Kínvallató és gyilkos, de a gondolkodó típusból, akinek vannak, illetve lesznek morális dilemmái. S annak idején magam is azt gondoltam, nemes célok – például tömegpusztító fegyverrel országokat fenyegető terroristák és diktátorok elleni harc – érdekében akár a kínzás is megengedhető. Ma már nem gondolom ezt, sőt: fejcsóváló, szégyenkező berzenkedéssel tekintek akkori önmagamra – de tudat alatt azért még ott lehet a lábamban a bugi, hogy ilyen képzavarral éljek. Úgy értem, próbálok maximálisan jogkövető lenni egy olyan rendszerben, illetve abban a világrendben, ahol a jogot mindinkább az aktuális politikai és üzleti érdekekhez igazítják. Ülök a tárgyalóteremben, olvasom az ítéleteket, s gyakran érzem, hogy a hatalmon lévő (vagy akár a hatalom megragadására esélyes) szereplő érvelését adottnak veszik, a szembenálló fél bizonyítékait viszont lesöprik. Futószalagon írom a cikkeimet, viszont időnként arra gondolok, hogy teljesen felesleges. Mert ezek a gazdag, befolyásos rohadékok úgyis folyton a talpukra esnek. Csoda, ha időnként elfog a vágy, hogy Jack és André kezelésbe vegye őket?
Nyugi, az átlagembernél valószínűleg jóval ritkábban jut eszembe ilyesmi. Inkább azon agyalok mostanság, hogy egy novellában megoldjak, illetve spekulatív módon továbbgondoljak megoldatlan emberölési ügyeket. Bűnügyi újságíróként ugyanis legalább annyira kötnek a szabályok, mint a rendőröket. Hiába tudom valakiről, hogy sáros, nem írhatom le. Legalábbis tényműfajban, oknyomozásban. Publicisztikában valamennyire jobban megengedhetem ezt, hiszen az ott mondottakat fokozottabban védi a törvény. Egy fiktív szövegben, egy regényben pedig a költői szabadsággal élve szinte bármi leírható. Még akkor is, ha a szereplők valós személyek, akik saját nevükkel vannak jelen, illetve álnevükről is könnyen beazonosíthatók. Ezért is szoktam mondani az összeesküvés-elméletek híveinek: írjatok inkább egy fasza politikai krimit! Felmerül a kérdés: mennyire lehet igaz, hogy a kínai állam támogatja a drogkereskedelmet, azon belül a fentanil terjesztését? A Frei-regényben maga a Kínai Kommunista Párt bízza meg azzal a Csenli Kon névre hallgató, kínai-mexikói kettős állampolgárságú bűnözőt, hogy „gyógyszernek álcázott kábítószereket gyártson, csempésszen be és aztán terítsen szét az Egyesült Államokban.” Őt kell elrabolnia a Kobalt főhősének.
Amúgy valóban létezik egy Csenli Je-kon nevű kínai-mexikói üzletember, aki a gyógyszeripari cégeit „a vádak szerint különböző vegyi anyagok importálására, gyártására és értékesítésére használta, fontos vevői pedig mexikói drogkartellek voltak, amelyek metamfetamin, vagyis egy illegális drog előállítására használták az átvett anyagokat”. S emiatt 2007 júliusában az USA-ban le is tartóztatták. A szintetikus drogok nyersanyagának egyik legnagyobb exportőre Kína, s ahogy egy tavalyelőtti cikk fogalmaz: „A kínai hatóságok közönye is hozzájárult az amerikai fentanilválság kialakulásához.” Ettől függetlenül bűnügyi újságíróként óvatosabban bánnék az olyan vádakkal, hogy a pekingi kormány biztosan tudott róla – mint tettem azt Venezuela esetében is. Egy krimiben azonban miért ne? Illetve attól, hogy valami nincs bizonyítva, még csenghet életszerűen. Hogy következményetikai nézőpontból az USA is támogatta jogszabályaival a drogkereskedelmet, azt tudjuk. Hiszen az opioid epidemic is a kormányzati szabályozás által szabadult a lakosságra. A szesztilalom megszavazói nem a maffiát akarták gazdagítani, ahogy a háztartási tüzelőolaj (HTO) adótartalmát alacsonyan tartó rezsicsökkentők se olajszőkítésben gondolkodtak. A vége mégis az lett.
Ha demokratikusan választott politikusok még akkor is fenntartották ezeket az életidegen rendelkezéseket, mikor tök egyértelmű lett, hogy bűnözőket gazdagítanak vele, akkor egy diktatúrát miért zavarna, hogy az ellenség polgárai függők lesznek? Az utólag történtek pedig csak még életszagúbbá teszik Frei művét. Miután Venezuela elnökét elrabolták az amerikaiak, akkor egy kínai drogbáróra miért ne kerülhetne sor? A Kobaltban felsejlő történelmi háttér díszletei – az ópiumháborúk, majd az USA-ba irányuló fentanilexport, illetve Amerika drogok elleni háborúja és az opioid epidemic párhuzamos valóságai – ugyanarról tanúskodnak: az emberek jelentős részében van egy, a traumák által felerősített mély hajlam az ilyen függőségek iránt. Mind a XIX. században önnön nacionalizmusára ébredő Kína, mind napjaink Amerikája ugyanarra a reflexre mozdul. Idegen hatalmaknak, külső erőknek tulajdonítja azt, hogy mérgezik a népet. A drog természetesen része lehet egyfajta destabilizációs hadviselésnek. A Varsói Szerződésen belül is volt olyan terv, mely szerint „a nemzetközi kábítószer-kereskedők aktív támogatásával az a célunk, hogy elősegítsük a nyugati államok társadalmi berendezkedésének széthullását.” De az igény a drogokra mégiscsak belülről fakad. Ahogy belső jogalkotás hozta létre azt a helyzetet is, melynek révén amerikai polgárok tömegesen váltak súlyos gyógyszerfüggővé. A világ rémisztően tehetetlen a drogokkal szemben, holott látszólag rengeteg mindent tesz ellene. Naponta csap le drogcsempészekre, foglal le szállítmányokat, üt rajta droglaboron, csakhogy paradox módon ezzel időnként csak súlyosbítja a helyzetet.
Mint korábban leírtam: az olyan szerek, mint a penta kristály vagy a mefedron az ecstasy kiesése miatt „léptek színre” mint dizájnerek. Mivel „a razziák során vagy 50 ezer darab ekit lefoglaltak, így a szállítmányok kimaradása eléggé betorzította a piacot” – mondta el az egyik forrásom. Így jött be a kati (mai nevén: 3-MMC), melynél „az after kegyetlen rossz, sokkal szarabb, mint az ekinél vagy a speednél: depresszióhullámok öntenek el, letargia tör rád. Kristályállagú szer, egyszerűen felszívtuk az orrunkba. Olyan a szaga, akár a macskahúgynak, az ammóniához tudnám hasonlítani.” Az ilyen dizájnerek és címeres társaik pont a szigorítások után kezdtek terjedni. Kínában pedig még drákóibb szigor uralkodik a kábítószerek terén. De a kínai átlagember attól, hogy el van zárva a kifinomult „minőségi” drogoktól, még nem válik kevésbé hajlamossá a függőségre. Legfeljebb ráfanyalodik a Technokol Rapid helyi változatára. Azért nem véletlen, hogy Európában, ahol kevésbé szigorú az illegális drogokkal kapcsolatos büntetőjog, nem alakult ki olyan szintű opioidpánik, mint az USA-ban. A rendpárti szigor a tiltás mellett az átcímkézéssel is próbálja javítani a statisztikákat. Ha legalizálom, az ugyebár már nem drog – akkor se, hogy ugyanaz a képlete, mint a heroinnak. Ez rendkívül bonyolult összkép. Nem egyszerűbb, ha André egy mesteri rúgással padlóra küldi a fentanilbárót? Ezzel gyorsan visszanyerjük az irányítást – pontosabban annak illúzióját.
A Frei-regényekben állandóan megjelenő luxus végül is hasonlóképp drog. Írónk bemutatja a csúcskategóriás éttermeket, magánrepülőket, elképesztő pompájú lakosztályokat és rezidenciákat, ahol a világ elitje űzi a fényt. A luxussal kapcsolatos kisemberi attitűd egyfajta bonyolult hassliebe. Párhuzamosan triggereli és vonzza. Az olvasó egyszerre akar a kongói kobaltbányák vidékén üzletelő Derék László NER-oligarcha helyében lenni és nagyon kegyetlenül megbüntetni őt. Itt jönnek be a képbe a ritka földfémek: a regény kongói bányászainak sorsát is bemutatja. Orbán Viktor – aki Donald Trumphoz és Hszi Csin-pinghez hasonlóan saját nevén jelenik meg a műben – a két szuperhatalom között egyensúlyoz. Nem újdonság ez persze, hiszen ugyanezt csinálta Kállay Miklós a tengelyhatalmak és a szövetségesek vagy Kádár János az amerikaiak és a szovjetek között. Ahogy ezt a játékot űzte mesterien Nicolae Ceaușescu is. Csakhogy van egy aprócska különbség: a Horthy-korszak utolsó évtizedében a nácik szövetségesei voltunk, de folyton az angolszász hatalmak felé tapogatóztunk, míg Kádár keletre szalutált, de nyugatra kacsintgatott a hitelekért, Ceaușescu viszont mintaszerűen brutális kommunista diktatúrát üzemeltetett, ugyanakkor hagyta kivándorolni a szászokat és a zsidókat, elismerte az NSZK-t és Izraelt, nem vonult be Csehszlovákiába és megtagadta a Los Angeles-i olimpia bojkottját.
Orbán pedig fordítva csinálja. Egy nyugati szövetségi rendszeren nyit back doort a keletieknek. A könyv remekül leírja a pávatáncot – illetve annak határait. Hiszen a végén, amikor Trump hadat üzen Kínának, a legdurvább szankciókat vezetve be, egyszer csak rátelefonál Orbánra, s kérdőre vonja az ő Viktor barátját: „Hány kínai akkumulátorgyár van Magyarországon?” A konnektivitás doktrínájának egyik paradoxona: csak addig működik, amíg szinte kizárólag mi csináljuk. Míg a 2000-es évek végéig az egész világ békítgetni próbálta Putyint, Orbán pont akkor volt atlantista héja, aki mindenki között a legkeményebben beszélt Oroszországról. Tehát épp akkor nem volt konnektív, amikor a világ az volt. S akkor kezdte fullba nyomni a konnekciót, leánykori nevén a konvergenciát, mikor a világ egyre nagyobb mértékben tömbösödött és polarizálódott. Skizofrén duplacsavar. Miközben a belpolitikában, illetve az Unión és a nyugati világon belül az ütközésig tekeri a kultúrharcos polarizációt, kelet–nyugati viszonylatban békegalambként lép fel. Tehát a helyzet további éleződése nyilván nem érdeke – de az sem, hogy maguk a szuperhatalmak váljanak konnektívvá. Egy Trump és Hszi közti világfelosztós, tartós béke ugyanúgy katasztrófa volna neki, mint Ceaușescunak is az lett Bush és Gorbacsov máltai találkozója. A szovjet-amerikai béke zárójelbe tette a román kettős játékot. A kompországok kvázi hídszerepére többé semmi szükség, ha a két parton lévők építenek egy sokkal nagyobb hidat.
Nem véletlenül reagált a NER kedélyesre hangszerelni próbált, de valójában ideges, sötétben fütyörészős legyintgetéssel Venezuelára. Mert a játék akár így, akár úgy, de a végéhez közelít. Ha a világot irányító három politikus az eddiginél durvábban egymásnak megy, azért. Ha kiegyezik és világfeloszt, azért. Ha az évtizedek óta hatalmon lévő Putyin, illetve Hszi megbukik, akkor pedig azért. (Trump az évtized végén biztos távozni kényszerül.) Orbán pedig személyekhez kötötte magát, ahogy saját rendszere is az ő személyéhez van láncolva. Ő Putyin, Hszi és Trump embereivel üzletel. Ha távoznak, a zsákmányrendszer jegyében az udvaruk is megy a levesbe. A könyv végére, az olvasók megelégedésére a luxizó oligarchát is jól megbüntetik. Derék Lászlót – akinek ihlető modelljét könnyen megtalálhatjuk az oligarchikus-haveri államkapitalizmus egyik yachtozós-magánrepülős üstökösében, a Kongóban bizniszelő Szíjj Lászlóban. A regényben ezt a derék nagyvállalkozót mint pertu bizalmasát Orbán elküldi, hogy a kongói elnököt az ő Donald barátjának a háta mögött egy személyes találkozón a kínaiak mellé állítsa, illetve mellettük tartsa – ám a nemzeti tőkésosztály vadászgató képviselőjét utoléri a CIA bosszúja. Az ügynökök által a vacsorájába kevert szerrel kiütött milliárdost a vadászsátrában a gnúvérrel odacsalogatott hiénák szaggatják darabokra. Ami valójában egy metafora: ennyit érnek valójában a politikusok által kinevezett és futatott oligarchák, őket küldik a veszélyes helyekre. Egy Elon Muskot persze nem lehetne csak így odaküldeni. De a mieink vajon képesek lesznek egy újabb G-napra, ha őket akarják odadobni a forgolódó tőkés birodalmak hiénafalkái közé?
Az olvasó a művet letéve akár hamis nyugalomba ringatózhat. Ugyanis a végére egy zseniális feltaláló (akit persze szintén André ment meg a szabad világnak) olyannal rukkol elő, amire minden átlagember vágyik. Hogy olcsón, erőfeszítések és áldozathozatal nélkül folytathassuk az eddigi életmódunkat. A tudós elhozza nekünk telefonjainkhoz és autóinkhoz az aksit, amelyekhez nem kellenek ritka földfémek, így aztán jóval környezetbarátabb. A poén, hogy a nátriumion akkumulátor tényleg létezik – csak nem fog bennünket fenntarthatóbbá tenni. Ahogy a sokáig csodatévőnek gondolt elektromos autó sem. Miként egy nálam hozzáértőbb elmondta: „Teljesen mindegy, hogy az autókat milyen hajtáslánccal hajtjuk. Az a baj, hogy két-három tonnás autókkal rohangálunk. Ha az autót soha be nem indítjuk, csak lerakjuk a gyár udvarára az alkatrészeket, már az akkora környezetpusztítás, hogy tönkretesszük vele a bolygót.” A kínaiaknak nem kell elrabolniuk a nátriumion aksi feltalálóját. Gyártják anélkül is – olcsóbban, mint Nyugaton. S a kínai termék azért tud olcsóbb lenni, mert ott még gondolatban sincs szakszervezet, s viszonylag ritkán tüntethetnek környezetvédők az akkugyárak létesítése ellen.
Csökkenteni akarjuk a Pekingnek való kitettségünket és a kínai akkugyárak számát? Azt úgy tehetjük meg, ha elektromos autó helyett vonatra szállunk. Vagy – ha már ragaszkodunk az autóhoz – ismét a szakértőt citálnám: „Ha az autómegosztás lenne a cél, tizedannyi autó elég volna. Illetve a 750 kilós kisautók, mint régen az 1-es Golf meg a Fiat 500-as, sokkal kevésbé károsak, mint a jelenlegi SUV-csatahajók. A mostani nyersanyag töredékéből lehetne előállítani, valamint használni a megosztott kisautókat.” Vajon miért nem indultak az elmúlt tizenvalahány évben autómegosztást támogató állami, önkormányzati és uniós programok? Az évtized elején sem egy zseniális találmány vagy uniós pénz tett jót az atmoszférának, az ózonpajzsnak és a klímának, hanem valami, ami ironikus módon pont Kínából jött: a koronavírus. Az aztán drasztikusan visszafogta a kibocsátást. Vagy még talán egy zöld Bokros-csomag állíthatja meg ezt a folyamatot, hogy még népszerűtlenebb legyek. Visszaugorva a regény legelejére, parafrazeálhatnánk a kolbászra vonatkozó mondást: ha szereted a mobiltelefonod, ne nézd meg, hogy készül. Szembe akarunk nézni vele, hogyan bányásszák ezeket a ritkaföldfémeket? Hogy emberek tömegei szenvednek, halnak és nyomorodnak bele? Illetve, hogy az új legjobb barátunk, az AI, amire a Google-t lecseréltük, mennyi energiát zabál? Valamint, hogy a migrációt is jelentős részben az okozza, hogy a klímaváltozás és a környezetszennyezés miatt élhetetlenné váló területről menekülnek az emberek?
André Calvi ettől nem fog bennünket megmenteni. Frei Tamás művei azzá válnak, aminek tekintjük őket. Ha gőzleeresztő eszképizmusnak használjuk egy könyvét, akkor fenntartja azt, ami van. Ez talán választ adhat arra a kérdésre, hogy miként lehetnek egyszerre főáramúak, illetve nekem is tetszők ezek a regények. És hogy mi végre „engedi be” Freit a Libribe és a dolgozószobájába Orbán Balázs, illetve miért nem indít be egy ilyen mű rendszerszintű változást. Pontosan azért, mert André Calvi ugyanazt a szerepet tölti be, amit a való életben Orbán Viktor, Magyar Péter, Donald Trump vagy akár az új messiás, Zohran Mamdani. Valaki, aki egy virtuális univerzumban megvívja helyettünk a csatákat. Ezért veszélyes a tömegkulturális hőskultusz. Pedig lehetne akár társadalomkritikai olvasata is a Kobaltnak. Miként bennem szintén ilyen húrokat pengetett meg, ezért nincs is okom kritikusként haragudni Frei Tamásra. Mert a könyvei olyanok, hogy azzá válnak általunk, amit kihozunk belőlük. A végén a CIA megöli a Kína-barát (és NER-barát) kongói elnököt, Félix Antoine Tshisekedi Tshilombót is. Úgy robbantják fel a fekete-afrikai politikust, hogy az amerikai nagykövet ajándékba visz neki egy Harley-Davidsont, és a motorba rejtve (a Derék László Kína-barát befolyásolási kísérletét rögzítő CIA-poloska mellett) ott a távvezérlésű pokolgép. Én pedig rögtön azon kezdek el gondolkodni, hogy a mai helyszínelő technikákkal nem lehet azt is felfedezni, hogy a bomba a motorba volt rejtve? Amikor egy robbanószerkezet működésbe lép, a fizika törvényei érvényesülnek. Egy forenzikus fizikus még azt is meg tudja mondani, hogy a detonáció kinetikus energiája milyen alakzatba rendezi a bomba darabjait, felfedve, ha megváltoztatták a helyszínt. De akkor nyilván azt is rekonstruálni lehetne, hol volt pontosan a szerkezet, amikor felrobbant.
Gyenge lábakon áll tehát az író ezen megoldása? Ahogy vesszük. A post truth korszakában hol akadály ez? Mi több, ez még segít is a figyelemelterelésben. A motor valóban ott állt az elnök irodájában, na de utólag is beletehette valaki azt a robbanószerkezetet, nem igaz? Mondjuk épp a kínai hírszerzés. A CIA Trump által kinevezett igazgatója, John Ratcliffe (aki ugyancsak saját nevén szerepel a regényben) vigyorogva tehetné fel egy sajtótájékoztatón a kérdést: olyan hülyének nézik a CIA-t, hogy amennyiben meg akar ölni valakit, ezt egy amerikai diplomáciai ajándékba rejtve teszi? Frei múltjának ismeretében amúgy kifejezetten vagány dolog, hogy regényeiben immár visszatérően gyilkolja az elnököket. A Puccs Moszkvában címűben Orbán másik barátját, Putyint ölik meg, ezúttal pedig a kongói államfőt. Tekintve, hogy Frei tévésként 2001-ben egy magát bérgyilkosnak kiadó férfivel készített interjújába bukott bele, ahol az illető elmondta, mennyiért ölné meg Orbán Viktort (aztán a Bábel című regényének lapjain csinált is egy merényletet Orbán ellen) ez merész csínynek látszik. Vagy mégsem annyira? Amikor én cikket írtam róla, hogy géppisztolysorozattal kivégzik a Mediaworks vezérigazgatóját, illetve merényletet követnek el Magyar Péter ellen, azt hittem, a fideszes és tiszás kommentelők egyaránt darabokra fognak szedni, hogy akárcsak egy fiktív jövővízióban kezet emeltem a bálványaikra, de semmi ilyen nem történt. Talán mert ezt a politikának nevezett virtuális háborút már azok sem veszik komolyan, akik vívják?
Borítókép: Frei Tamás: Kobalt / forrás: lira.hu
Bejelentkezés