Az egyik kedvenc íróm a regényeiben már harmadik, a miniszterelnökhöz közel álló személyt teszi el láb alól. Mindháromnak kegyetlen halála van, ráadásul az olvasók többsége nem is fogja sajnálni őket, hanem úgy gondolja: nagyon is megérdemelték. Emellett az illető úgy negyedszázada arról beszélgetett egy magát bérgyilkosnak kiadó figurával, hogy mennyiért ölné meg a magyar kormányfőt – aki akkor is Orbán Viktor volt. Amennyiben ehhez hozzáteszem, hogy néhány éve egy másik kiadónál megjelent regényében Orbán ellen is merényletet kíséreltek meg, akkoriban nem sok esélyt adtam volna rá, hogy a legújabb művét (amelyben a miniszterelnök két barátja is nagyon csúnyán jár) épp az Orbán Balázs vezette MCC tulajdonában lévő Libri fogja kiadni. Ahogy azt se gondoltam volna, hogy – miután az illető műsoraitól egyetemistaként is hidegrázást kaptam – sorra be fognak jönni nekem a könyvei. De mindkettő bekövetkezett. Tehát még mindig nem elég fejlett a képzelőerőm. Könyvet így momentán nem írok – könyvkritikát viszont igen.
Frei Tamásról újfent meg kell állapítanom, hogy számomra írónak nagyságrendekkel jobb, mint tévésnek. Azt a műfajt, amit ő honosított meg a kereskedelmi televíziózásban, én – finoman szólva – nemigen bírtam, hitelesnek pedig végképp nem tartottam. Viszont kifejezetten jót tett neki, hogy az ominózus botrány miatt – amiről szót ejtünk még – átmenetileg távozni kényszerült ebből a műfajból, hogy aztán végleg búcsút mondjon neki. S amennyire nem kedveltem a műsorait, annyira bejönnek a könyvei. Az összeset olvastam, s mikor legutóbb Győrben járt, még dedikáltattam is vele, nemcsak a Kobalt című legújabbat, de a korábbiakat is. Amikor letettem elé a könyvhalmot, ironikusan meg is jegyeztem neki: lehet, hogy a mögöttem sorban állók úgy meg akarnak lincselni, mint a kongói bányászok a kínai katonákat a legújabb műve elején. Mire odaértem az asztalhoz, már több mint száz oldalt elolvastam belőle, s mögöttem is hosszan kígyózott a sor. Pont ez az, ami gondolkodóba ejtett.
Finoman szólva nem vagyok egy mainstream-rajongó karakter. Annak idején a legszubkulturálisabb psytrance gépzenét hallgattam. Aztán mikor a nejem elvitt egy Alphaville-koncertre, s kérdezte, milyen volt, úgy válaszoltam, jó, csak fura, hogy énekelnek benne. Akkor hogy tetszhet nekem ennyire valami, ami ilyen népszerű? Mondjuk volt már ilyen. Ugyanígy nagyon bejött a 24 című sorozat, illetve...
A teljes cikk elolvasásához jelentkezz be.