Egy estém Orwellel – az 1984 szerzőjével búcsúztattam az óévet. Nem azért, mert azt gondolnám, hogy (bármi is lesz a 2026-os választás eredménye) létrejön a zseniális negatív utópiában dermesztő részletességgel bemutatott totalitárius szuperállam. Legalábbis úgy, fizikai valójában biztosan nem fog. Nem jön el értünk a fekete autó. De nem is kell, mert sokak fejében attól függetlenül ott van, azzal a politikai gondolkodással és nyelvhasználattal együtt, amit Orwell írt le remekül. A közvéleménynek az agyakban uralkodó zsarnokságához ugyanis nem kell diktatúra.
A 2025-ös évre visszagondolva Orwell mellett Philip K. Dick Visszafelé világ című regénye jut eszembe, melyben „az idő visszafordult. Így a könyvtárak gyűjtés helyett megsemmisítik a könyveket, a nemzés nem az élet elejét, hanem a végét jelenti, a cigaretták csikkből nőnek teljessé, és a temetők csendjét a sírban feléledt emberek kiáltásai verik fel.” Hogy ki fejlődik visszafelé, az persze szubjektív, akárcsak a műfaj, melyben ezt a cikket írom. Én azt gondolom, hogy az ország, illetve a világ egymással látszólag csatázó korábbi és jelenlegi főárama az, amely önnön buborékjába zárva, a kretént fullba nyomva hajtja rögeszméjének mókuskerekét. A szekértáboraiban összezáró többség pedig nyilván rólam gondolja, hogy nem vagyok képes elfogadni az új realitást, korszerűtlen emberként ragaszkodom valamihez, ami már nincs.
A 2025-ös év legelején az ÖT-re írt debütáló publicisztikámnak azt a címet adtam: Menekülés Buborékországból. Valójában persze ez a szökés nem akkor történt. Nagyon régóta érzem azt, hogy a senki földjén bolyongó magányos dezertőr vagyok. S itt van rögtön az első dolog, ami megkülönböztet engem korunk szökevényeitől. Én ugyanis, ha valahonnan távozom, illetve valamivel szembefordulok, az nem azt jelenti, hogy átállnék a másik táborba. Különösen, hogy addig sem voltam úgy a másik tábor híve, ahogy azt bizonyos körökben elvárnák. Például (mint azt a fenti évnyitó cikkemben leírtam) a 2024-es uniós választásokon a Tiszára szavaztam. Csakhogy számomra egy adott pártra való voksolás nem azt jelenti, mint a Tisza-rajongóknak, vagy éppen az Orbánt támogató digitális harcosoknak. Hogy nekem attól kezdve az általam korábban támogatott politikus minden cikkcakkját, következetlenségét, ellentmondását meg kell magyaráznom, örök időkre szóló, biankó felmentést adva neki. Azt a fáradságot is megspórolva számára, hogy neki kelljen egy védhetetlen döntéséből kidumálnia magát.
A két döntésben, illetve a két emberben egy dolog biztosan ugyanaz. Mindketten úgy gondolják, korunkban csak a szekértáborokon belül van minőségi létezés, érdemi cselekvés. Ha nem tartozom az egyikhez, akkor a másikhoz kell. Ez a polarizáltság az, amely végletesen hatalmába kerítette az országot. De valóban hatalmába kerítette-e? Ha csak a Facebook-kommenteket olvassuk, a TikTok- és YouTube-videókat nézzük, olyan érzésünk támad, hogy egy polgárháborús országban élünk, ahol embereket végeznek ki, akasztanak fel, lincselnek meg az utcán. És ahol diktatúra van, illetve, ha a másik párt győz, akkor tutira diktatúra lesz.
De közben a média felszínén élet-halál harcot vívó felek mélyen és belül olyanok, ahogy George Orwell leírta az 1984-ben a három szembenálló totalitárius szuperállam, Óceánia, Keletázsia és Eurázsia viszonyát. „A három szuperállam közül egyik sem kísérel meg soha olyan manővert, amely komoly vereség kockázatával jár.” (George Orwell: 1984. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1989. 215-216. o.) Orwell így folytatta: „...nemcsak, hogy a három szuperállam egyike sem hódíthatja meg a másikat, de ha megtenné, sem lenne semmi haszna belőle. Ellenkezőleg: amíg háborúban állnak egymással, egymást támogatják, mint három gabonakéve.” (Uo. 217-218. o.) 2025-ben ugyanez ez jellemezte mindkét szekértábort Magyarországon. Idén többször is leírtam már, hogy a mindenkori „hivatalos” ellenzék kezdettől óvakodik tőle, hogy tartósan és rendszeresen bármi olyat csináljon az általa szavakban diktatúrázott, maffiaállamozott NER-ben, ami rizikóval jár (a választás és a parlament teljes bojkottja, polgári engedetlenség, az ellenzéki szavazóknak az államrend, a rendszer törvényei iránti lojalitásának tudatos felmondása – lásd a Pride-ot), de akár a rezsim megdöntésével vagy legalább megingatásával is kecsegtethetne.
Ugyanígy
Például mibe kerülne (ha már ugye egyesek szerint bűnözők által irányított maffiaállamban élünk) a rendszernek, hogy megvonja az ellenzéki pártok állami támogatását (vagy annak nagy részét), de akár törvényen kívül helyeztesse magukat a pártokat (vagy azok egy részét), börtönbe zárassa egyes politikusaikat, illetve akár a választáson történő indulásukat is megakadályozza? A korábbi ellenzékkel sem történt ilyen, ahogy a mostanival sem fog. Miként az SZJA 1%-kával való támogatások felfüggesztésével és a külföldről jövő pénzek tényleges letiltásával is gyorsan ki lehetne éheztetni, el lehetne lehetetleníteni a NER-kritikus, vagy csak szimplán független, civil, kulturális egyesületeket, szerkesztőségeket. Ha 2017-ben különösebb nemzetközi következmény nélkül elüldözték a CEU-t, nem volnának képesek megtenni ugyanezt a negyedik kétharmaddal és az újraválasztott Trumppal a hátuk mögött? Dehogynem. Mégsem teszik, mert nem akarják radikalizálni az ellenzéket. Nem szeretnének olyan helyzetet, ami 2013-ban Ukrajnában vagy 2025-ben Szerbiában kialakult.
Ehhez a törekvéséhez a NER ideális partnerre talált a mindenkori ellenzékében. Ama Orwell-idézet, miszerint „ha nagyobb hadműveletre vállalkoznak, az rendszerint a szövetségesük elleni meglepetésszerű támadás” (i. m. 216. o.), a NER vonatkozásában is telitalálat. Vicces nézni azt a felháborodást, ahogy a rendszer propagandájában tálalják, hogy Magyar Péter milyen szörnyű ember, mennyire borzalmas az egész figura. Úgy csinálnak, mintha semmi közük nem lenne ehhez az emberhez, illetve ahhoz, ami belőle lett. Holott ha valaki, akkor ő egy az egyben a rendszer neveltje és kreatúrája – a korábbi állásait és hátterét nézve egyaránt. Épp a NER-ben tanulta azt a stílust, amit most a Fidesz kárára érvényesít. Tehát azt mondom: az ország valóban jobb kihívót és alternatívát érdemelne, mint Magyar Péter, de a NER pontosan őt érdemli. Megérdemlik a saját ellenzéküket, mert ők tették a rendszerváltás óta példátlan mértékben a direkt pártpolitika szinte teljesen fék és ellensúly nélküli kiszolgálójává az államgépezetet. És igen, egy sértett NER-káder kezében könnyen válhat ez a gépezet a bosszú eszközévé.
Ugyanakkor meglehet, hogy a Magyar Péter elleni, óriásplakátokon gerjesztett félelem is csak az a bérrettegés, amellyel pont a NER szokta vádolni az ellenzékét. Ez is a virtuális háború része, ugyanis
A NER-en belüli tisztogatás pedig amúgy is elkerülhetetlen. Ilyen ciklikus belső folyamatok a működés törvényszerű részei. Ahogy például Győrben is megtörtént ez Borkai Zsolt lemondása és Dézsi Csaba András megválasztása után. Dézsi nagyobb tisztogatást csinált a városházán, mintha egy ellenzéki politikus nyert volna, sorban rúgva ki Borkai embereit. Dézsi bukása után pedig a fideszes közgyűlési többség elkezdte visszahozni a Borkai-árvákat. Borkai és Dézsi a választáson hihetetlen erővel mentek egymásnak. Jelenleg viszont Borkai már nemigen bírálja élesen a Fideszt – helyette korábbi párttársával és elődjével összhangban támadja az új polgármestert. A sértett egykori városvezető már jóval békülékenyebben áll korábbi pártjához – amely nyilván tudja, hogy a Borkai által kiszervezett erőforrásokat vissza kell csatornázni. Az sem lehetetlen, hogy ez a forgatókönyv zajlik le országosan is. Orwell mintha csak a hazai elitek virtuális, szimulált háborújáról beszélne. „A háború éppen ezért, ha az előző háborúk mértékével mérjük, merő szemfényvesztés. Olyan, mint amikor kérődző állatok harcolnak, amelyeknek a szarva olyan szögben hajlott, hogy képtelenek megsebezni egymást.” (Uo. 220. o) Ugyanis a háborút „mindegyik vezető csoport saját alattvalói ellen indítja, s a cél nem az, hogy területeket hódítsanak meg, vagy a hódítást megakadályozzák, hanem hogy a társadalmi struktúrát érintetlenül fenntartsák.” (Uo.)
A 2025-ös év nekem egyéb tanulságokkal is szolgált. Egyre döbbentebben vettem észre, hogy
Az általam korábban szavazattal is támogatott Tisza és bázisa úgy kezdett el hasonulni a NER-hez, mint a három orwelli szuperállam. „Valójában a három elmélet alig különböztethető meg egymástól, s a társadalmi rendszerek, amelyek rájuk épülnek, semmiben sem különböznek. Mindenütt ugyanolyan piramisszerkezetű a társadalom felépítése, mindenütt ugyanúgy imádnak egy félistennek tekintett vezért, s ugyanolyan a gazdasági szisztéma, amelyet az állandó hadviselés következtében és érdekében tartanak fenn.” (I. m. 217. o.) Sokkoló volt látni, ahogy bizonyos ismerőseim, pályatársaim fáradhatatlanul védelmezik és magyarázzák az általuk imádott politikai félisten döntéseit, illetve ezzel párhuzamosan frusztrált dühvel és gyűlölettel támadják a másik félistent. De az első ijedelem után láttam, hogy ezeket az embereket semmiképpen nem lehet bekattant fanatikusnak tekinteni. Legalábbis van a személyiségüknek egy olyan fele, amelyik teljesen racionális.
Van például egy-két olyan ismerősöm, akik önmagukban kiadnak egy típust – aki a teljesen politikamentes, de legalábbis pártsemleges reálgazdasági szektorban dolgozik, ahol az átlagnál jóval többet keres. Írogatja az Orbán Viktort és rendszerét támadó dühös posztjait, és kollaboránsnak, hasznos idiótának tart mindenkit, aki nem harcos turbóellenzéki, de neki ez hobbi. Esze ágában sincs az állását feladva politikai újságírónak vagy civil szervezeti munkatársnak elmenni. Csak addig menetel, amíg ezzel semmiféle kockázatot nem vállal. Ágazatához, illetve azon belül a munkaadó cégéhez a NER sem nyúlt hozzá, így nem él rosszabbul az elmúlt másfél évtizedben, mint Gyurcsány alatt. Menő helyeken eszik és nyaral, ám indulata nem enyhül. Aztán van az a típus, aki újságíró, blogger, youtuber, influenszer, de éppúgy tudja a határokat, mint a NER-től távoli reálgazdasági cégben dolgozó emberünk. Neki is jól megy a szekér, szépen jönnek a feliratkozások, támogatások, lájkok és adományok. Ugyanakkor ez a fajta véleményformáló is pontosan tudja, miből él, kik tartják el. Ugyanúgy kiszolgálja az ellenzéki közvéleményt, mint a NER-propagandisták a Fideszt. A különbség, hogy az utóbbiak az államtól (s az attól érkező megrendelésekből gazdagodó oligarcháktól) kapják a pénzt, előbbiek pedig egy politikai hívőkből álló közösség magánzsebeiből, nyilván nem lényegtelen.
De annyiban nincs semmi differencia, hogy
Persze még a legelfogultabb politikai csoportnak is lehet az általa taglalt közügyek egy részében (vagy akár a többségében) igaza. Ám itt most nem ez a kérdés. És nem is az, hogy kinek van igaza. Hanem hogy kialakul az árnyalatvakság. Tehát, hogy az általunk támogatott oldal hibáját vagy bűnét soha nem szabad elismerni – legfeljebb akkor, ha maga az általunk kiszolgált politikai félisten ismeri el. Illetve véletlenül sem szabad arra még utalni sem, hogy a másik oldal esetleg bármit is jól csinál, illetve helyesen tesz, valamint cselekedeteit nem csak a gyűlölet, a kapzsiság és a hatalomvágy motiválja. Mi újat mondtál ezzel? – kérdezhetik tőlem sokan joggal. Hiszen a pártok kampányai, a tömegek mozgósításán alapuló politika mindig is ilyen volt. Valóban. Csak a rendszerváltás utáni években legalább még volt egy komoly szükséglet arra, hogy a függetlenobjektív jelző ne csak egy gúnyos kifejezés legyen, hanem tényleg létezzenek olyan értelmiségi, újságírói csoportok, akik mindkét szekértábort, illetve bármely pártot hajlandóak bírálni. Akkor is, ha ezzel a saját megélhetésüket (illetve kedvenc pártjuk nyerési esélyeit) rontják, illetve emiatt soha nem is fognak igazán jól élni.
Korábban tehát mindez megvolt. Pontosabban volt legalább szándék, kísérlet, infrastruktúra ahhoz, hogy ilyen is legyen, sőt. Még a holdudvarokban, de a pártokban is létezett kritikus belső ellenzék. Hol van ez már? Nem mondom, hogy teljesen eltűnt. Szerencsére vannak olyan portálok, szerkesztőségek, ahol egyaránt megírhatom a különböző pártoknak, oldalaknak kellemetlen tényeket, véleményeket. Maradtak tehát helyek, amelyek minden közegellenállással szemben próbálnak függetlenek maradni. De kétségtelen, hogy ez az övezet drasztikusan szűkült az ezredfordulóhoz viszonyítva. Nemcsak a kormánypárti, de az ellenzéki politika is mind agresszívebben igyekszik megszállni, behódoltatni ezeket a szabad területeket. És ez nem csupán a politika terrorja, hanem a közvélemény zsarnoksága is. Nemcsak a kormány, az állam, a pártközpont gyakorolhat nyomást. Fentebb már említett pártos influenszerünk pontosan tudja, hogy az eredetileg általa felhergelt és befanatizált rajongó, aki a feliratkozást, a lájkot, a nézettséget, tehát a pénzt adja, bármikor el is veheti azt. Elég, ha a félisten összehúzott szemöldökkel vet rá egy lesújtó pillantást, és a hívei utána elvégzik a piszkos munkát. Így aztán e közegben a legtöbben nem fognak kipofázni a sorból.
Mert most nem olyan időket élünk. Háború van, és ilyenkor nem engedhetjük meg magunknak a független tárgyilagosság luxusát. Még akkor sem, ha ez csak virtuális háború. A II. világháborúban is sokan mondták: most nem olyan időket élünk, hogy bíráljuk Drezda és Hirosima bombázását, a katyńi tömegsírokat, a japán és német civilek deportálását. Persze az igazi háború volt. De akkor is voltak, akik szót emeltek a jó ügy, a kisebbik rossz nevében elkövetett borzalmak ellen. Így például 1944. február 10-én, a brit felsőházban George Bell chichesteri püspök tiltakozott a bombázások ellen a Győri Nemzeti Hírlap másnapi tudósítása szerint: „...bár az angol légierőt nem akarja bírálni, de meg kell állapítani, hogy a német városok ellen irányuló bombaháború megmérgezi Európa népeinek jövőjét. Katonai célpontok bombázásánál talán nem lehet elkerülni – mondotta a püspök –, hogy polgári egyének is meghaljanak, de Hamburg és Berlin bombázása, amely bevallottan e városok elpusztítására irányul, többé már nem igazolható háborús cselekmény. Befejezésül a püspök kijelentette, hogy Róma bombázása a régi római kultúremlékek elpusztításával az összes katonai és politikai cselekményeket túlélő gyűlöletet váltana ki. A vita során a volt canterburyi érsek kijelentette, hogy felfogása szerint a katonai célpontok bombázásánál elkerülhetetlen ugyan polgári egyének megölése és kulturális épületek elpusztítása, de Berlin, Hamburg és Frankfurt elpusztítása messze túlhaladja az, amit az angol kormány és a légierő parancsnoksága eddig irányadónak mondott.”
George Orwell is a II. világháború éveiben írta meg és küldte el brit könyvkiadóknak az Állatfarmot. Ám a kéziratot „1944-ben tizennyolc angol könyvkiadó utasítja vissza. Csak elenyésző hányadban azért, mert a szöveg esztétikailag nem tetszik a lektoroknak. Túlnyomó többségben ideológiai okból: a regényt akkor a sztálini Szovjetunióról írt közvetlen szatíraként olvasták, és a sztálini Szovjetunió akkor Nagy-Britannia szövetségese volt a náci Németország elleni élethalálharcban.” (Sükösd Mihály: Orwell és a negatív utópia. I. m 352. o.) S valószínűleg a hidegháború idején is sokan csóválták a fejüket bizonyos cikkeknél. Valahogy így: „Ej, ej, most nem olyan időket élünk, hogy szóvá tegyük, hány náci háborús bűnös és kollaboráns dolgozik nyugati kormányoknak, illetve, hogy fegyvert szállítunk a dél-afrikai apartheid rezsimnek. Hisz most az a cél, hogy legyőzzük a Szovjetuniót, a Gonosz Birodalmát, s ennek érdekében mindenkivel össze kell fogni!” De akkor is voltak, akik ezeket az ügyeket megírták, elmondták, és jól tették, pedig akkor igazi világháború volt, nem belpolitikai szimuláció. Illetve az ’50-es években is nagyobb volt az atomháború fenyegetése, mint napjainkban.
Az elmúlt másfél évtizedben oknyomozó, illetve NER-kritikus portálok újságírójaként minimum jó párszáz riportban és publicisztikában írtam meg a Fidesznek kellemetlen dolgokat. Ja, és a legutóbbi parlamenti, önkormányzati és uniós választáson mindig ellenzéki pártra, listára, jelöltre szavaztam, amit nem is titkoltam. De most mégis ott tartunk, hogy egyesek
valamint többször leírtam, hogy nem tetszik (illetve a NER-re kísértetiesen emlékeztet) az a struktúra, amit Magyar Péter létrehozott. Azok a laza, függetlenségre törekvő értelmiségiek, akik annak idején velem együtt röhögték ki Gyurcsányt és kritizálták a DK szektás jellegét, most egy neofita megtért dühével védelmezik az új messiást. Mitől változtak meg így? Hiszen ezek az emberek (már akiket ismerek közöttük) első pillantásra is jobb körülmények között élnek, jóval többet keresnek, mint én. Miért dühösebbek akkor nálam? Szerintem azért, mert ha valaki jobban is él, a részben általa gerjesztett polarizálódás növelheti benne a félelmet, hogy mi van, ha ezt a jólétét mégis elveszíti? Az így tovább szított közösségi hisztéria ráadásul egy idő után a személyisége egyik felével elhitette, hogy itt már tényleg jön az a fekete autó.
Az elmúlt másfél évtizedet számos, hatalom általi zaklatást és kormánypárti támadást elszenvedő orgánumoknál dolgoztam végig. Szóltak be nekem nyilvánosan fideszes politikusok, jelent meg rólam olyan cikk a NER-médiában, amely engem – finoman szólva – nem igazán előnyös színben tüntetett fel, tiltották le interjúmat, és többször szűnt meg az elmúlt években a valamilyen egzisztenciális biztonságot adó főállású alkalmazotti jogviszonyom. Mégsem kezdtem el diktatúrázni, és nem gondolom, hogy ez a rezsim ugyanolyan lenne, mint az Oroszországban vagy Törökországban uralkodó kormányzat. Ha azt gondolnám, hogy nincs különbség, akkor lakhatnék Moszkvában is, de nem akarok. Orbán Viktor nem Hitler, és nem is Putyin, hanem egy rendszerszinten korrupt, tekintélyelvű, oligarchikus, államkapitalista irányba torzuló politikai szisztéma vezéralakja, akinek a bukása esetén nem hullajtanék könnyeket. De ez nem jelenti azt, hogy úgy kétségbe volnék esve, hogy bárkire leszavazok, csak a Zorbán tűnjön el. Amúgy se voltam soha az a B-közepes politikai drukker. Inkább politikai haditudósító és szakkommentátor, aki ott lesz az eseményeknél, s a vágyai helyett inkább a valóságról szeretne beszámolni, véleményt mondani. Valamint nem fog se gyászba borulni, se pezsgőt bontani, bárki is győz az esélyesek közül.
Borítókép: Orbán Viktor miniszterelnök, a Fidesz elnöke beszédet mond a párt kongresszusán a budapesti Hungexpón 2026. január 10-én / fotó: MTI/Miniszterelnöki Kommunikációs Főosztály/Fischer Zoltán
Bejelentkezés