Hallgasd meg!
A március 15-i beszédek fekete lyukként zabálják fel a történelmet mint olyat. Mert ahhoz, hogy megnyerjék a jövőt, úgy tűnik, nekik az kell, hogy felszámolják a múltat. Orwellt idézve: „A történelmet megszüntették. Csak egy vég nélküli jelen létezik, amelyben mindig a Pártnak van igaza.” Hogy melyik pártnak? Nem mindegy? Mi a különbség? A múlthoz való hozzáállásuk e vonatkozásban teljesen azonos. Számít, ki nyer? Hogy épp ki a NER? Amely pont ezzel győzött már a választás előtt.
Érdekel itt még valakit a múlt, amelyet hajdani elvtársaim, a kommunisták végképp el akartak törölni? Náluk persze ez aligha meglepő, hiszen a múlt totalitárius átírása, s egy fiktív, alternatív történelemmel való helyettesítése egyben a valódi múlt megsemmisítésének kísérletét is jelentette. Március 15-én viszont két olyan párt ünnepelt Budapesten, melyek egyaránt a kommunista érával szemben határozzák meg önmagukat. A két párt rendezvényét – ha a külsőt, a formát, a díszleteket nézzük – alig lehet megkülönböztetni egymástól. Nemzeti retorika, hagyományos viseletek, magyar zászlók erdeje, a dicső ősökre való sűrű hivatkozás. Ez alapján mindkét társaság inkább jobboldali, konzervatív mozgalomnak tekinthető, amelynek fontos a múlt. De a múlt mint valós, élő hagyomány, egyik ünnepi beszédben sem volt jelen.
Tavaly Orbán Viktor beszédéről azt írtam: nem mondanám rá, hogy történelemhamisító lett volna, mert ahhoz, hogy egy beszéd felvesse ennek a gyanúját, legalábbis az adott múltbeli eseményről kellene szólnia. Ám itt a történelem már legfeljebb csak ürügy a párhuzamok vonására.
A hamis, tényekkel ellentétes analógiákat jórészt meghagyta a politikai előzenekara (Rákay Philip, Szijjártó Péter és Lázár János) számára. „178 esztendővel ezelőtt a magyar emberek bizonyították, hogy az egységben erő lakik” – mondta Szijjártó Péter. 1848 sok mindenről szólt, de az ország lakóinak egységéről biztosan nem. Mi több: kevés, a korabeli társadalmat annyira megosztó esemény volt a magyar történelemben, mint ez az időszak.
A forradalom már azelőtt polgárháborúvá eszkalálódik, mielőtt szabadságharccá válhatna. A történelmi Magyarország lakosságának jelentős (s egyre nagyobb) részét alkotó nemzetiségek a forradalom kezdetétől szembe kerültek a magyar többségi elittel. A kisebbségi politikusok „attól tartottak, hogy az udvar meggyengülésével egy multikulturális birodalom helyett hirtelen egy asszimilációra törekvő magyar nemzetállamban találják magukat. Bizalmatlanul tekintettek a magyar – vagy elmagyarosodott – politikai osztályra, nem kívánták a régi elnyomókat újakra cserélni.” Ezek az aggodalmak jogosnak bizonyultak. Miként a XX. századi faji kirekesztés, népirtás előzményeit bemutató történészpáros rámutat: 1848–49-cel kapcsolatban is „a ránk nézve pozitív narratívák, mítoszok uralják a magyar történeti emlékezetet. Az erős szelekciót jelzi, hogy az iskolában mindannyian tanultunk Jellasics (Jelačić) horvát bán csapatainak inváziójáról, és a legfeljebb néhány tucatnyi áldozattal járó pákozdi horvát–magyar csatáról, miközben kevesen hallottak a több tízezer életet követelő délvidéki és erdélyi etnikai polgárháborúkról.” (Kádár Gábor – Vági Zoltán: A végső döntés. Berlin, Budapest, Birkenau 1944. Jaffa Kiadó, Budapest, 2013. 77. o.)
Nemcsak a nemzetiségekkel tört ki belső háború, az asszimilálódó zsidóságot is üldözni kezdte a többségi lakosság egy jelentős hányada. 1848. április 19-én Pesten, „az egy hónappal korábbi forradalom helyszínén, a Múzeum téren a szónokok már nem a szabadságról, hanem a házbérek negyedére csökkentéséről és a betelepült zsidók kiűzéséről tartottak beszédeket. A felbőszült hallgatóság a Terézvárosba vonult, ahol zsidó üzleteket és lakásokat fosztottak ki. Sok embert az utcán vertek össze.” (Uo. 81. o.) Vidéken még rosszabb a helyzet, például „a zsidókat megvédeni hivatott nemzetőrség szétverte a szombathelyi zsinagógát. A tóratekercseket apró darabokra szaggatták és a kútba dobták. Sok zsidót bántalmaztak, házaikat, üzleteiket kifosztották.” (Uo. 80. o.) A pesti zavargások után Kossuth Lajos „azt javasolta, ha kell, ágyúval lőjenek bele az antiszemita csőcselékbe. Minisztertársai leszavazták. Batthyány Lajos kormányfő személyesen igyekezett szót érteni a tömeggel, de lehurrogták. A rendet itt is a hadsereg állította helyre. A kormány gyengeségére jellemző, hogy néhány nap múlva a zsidó nemzetőröket lefegyverezték.” (Uo. 81. o.) Nekem ez nem úgy néz ki, mint a forradalmi kormányt egy emberként támogató lakosság.
Rákay Philip szavai – „Számtalan lélekemelő példát sorolhatnánk, hogyan küzdöttünk sokszor a legreménytelenebb helyzetben is a függetlenségünkért, a magyar szabadságért, és hogy mi mindent tettünk más népek szabadságáért is” – ennek fényében inkább tűnnek cinikus gúnyolódásnak. Hisz 1848 forradalma épp a velünk élő népek szabadságának megtagadásával indult. A francia forradalomhoz hasonlóan a magyar forradalom is véres, brutális polgárháborúba torkollt. Az év novemberében „a későbbi aradi vértanú (és egyébként szerb származású) Damjanich János székely és magyar katonái Strázsa elfogatása után megölték a szerb foglyokat. 60 emberre egyszerűen rágyújtottak egy csűrt, nőket és gyerekeket kergettek a közeli folyóba szuronnyal. November 17-én Rózsa Sándor szabadcsapata 36 románt és szerbet gyilkolt le Ezeresen.” Aztán februárban „szerb csapatok válaszul háromnapos mészárlást rendeztek: a honvédeket és a fegyvertelen civileket egyaránt megölték, és a zentai főteret levágott fejekkel »díszítették« fel.” (Uo. 84-85. o.) (További részletek a szintén kegyetlen erdélyi vérengzésekről a linkben.)
A borzalmakat idilli, ám hazug képpel maszkolni próbáló szavak után a Rákay által Jókai Mór 1874-es A jövő század regénye című művéből való idézésnek a lentebbi része önleleplezően vicces. Jókai ebben a szövegben azt kárhoztatja, „aki megtagadja a múltat, nem bánja a jövendőt, akinek nincs más célja, mint a mai nap”. A legironikusabb mindebben, hogy a NER pont ezt csinálja. Hisz ők a pillanat uralásának mesterei, akik mindig a mai napot akarják megnyerni. Nem az számít, mi volt tegnap, mi lesz holnap, csak az, hogy mi van ma. Amit mára az ellenzék is eltanult a hatalmon lévőktől (nem hiába jött a NER-ből annak új vezetője.) Ők ugyanúgy nem akarnak a múlt valóságával, a valódi múlttal foglalkozni. Nemhogy az ilyen távoli dologgal, mint 1848–49, de a jóval közelebbi múlttal sem. Bűnügyi újságíróként döglött ügyeket, a ’90-es évek megoldatlan alvilági cselekményeit kutatom. Nemrég derült fény a legfrissebb riportomból egy politikai robbantássorozat elkövetőjének személyére. Korábban egy másik ügyről beszélgettem egy illetővel, aki elégedetlenül fogadta az érdeklődésemet, visszakérdezve: miért nem a NER korrupciógyanús eseteivel foglalkozom az ilyen régi dolgok helyett? Soroltam neki, hány riportot írtam a Fidesznek kínos ügyekről, de erre már nem is reagált.
Ezekben a körökben is gyanús, ha valaki túl komolyan veszi a múltat.
Hogy aztán színre lépve elmondjon egy vegytiszta kampánybeszédet, aminek végképp nincs sok köze az igazi múlthoz. Nincs is különösebb hozzátennivalóm, se izgalmat, se meglepetést nem okozott. Egyetlen félmondat ütötte meg a fülem: „a mi fiaink nem fognak Ukrajnáért meghalni”. Hát, én ismerek valakit, aki nagyon szerette volna, ha más népek fiai a haláltól sem visszariadva nyújtanak segítséget az ő országának. S pont azért kárhoztatta őket, mert nem elég bátrak ezt megtenni. „Magára hagyták, egy magára | A gyáva népek a magyart; | Lánc csörg minden kézen, csupán a | Magyar kezében cseng a kard” – írta Petőfi Sándor. 1849 januárjának Magyarországa lényegesen rosszabb helyzetben volt a mai Ukrajnánál. Nemigen voltak őt érdemben támogató nagyhatalmak, ugyebár: „Midőn más könnyet sem mer adni, | Mi vérrel áldozunk neked.” Tehát valamiért mégsem azt írta Petőfi, hogy reménytelen a helyzet, adjuk meg magunkat, békét mindenáron. Ez a költő valahogy nem volt a konnektivitás híve.
– a nemzetnek „egyszerre dobbant a szíve”, mi több, „egyet gondolt”, s 1848 „minden magyaré volt” – csak jobban felhígítva, konkrét csúsztatásokat, ferdítéseket ügyesen mellőzve. Ő nem melegített be előzenekarral, nem is szánt annyi időt se a múltra, mint Orbán, ehelyett belecsapott a kampánylecsóba, hosszan olvasva szemelvényeket a 240 oldalas Tisza-programból. Hogy a végén úgy summázza, „a választás soha nem volt ilyen egyszerű”, hiszen „aki nem megy el, az az öreg császárra és a rabságra szavaz”. Magyar Péter ugyanazt ígéri, mint bármelyik életmódszekta guruja: fogyj le (légy szabad polgár) erőfeszítés nélkül. Nem kell más, csupán „két iksz, ami mindent megváltoztat”, ugyanis most „csak el kell menni” – mármint szavazni. De rossz hírem van: a Tisza és Magyar Péter ugyanúgy rabja az általuk öreg, wannabe császárnak nevezett Orbánnak. Akármi lesz, a NER máris győzött. Mert a kihívója semmilyen tétre menő kérdésben – legyen az adó- vagy nyugdíjpolitika, bevándorlás, Pride, Ukrajna – nem mer (sőt, nem is akar) ellentmondani neki. Ez a mentalitás bólogatott anno 1849 császári és cári reálpolitikájának – nézd ezeket a hülye magyarokat, az összes többi ország békét akar, belátta, hogy nincs értelme, ezek meg bedőlnek a háborús uszító Petőfinek, aki vágóhídra küldené Európa fiataljait.
Joggal kérdezhetik, hogy mégis mit várok egy politikusi beszédtől? Hát nem egy múzeumigazgató vagy történészprofesszor szaktudományos precizitását. De még csak azt sem, hogy olyan kendőzetlen nyíltsággal mutassa be a polgárháborúba torkolló forradalom brutális valóságát, mint a franciák a Huhogókban.
Persze tudom, ez is nagy kérés, egy nap frontbarátkozás a gyengeség megengedhetetlen jele volna. Nincs megállás.
Borítókép: Orbán Viktor beszédet mond a Kossuth Lajos téren 2026. március 15-én / fotó: MTI/Miniszterelnöki Kommunikációs Főosztály/Fischer Zoltán
Bejelentkezés