Kétharmadország

Csúcsra jár a túlhatalomgyár – avagy ez még nem a rendszerváltás. Csak a rendszeren belüli váltás. Mi a különbség? A késő éjszakába nyúló kampánytudósításokat némiképp kipihenve, lentebb örömest kifejtem.

Vasárnap éjszaka ugyanazt csináltam, mint a 2022-es és 2024-es választás éjszakáján. Híreket írtam, az utca emberét kérdeztem falvaktól a nagyvárosig, eredményvárókra mentem (vagy legalábbis próbáltam oda bejutni), és rejtőzködő politikusokat üldöztem. Emiatt, ha akartam, se tudtam volna a végeredménynek örvendezni vagy azon búslakodni. Nem mintha ehhez annyira meg kellett volna erőltetnem magam. Habituálisan a kívülálló szenvtelen profizmusával nézem a világot. Pedig választópolgárként ez számomra Waterloo. Egyik kívánságom sem teljesült. A párt, amelyre szavaztam, nem jutott a parlamentbe, sőt: megalázó vereséget szenvedett. Illetve megvalósult, amiről tartottam: a lakosság túlhatalmat cserélt túlhatalomra.

Mégsem vagyok kétségbeesve. Mi több, egész jól értem, miért alakult így. Ez az előnye a különutas, különc, kisebbségi létnek. Hogy jobban ismered a többséget, mint azok téged. Én például kipróbáltam a most létrejövő politikai többség étlapját, belekóstoltam a kínálatukba, mielőtt más fogás mellett döntöttem. Szóval ismerem az ajánlatukat, és tudom, miért szavaztam másra. A politikusi tehetséget és sikert el kell ismerni. Elismertem Gyurcsány Ferencnél, Orbán Viktornál és Magyar Péternél is. Attól függetlenül, hogy nem rájuk szavaztam. Egyikükkel sem akarok versenyezni: az én képességem vagy adottságom nem politikusi. Inkább abban vagyok jó, hogy amikor az emberek zöme az ügyeletes politikai megváltónak tapsol, ellen tudok állni a közhangulat nyomásának. Ezt tettem 2010-ben is, amikor az aktív szavazók többsége a „Csak a Fideszre” esküdött, ahogy ma a „Csak a Tiszát” zúgták azok, akiknek egy része korábban Orbán, egy másik része pedig Gyurcsány rajongója volt.

Hamar rájöttem: nem vagyok alkalmas politikusnak. A politikusok iránt érzett szeretet vagy gyűlölet helyett jobb szeretem őket természetes közegükben megfigyelni. Amit a vasárnap estén leginkább éreztem, az nem csalódás, de nem is a reménykedés (bár persze ezek is jelen voltak), hanem a kíváncsiság. Hogy mi történt itt valójában. Persze, tudjuk, mit történt: ugyanaz, mint 2010-ben.

Hogy a NER-ből miért lett elege a társadalomnak, arról rengeteget írtak, és...