Bármennyire titulálták egymást Nagy Sátánnak, illetve a nemzetközi terrorizmus szponzorának, az USA és Irán sokáig elkerülték a nyíltan deklarált háborút. A térségben a nem egy országot megszálló vagy lebombázó Amerikának Irán sokáig mégiscsak a „legbarátibb ellenség”, a legkisebb rossz volt, amelynek hol fegyvereket szállított, hol közös érdekük volt a mindkettejük állampolgárait gyilkoló tálib rezsim megdöntése. Sőt volt olyan idő, amikor az USA fegyvertársa, Izrael nem mással, mint Iránnal működött együtt egy harmadik ország atomlétesítményének lebombázásában. Na, vajon melyik volt ez az ország? Történelmi visszatekintésünkből ez is kiderül.
Tavaly az amerikai kormány még óvakodott háborúnak nevezni az Irán elleni légicsapást, és a venezuelai elnökkel ellentétben nem is rabolták el egyik ajatollahot sem. Most viszont az USA és Izrael a teljes hatalmi, katonai és gazdasági infrastruktúra összezúzására tör, háborúról beszélnek, az ajatollahot pedig megölték. Mivel a jelen eseményeket boncolgató cikkekben nincs hiány, lépjünk párat hátra, s a múlt távlatából előre nézve tegyük fel a kérdést: hogyan sikerült egy ilyen rendszernek ennyire sokáig fennmaradnia? Ugyanis lassan fél évszázada működik az ajatollahok teokratikus uralma. Sokan az ilyesmiben rokon- vagy ellenszenvüktől függően látnak történelmi szükségszerűséget, sötét összeesküvést, felsőbb hatalmi érdeket meg hasonlókat. Én azonban nem véletlenül parafrazáltam Paul Johnson A modern kor című művének fejezetcímét. Az eredeti cím Förtelmes papi uralom, égi káosz volt. A tekintélyvesztésre utal, hogy a régi korok eszméit a modernitás döntötte le. Itt viszont ama bizonyos papi uralmat az a földi káosz segített tartósítani, amit mostanában polikrízisként is szoktunk emlegetni. Hogy mindig volt olyan válság, amely elvonta a figyelmet a szintén egyre rizikósabb Iránról.
A rendszer felemelkedése persze egy világjelenség kiindulópontja volt.
Ez lett a sorsa később Indiában a Modi által leváltott kongresszista, Törökországban pedig az Erdoğan révén felülírt kemalista rendszernek. Egy szekuláris nacionalizmus helyére egy vallásos nacionalizmus került. Iránban ez sokkal korábban ment végbe. Reza Pahlavi rezsimje brutális volt, titkosrendőrsége, a SZÁVÁK a leghírhedtebb volt a térségben. Ugyanakkor kétségtelenül világinak és modernistának számított a rendszer. Ezt váltotta le 1979-ben az iszlám forradalom. Vagyis nem: ez a forradalom ugyanis még nem volt teljesen vallási jellegű, ahogy Castro 1959-es hatalomátvétele sem arról szólt még, hogy pártállami diktatúrát vezetnek be. Az iráni ellenzékben voltak mérsékeltek, liberálisok, alkotmányos monarchisták, baloldaliak, sőt kommunisták is. Az első sah utáni iráni köztársasági elnök, Abolhaszan Baniszadr kifejezetten világi gondolkodású volt, de emiatt hamar száműzetésbe kényszerült. Baniszadr szerint Homeini „az 1979-es hatalomra jutás után elárulta a forradalom eszméjét. Mint kifejtette, Reza Pahlavi sah elkergetése után az iszlám forradalomnak a demokráciát és az emberi jogokat kellett volna érvényre juttatnia Iránban.”
Az első ilyen az 1979. december 27-én bekövetkezett afganisztáni szovjet invázió volt. Ez ugyanis eltolta a prioritásokat: az USA-nak nyilvánvalóan fontosabb volt, hogy megállítsa a szovjet terjeszkedést, minthogy közvetlenül beavatkozzon Iránban. Tekintve, hogy a túszmentés csúfos kudarcot vallott, Amerika még kevésbé akart beavatkozni, helyette inkább a szovjet megszállók elleni afganisztáni felkelést támogatta, abba jelentős részben az iszlám világot is bevonva. Azzal pedig, hogy Irak elnöke, Szaddám Huszein 1980. szeptember 22-én megtámadta Iránt a rendszer gyors belső felszámolódása végképp lekerült a napirendről. Az iraki támadás (szemben a 2000-es évek elején a térségben lezajlott, a kabuli és bagdadi rezsimeket gyorsan megbuktató amerikai beavatkozásokkal) az iráni kormányt nem tudta megdönteni, ehelyett tovább fanatizálta a rendszert.
Ebben az időben Izrael szintén nagyobb fenyegetést látott a fiatal, ambiciózus Szaddám vezette Irakban, illetve annak hadiipari potenciáljában. Nem véletlenül bombázták szét 1981. június 7-én az Osirak reaktort. (Mi több: az akció során Izrael szorosan együttműködött Iránnal.) A korabeli amerikai republikánus adminisztráció viszonya is kétarcú volt Iránhoz. Egyfelől persze a legrosszabbat, nemzetközi terrorizmus szponzorát látták bennük, ugyanakkor vannak feltevések, hogy a republikánusoknak nem volt érdeke a túszhelyzet gyors megoldása, hiszen minél jobban belesüllyedt a krízis mocsarába Jimmy Carter, annál jobban nőttek Ronald Reagan nyerési esélyei. Carter rendezési próbálkozásait aláaknázták Reagan bizonyos kijelentései, például hogy „nem szabad váltságdíjat fizetni olyan emberekért, akiket barbárok raboltak el”. Csak Carter bukása után engedték szabadon a túszokat. Vagyis az új amerikai elnök köre és a teheráni vezetés egyaránt ki tudták aknázni a túszdrámában rejlő politikai lehetőségeket.
Még érdekesebbé teszi ezt, ami a Reagan-kormány idején az USA és Irán között történt. Az Irangate (vagy Irán–kontra botrány) lényege, hogy az amerikai kormány fegyvereket szállított Iránnak (ugyanis „az időközben Irakkal kirobbant háború miatt az irániak számára fontossá váltak az amerikai katonai alkatrészek”) elvileg bizonyos fogvatartott amerikai túszok szabadon bocsátásáért cserébe, de a háttérben az ezért kapott pénzt a nicaraguai szovjetbarát kormány, a sandinisták ellen harcoló gerillák, a kontrák támogatásába akarták beforgatni. Annyi biztos, hogy
Reagan puhábban bánt Iránnal, mint a lebombázott Líbiával. Ráadásul Szaddám Huszeinre mindig lehetett számítani: míg az Irán elleni 1980-as támadással még szélsőségesebb irányba tolta, egyben legitimálta a teheráni rezsimet, Kuvait 1990-es lerohanásával ismét segített abban, hogy ne Iránra figyeljenek, hanem ő legyen az ügyeletes főgonosz. Az Öböl-háború utáni években is Irakot sújtották szankciókkal, és a bagdadi rendszer később is magára vonta az USA figyelmét: 2003-ban egy újabb beavatkozással megdöntötték.
A szunnita tálib rezsim közös ellensége volt az USA-nak és Iránnak. Ugyanis a tálibok 1998-ban Mazár-e Sharif-ban iráni diplomatákat gyilkoltak meg, amely „majdnem háborúba sodorta a tálibokat Iránnal.” Teheránnak tehát éppúgy érdeke volt a tálibok eltakarítása, a piszkos munkát elvégezte helyette az USA, így Irán lett a nevető harmadik. Ezekben az években Irán amúgy is a reformok, a liberalizálódás útjára akart lépni. Az 1997-ben elnöknek megválasztott Mohamed Khátami nem véletlenül kapta a Gorbacsov ajatollah becenevet. Olyannyira reformista volt, hogy a Forradalmi Gárda vezetői egy ízben puccsal fenyegették meg. Miután viszont 2005-ben Mahmud Ahmanidezsád lett az elnök, elindult bizonyos fajta visszarendeződés. Ám ekkora már az USA olyannyira belemerült az iraki és az afganisztáni háborúkba, majd az arab tavasz zűrzavarába, hogy a 2009-ben hatalomra került Obama-adminisztráció inkább békés úton próbálta felpuhítani, lelassítani, illetve leszerelni az atomprogramot. Jött némi enyhülés: 2009 májusában az USA-nak sikerült elérnie az Iránban letartóztatott, kémkedéssel vádolt Roxana Saberi amerikai újságíró szabadon bocsátását. Persze azért az amerikai és az izraeli hírszerzés ezekben az években sem aludt. Bevetésre került „az urándúsítók gázcentrifugáinak tönkretételére és a dúsítás hatékonyságának lerontására” készített Stuxnet-vírus.
Viszont ezekben az években nyílt katonai akcióra nem került sor. Aztán színre lépett Trump, aki elrendelte az „iráni Habony Árpád”-nak is nevezett Kászim Szulejmáni, a Forradalmi Gárda külföldi műveletekért felelős részlege, az al-Kudsz vezetőjének likvidálását, majd 52 iráni célpont bombázásával fenyegette Iránt. Az irániak persze ezekben az években is bízhattak abban, hogy mindig van más gondja a nagyhatalmaknak. Ott volt a koronavírus, amely Trumpot is magával rántotta, utána pedig kitört az orosz–ukrán háború. De aztán visszatért Trump – és jöttek vele a bombázók.
Az iráni rezsim szerintem az utolsó pillanatig nem hitte el, hogy megdönthetik, de talán azt se, hogy a csúcsvezetőjét levadásszák. Mert ebben az ősi perzsa birodalom romjain szerveződött iszlám rendszerben a kifinomultság árnyalja a brutalitást. Magam az egyetemen Wojtilla Gyula professzor előadásából és Roman Ghirshman kötetéből ismertem meg ezt a kultúrát. A perzsa uralkodók a történelem során legalább annyiszor éltek arannyal, diplomáciával, cselvetéssel, mint nyers katonai erővel. Hiába takarja el a csador, alatta a teokratikus Irán is olyan, mint az ogre és a hagyma: sokrétegű.
Van az a jelenet a Sziriana elején, ahol a George Clooney alakította CIA-ügynök megjelenik egy teheráni buliban, és pont előtte érkezik egy fiatal nő, aki azonnal leveti a vallási előírás szerinti öltözetét, és látható, hogy kihívó nyugati ruha van alatta. Ez jellemzi Iránt jelenleg. A külvilággal az országot kulturálisan egy hatalmas monarchista és mérsékelt köztársasági emigráció köti össze, amely hosszú ideje (bár egyre türelmetlenebbül) vár a rezsim bukására, az iráni terror azonban sokkal rafináltabb, mint az al-Kaida brutális, személyválogatás nélküli tömeggyilkosságai, melyek egyre jobban „visszafejlődtek”. Először repülőgépeket, aztán vonatokat, utána metrókocsikat, majd teherautókat térítettek el, legvégül pedig késsel támadtak járókelőkre. (Az Iszlám Állam hasonló merényleteiről nem is beszélve.)
– az iszlám világon belül mind etnikailag, mind vallásilag kisebbségben maradva ezt nem is nagyon tehette volna. Ágyútöltelékek a geopolitikai proxyháborúhoz: ez volt az általa támogatott, joggal terrorgyanúsnak bélyegzett szervezetek igazi küldtetése.
Irán tehát mostanáig jóval nagyobb sikerrel élte túl azt a játékot, amit a tálibok bénábban próbáltak elbábozni. Hogy egyszerre vagyok diplomáciai kapcsolatokat fenntartó állam, ugyanakkor terrorakciókat finanszírozó hatalom. A Salman Rushdie-ra a Sátáni versek miatt kimondott fatva is jelzi ennek a rezsimnek a pszichológiai „kifinomultságát”: nem mindenkit vesz célba, hanem konkrét emberket. Éppúgy, mint a Charlie Hebdo elleni – Iránhoz nem köthető, de az iráni módszerre hajazó – támadás. Melynek kegyetlensége (ahogy már tíz éve leírtam) nemcsak rafinált, hanem egyúttal veszélyes is. Nem azt üzeni, hogy a globális kalifátusért válogatás nélkül bárkit megöl, hanem azt, hogy „csak” a hitüket gúnyolókra vadászik, aki viszont „jól viselkedik”, azt nem bántja. S hogyan kell jól viselkedni? Például nem szabad bírálni az iszlám dogmákat. Az ilyen kifinomult, precíz gyilkosságok, illetve a Rusdie elleni fatva alattomosabb félelmet és durvább öncenzúrát váltanak ki a nyugati társadalmakban, mint az egyáltalán nem szelektáló öngyilkos merényletek. Az emberek nem azért nem bírálják majd az iszlám vallási dogmákat, mert ennyire tapintatosak, hanem azért, mert félnek.
Amúgy pedig ironikus, hogy
Mert hogyan másképp értelmezzük a Washington Postnak elmondott szavait: „az iráni népet akarom felszabadítani”. Illetve: „Csak a nép szabadságát akarom. Biztonságos nemzetet akarok, és ezt fogjuk megvalósítani.” Nálam jobban senki nem szeretné, ha Közel-Kelet nyugatiasabb lenne. De nem árt látni: az Arab Tavaszt is több helyütt Iszlám Tél követte. És a háborúnak még egyáltalán nem borítékolható következménye a rezsim bukása. Csakhogy a Hámenei-rendszernek az első csapásokat túlélő politikusai így sem lehetnek nyugodtak. Omár mollától Szaddám Huszeinen és Moammer Kadhafin keresztül egészen Bassár el-Aszadig húzódik azon vezetők sora, akik népük egy jelentős része és Amerika haragját egyaránt magukra vonva távoztak a hatalomból. Más kérdés, hogy rendszerük után a földi káosz, vagyis a polikrízis következett. Amit azért Irán esetén jó volna elkerülni.
Borítókép: Tömegtüntetés Teheránban 1979 januárjában Homeini ajatollah képével / fotó: Kaius Hedenström / EPU / AFP
Bejelentkezés