Nem kell nagy bölcsesség és a nemzetközi kapcsolatok bonyolult világának ismerete ahhoz, hogy megállapíthassuk, az Egyesült Államok – és kiváltképp Donald Trump – belegázolt valami olyasmibe, amiből sokkal jobb lett volna kimaradnia: ez a közel-keleti háborús spirál és e szövevényes pókháló közepe, Irán. Természetesen nem szabad megfeledkezni arról sem, ki osztott még fontos lapokat ebben a nagy hadijátékban: Izraelről van szó, és annak botrányos hírű, nagy hatalmú vezetőjéről, Benjamin Netanjahu miniszterelnökről. Utóbbi, hogy az 1990-es évek óta létező személyes külpolitikai terveit megvalósítsa, nevezetesen, hogy megszabadítsa Izraelt az őt körülvevő ellenséges államok politikai vezetőitől, sikeresen rávette az amerikai elnököt, hogy – végsősoron Izrael nemzeti biztonsági érdekeit kiszolgálva – háborút indítson legfőbb ellenségük, a perzsa hatalom ellen.
Netanjahu Trump személyes barátjának és stratégiai szövetségesének tekinthető (még mindig, bár egyre kevésbé hangsúlyosan), sőt, az amerikai elnök befolyásos vejével, Jared Kushner közel-keleti különmegbízottal is bensőséges baráti kapcsolatot ápol. Egyáltalán nem tűnik a valóságtól elrugaszkodott felvetésnek, miszerint a Moszad és az izraeli hírszerzés tisztjei súgták az amerikaiak fülébe, hogy ha sikerül lefejezni a teheráni vezetést egy célzott csapással, akkor gyorsan széteshet a síita iszlamista iráni rendszer, és a belső, teheráni rendszerellenes társadalmi elégedetlenség nyomán akár gyorsan, különösebb vérontás nélkül az ölükbe hullhat az óriási ország. Trump évtizedekre visszamenő, némileg elfogult Irán-ellenességét nem volt nehéz a háborús intervenció felé irányítani. Ettől egyedül alelnöke, J. D. Vance próbálta óvni, ő igyekezett visszatartani az elnököt, valamint Pete Hegseth hadügyminisztert és Marco Rubio külügyminisztert hónapokkal az Irán elleni hadműveletek megindítása előtt. Azt is hozzátehetjük természetesen, hogy a brutális teheráni rezsim az utóbbi években nyilvánvalóan szinte mindent megtett, hogy magára haragítsa a zsidó államot, az öbölmenti szunnita arab államokat, no és azok legfőbb védhatalmát, az Egyesült Államokat.
Ugyanakkor, mint az köztudott,
Habár az amerikai csapások nyomán az iráni haditengerészet jelentősen meggyengült és jócskán visszavágták az iráni légierő támadó rakétaképességeit is, ezek még mindig működőképesek maradtak. Sőt: az irániak korlátozottan, de célzott rakéta- és dróncsapásokkal még mindig képesek jelentős kárt és fennakadásokat okozni az öbölmenti államok életében és a tengeri kereskedelem ügymenetében, annak ellenére, hogy Trump elnök az utóbbi hónapokban heti rendszerességgel bejelentette, teljesen megsemmisítették Irán támadó kapacitásait. Tegyük hozzá, a nagyhatalmú Iráni Forradalmi Gárda és az iráni légierő maradék egységei mindezt nem tehetnék meg jelentős kínai és orosz hírszerzési, műholdas célfelderítő támogatás nélkül – az amerikaiak nem kis bosszúságára. Nyilvánvalóan ez is része a nagyhatalmi, civilizációs egymásnak feszülésnek, amely elég egyértelműen megfigyelhető Ukrajnában vagy épp Iránban.
Az iráni ballisztikus rakétarendszerek és az atomfegyver előállításának veszélye ugyan jelentősen csökkent, de egyáltalán nem szűnt meg, ez pedig fenntartja a folyamatos fenyegetettség érzetét Izraelben, a nyugatbarát öbölmenti arab államokban, de még Közép-Kelet-Európa számára is. Úgy tűnik, a Hormuzi-szoros stratégiai fojtópontja feletti ellenőrzés problémája sem csökkent, sőt még inkább kiszámíthatatlanná és kaotikusabbá vált a geopolitikai helyzet. Hormuzhoz még felzárkózott a másik, közeli stratégiai fontosságú fojtópont-tengerszoros, a „Könnyek kapujaként” is emlegetett Báb-el-Mándeb, azaz a Vörös-tenger bejárata, ahol az Iránnal szövetséges jemeni síita hútik rapszodikus támadásai úgyszintén ellehetetlenítik a tengeri közlekedést és a kulcsfontosságú energiahordozók exportját Európa, illetve a Távol-Kelet irányába.
Számos háborúban megfigyelhető, hogy a gyengébb fél harcformája általában a jól bevált gerillaharcmodor, amely kis katonai erőbevetéssel nagy kárt tud okozni az erősebb, katonailag fejlettebb fél számára. E sajátos rendszerben és felfogásban nevelkedtek a palesztin Hamász, a jordániai Hezbollah vagy a jemeni hútik papucsos katonái is – pontosan úgy, mint annak idején Ho Si Mihn vietkongjai Vietnám dzsungeleiben, vagy a mudzsahedinek és utódaik, a tálib harcosok az afgán hegyekben. Egyikükkel szemben sem volt eredményes és célravezető a nagyhatalmi katonai fellépés még több százezres katonai és polgári emberveszteség és több billió dollárra tehető pénzügyi költségek mellett sem.
Apropó: a nemzetközi jog, bár láthatóan egyre kevésbé beszélhetünk ilyen univerzális normarendszerről a 21. században, főleg a nagyobb hatalmak (USA, Kína, Oroszország vagy akár Izrael) operációs szintjén, nem igazán támogatja politikai, vallási vezetők likvidálását. Ugyanakkor, sajnálatosan vagy sem, de nem létezik olyan globális kényszerítő erő és intézményi forma – hiszen még az ENSZ Biztonsági Tanács és Hágai Nemzetközi Bíróság is csupán tehetetlen gittegyleteknek tűnnek –, amely esetleg veszélyeztetné Washington, Moszkva, Peking, Teherán vagy éppen a közel-keleti sivatagi oroszlán szerepében tündöklő Tel-Aviv mindenható cselekvőképességét a nemzetközi kapcsolatok rendszerének anarchikus világában.
minek folytán remélhetőleg a kereskedelem is visszatérhet a normális mederbe, vagy, ha egy sokkal rosszabb forgatókönyv érvényesül, az USA és Izrael a totális háború útjára lép, amely – a korábbi nagyszabású nyugati katonai beavatkozások eredményességét ismerve – garantáltan kudarcosan végződne a 90 milliós Irán ellenében, főleg úgy, hogy utóbbi maga mögött tudhatja Kína és Oroszország egyre nyíltabb támogatását. Mindez óriási társadalmi ellenállásba ütközne az amerikai és izraeli belpolitikában, ez pedig nyilvánvalóan mindkét politikai vezető és pártjaik bukását eredményezné a közelgő választásokon.
Nagy kérdés, hogy a stratégiai racionalitás, a pragmatikus visszafogottság és a világkereskedelem nyugalmának biztosításához köthető érvek vagy a személyes politikai hübrisz, a győzelmi kényszer és az egyéb háttérérdekek érvényesülnek-e a Fehér Házban, illetve Netanjahu hivatalában.
A szerző a nemzetközi kapcsolatok elemzője, az ÖT munkatársa
Borítókép: Donald Ttump amerikai elnök és Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök Trump Mar-a-Lago-i rezidenciáján 2025. december 29-én / fotó: Jim WATSON / AFP
Bejelentkezés