Különleges amerikai városok világáról lesz szó az alábbiakban. Ezek a városok valahol az óriási Közép-Nyugaton, egy nagy tó partján, a szebb napokat is látott amerikai rozsdaövezetben állnak mindenféle városi és ipari építészeti csodákkal teletűzdelve. Valaha itt készült szinte minden Amerikában, ami vasból és acélból volt és kerekeken gurult – autótól a motorkerékpáron át az első mosógépig vagy varrógépig.
Egy jelentős történelmi hagyománnyal rendelkező amerikai államban vagyunk, amely Magyarország nagyságú, és az otthonihoz hasonló méretű, habár jóval összetettebb népességgel és némileg jobb gazdasági mutatókkal rendelkezik. Lakossága önérzetes, hazafias, a mentalitása inkább konzervatív, az utóbbi 250 évben hét-nyolc amerikai elnököt is adtak az Uniónak, és szinte minden város főterén büszkén hirdetik a tagállam fiainak hősi áldozatát, amit megkövetelt tőlük a haza Amerika legkülönfélébb háborúiban. Úgy tartják, aki megnyeri ezt a különleges államot a választásokon, abból lesz a Fehér Ház következő ura. Nos, Ohióban szorgos, barátságos emberek élnek, akik az utóbbi másfél évszázadban befogadtak gyáraikba, bányáikba, kikötőikbe több százezer (vagy millió) kitántorgó magyart, szlovákot, lengyelt, oroszt, németet, vagy éppen a Délről Északra szökött rabszolgát és karibi nyomornegyedekből Amerikába menekülő nehéz sorsú embert.
Az európaiakkal ellentétben a színes bőrű lakosságcsoportoknak voltak – és vannak – komoly beilleszkedési gondjai. A meglehetősen brutális bűnelkövetési statisztikákat is sajnálatosan ők vezetik (ezek rosszabbak, mint a teljes hazai magyar lakosság kriminalisztikai mutatói). Ami a döbbenetes számok mögötti okokat illeti: azok inkább a fekete kisebbség oktatási hiányosságaiban, a csonka családok és a gazdasági lecsúszottság jelentette kilátástalanságban keresendők, ellentétben a népszerű és nagyon felszínes magyarázattal, a fehér amerikai többség helyenként tapasztható rendszerszintű rasszizmusából következő narratívával.
Mindenestre az olcsó városi tranzitvasút, az itteni HÉV vonalain utazni sok esetben döbbenetes élmény Clevelandben vagy Philadelphiában egyaránt. Nem is csodálkozhatunk, hogy csupán a naiv turisták, a helyi kispénzű diákok és a többségében a fekete kisebbség tagjai használják a 25 mérföld/órával döcögő, elég ritkán közlekedő, évtizedekkel korábban készült, lepusztult szerelvényeket. Aki aztán a helyi vonatról leszállva esetleg gyalogos városnézésre adja a fejét – mint például én –, az hamar rádöbbenhet, hogy ez sem tartozik a divatos tevékenységek közé Amerikában, mármint gyalogosan műemlékeket csodálni az akár 10-20 mérföld hosszú utcákon. Nem felejtem el azt a megrökönyödést és őszinte csodálkozást, amit évekkel ezelőtti texasi látogatásomkor tapasztaltam a hotel recepciós hölgyének arcán, amikor megjegyeztem, gyalog szeretnék elmenni a Bush elnöki könyvtárba, amely hiába található annak a sugárútnak a végén, ahol a hotel is állt, nagyjából 15 mérföldnyi távolságra volt tőle. Helyi busz nem nagyon volt, maradt hát az Uber-opció.
Kis túlzással élve az amerikaiak még kocogni is autóval járnak, vagyis elautóznak egy olyan közeli parkba, folyó- vagy tópartra, ahol szép környezetben viszonylag biztonságosan lehet futni, és nem kell hajléktalanok sátrait kerülgetni az utcán, mint például Los Angeles, Chicago vagy San Francisco utcáin. Az amerikai utazás Jack Kerouac-féle szabadságérzetét nyilvánvalóan az autózás jelenti, a brutális forgalmat bonyolító 4–6–8-sávos utakon, ahol csak követni kell a véget nem érő autófolyamot, a car flow-t, valamint a megfelelő kijáratot lesni, és akkor nem lehet nagy gond. A sebességhatárt – 45, 60, illetve 75 mérföld/óra – az autósok átlag 15 százalékkal egyöntetűen túllépik, és a jelzés nélküli sávváltás szinte az amerikai autóvezetők alapbeállításának része. Ugyanígy jellemző a vészvillogós köszönetnyilvánítás vagy a figyelmeztető tülkölés európai szokásának teljes hiánya is. Rendőri leintésben (pull over) szerencsére nem volt részem – ez, ahogyan azt a filmekből is ismerhetjük, főképp éjszaka igencsak veszélyes helyzet lehet, főleg egy olyan országban, ahol 10 felnőttből 8 fegyvert visel (nyíltan vagy rejtve) és évente körülbelül ezer polgárt lőnek le az amerikai rendőrök tévedésből vagy indokolatlanul, némileg túlreagálva a találkozási helyzeteket.
Az autózásról még egy zárójeles megjegyzés. Az 1940-es évektől az automata váltós autók elterjedése sajátos amerikai divatot is teremtett: a jellemzően első generációs európai származású bevándorlók napjainkig előszeretettel vásárolnak – vagy ha megengedhetik maguknak, akkor importálnak Japánból vagy Európából – kéziváltós autókat, hiszen azokat minimális valószínűséggel lopják el az autótolvajok, akik nem igazán tudnak mit kezdeni a harmadik fura lábpedállal, a kuplunggal.
Az igencsak elhasználódott amerikai infrastruktúra akut problémáit már az első Trump-kormányzat és a Biden-adminisztráció is felismerte, és kidolgoztak fejlesztési terveket is. Az amerikai autópályák, a vasúti és hídhálózat felettébb rossz műszaki állapotban van (a pályákat a régi M7-eshez lehetne hasonlítani; döccenős betonelemek, kátyúk sokasága), de nem sok előrelépés, felújítás történt e területen az utóbbi években, miközben a nagy rivális Kína autópálya- és gyorsvasúthálózata (utóbbi mintegy 35 ezer km) már évekkel ezelőtt lekörözte az amerikait.
Ami a társadalomszerkezetet illeti, a nagyon népszerű amerikai eufemizmusok és a rendszerszintű elhallgatás attitűdje közepette szinte minden nagyvárosban megfigyelhető a lakosság elkülönülése elsősorban faji, másodsorban etnikai alapon, amely sok évtizeddel ezelőtt alakult ki, és máig próbálják fenntartani ezt a furcsa állapotot. Így léteznek fehér vagy „színes” többségű lakónegyedek, városkörzetek, illetve ilyen-olyan többségű, nemzetiségi városrészek, mint Little Italy, Little Chinatown, Irishtown, Polska, vagy az egykori „magyar negyed” New Yorkban, Manhattantől a clevelandi Buckeye Roadig. Utóbbi sajnos teljesen eltűnt, mondhatni, áldozatául esett az amerikai nagyipari átrendeződésnek, az offshoring-nak, valamint az 1960-as évek faji zavargásainak és az azt követő úgynevezett „white flight, middle class suburbanization” népszerű trendjének. Vagyis annak a gyors átrendeződési folyamatnak, amikor a fehér középosztálybeli lakosság (a gyári munkásoktól a tehetősebb kereskedőkön át a kis számú polgári értelmiségiekig) pár év leforgása alatt gyakorlatilag felszámolta korábbi életét, elhagyta a belvárosi részeket, és tömegesen kiköltözött a peremvárosokba, a zöldövezeti kertes házakba, vagy a „jobb hírű”, „elit”, zárt társasházakba. Lehetőség szerint oda, vagy legalábbis arra a környékre, ahol az amerikai üzleti és ipari arisztokrácia, a híres „old money” képviselői már korábban, a század elején felépítették óriási villáikat, tucatnyi szobából álló kúriaszerű házaikat, mansion-jeiket a szükséges kellékekkel: medencével, földalatti garázzsal, piknikezővel, gólya- vagy oroszlánszoborral a felhajtónál.
Hogy képet kaphassunk az amerikai ipari patríciuscsaládokról, az „old money” legfőbb képviselőiről – úgy is, mint az ohiói Rockefeller, Huntington vagy Mellon famíliák – és mesés gazdagságukról, idézzük fel képzeletben a leggazdagabb magyar családokat a Monarchia idejéből, a Pállfyakat, az Esterházyakat, a Széchenyieket – és szorozzuk meg a vagyonukat legalább hárommal.
A rosszabb hírű és külsejű belvárosi kerületek lakásaival ellentétben e pazar külvárosi környezetben természetesen nincsenek sem kerítések a telkek körül (sőt, kvázi tilos felhúzni ilyeneket), sem rácsok a földszinti ablakokon. Ilyen puccos, felső kategóriás lakókörzetekbe sok esetben csak ajánlás és nagyon sok pénz (több millió dollár) révén lehet beköltözni, telket, házat vásárolni. Szinte mindenütt alapkövetelmény a hollywoodi filmekből ismert előkert zöld gyepszőnyegének gondozása, a kerítésmentes telekhatár – mint angolszász civilizációs vívmány – fenntartása, a ház mögötti hátsó kertben lévő ikergarázs, a fedett kiülő és a kötelező kerti partiknak helyet biztosító grillező kiépítése. Az összefüggő kertekbe szabad ki-be járással rendelkeznek az igencsak szemtelen mókusok, menyétek, mosómedvék, és a minden zöldet lelegelő őzek.
A legtöbb felső-középosztálybeli lakóövezet vagy társasház rendje, tisztasága, békéje és biztonsága felett a híres-hírhedt háztulajdonosok egyesülete, avagy az amerikai lakóbizottság, a HOA (Homeowners Association) őrködik és gondoskodik – saját biztonsági szervezettel ellátva. Aki nem tartja be a HOA szabályait a gyepnyírástól a kukarendezésen át az autófeljáró rendben tartásáig, az könnyedén bírságra, sőt kiközösítésre számíthat, amely végső soron otthona kényszerű eladásához is vezethet.
A túlnyomórészt színes bőrű amerikaiakból álló városi alsóbb osztályba tartoznak mindazon lakók, bérlők tízezrei, akik havi legfeljebb kétezer dollárból tengődnek, és többemeletes házakból álló önkormányzati lakóövezetekben élnek a belvárosok külsőbb részein (city projects, tower condos, lásd a Baltimore-ban játszódó Wired, magyarul Drót című sorozatot). E lakóövezetek inkább lepusztult, romos tömbök, mint normális lakónegyedek, ahol egyáltalán nem tanácsos sétálgatni, de még autóval áthajtani is veszélyes lehet – utóbbit én magam is megtapasztaltam. Két-három évtized után, amikor a házak már gyakorlatilag lakhatatlanná válnak (részint az ott élők destruktív életmódja miatt), az önkormányzat lebontatja az egészet, és indulhat egy újabb city project-építkezés a társadalmi felzárkóztatás jegyében, amely a tapasztalatok szerint egyáltalán nem hatékony.
Amint látható, az amerikai társadalom rétegződése, a pénzügyi és faji alapú elkülönülés nem sokat változott az utóbbi évtizedek során – nagyon nehéz státust és osztályt ugrani egy hivatalosan kapitalista, osztály nélküli társadalomban. Elsőgenerációs bevándorlók számára szinte lehetetlen küldetés beilleszkedni a parkos külvárosok csilivili világába, míg a másod vagy harmadgenerációs bevándorló amerikaiak (például: magyarok) számára is csak sok tanulás, kompromisszum, megtakarítás, kőkemény munka és némi szerencse révén lehetséges kikerülni a city projectek környékéről, hogy az igencsak sznob old money birtokosainak szomszédságába és a kertvárosok kerítésmentes, zöld gyepes villáinak giccsesen idilli világába, vagyis a megvalósult „amerikai álom” övezetébe költözhessenek.
A szerző Amerika-kutató, az ÖT munkatársa.
Bejelentkezés