Közel fél évnyi rakétázás és kölcsönös pusztítás után pont kerül az iráni háború – pontosabban: katonai művelet – végére. Újra felszabadul a Hormuzi-szoros, és ahogyan Donald Trump amerikai elnök fogalmazott, „szabadon folyhat az olaj”, a világkereskedelem „fekete aranya” – mindez, nem mellesleg, kellőképen illusztrálja, hogy a világ még mindig milyen döbbenetes mértékben kiszolgáltatott a fosszilis energiahordozóknak a sokat hangoztatott „zöld átállás” ellenére is.

Trump és főképp Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök bírálói szerint az iráni ügy és annak várható végkimenetele lehet az amerikai és izraeli kormányzat egyik legnagyobb külpolitikai blöffje és stratégiai kudarca.

Hiszen végeredményben a közel-keleti geostratégiai helyzet lényegében változatlan marad, csak a részletkérdésekben történt elmozdulás: Izrael katonai stratégiai helyzete megerősödött, világpolitikai szinten elszigetelődött és majdhogynem páriaállammá vált az aránytalan és sokszor indokolatlan gázai és dél-libanoni vérontás miatt. A rivális perzsa állam katonailag jelentősen meggyengült, bár 10 atombombára is elegendő dúsított urániumkészlet még mindig valahol egy iráni hegy gyomrában rejtőzik későbbi felhasználásra vagy megsemmisítésre várva – ám politikailag tulajdonképpen megerősödve került ki a háborúból az iszlamista diktatúra.

A síita vallási-katonai rezsim túlélte a vezetői ellen végrehajtott célzott izraeli likvidálások sorozatait, a pusztító bombázásokat és a gazdasági válságot, sőt alkuképes tárgyalópartner maradt, amely majdhogynem számára kedvezőbb megállapodást tudott kierőszakolni Trumpból, ahogy tette azt korábban, 2015-ben Obama elnökkel is.

Amerikai szempontból az iráni beavatkozás mérlege nem túl szívderítő: 13 amerikai katona élete, közel 50 katonai légi jármű elvesztése, feltehetően mintegy 150 milliárd dollár „elfüstölése” az amerikai védelmi költségvetésből. És ugyancsak rontja az összképet és a mérleget a több száz milliárd dollárra tehető világgazdasági kár, amely elsősorban az európai szövetségeseket és a közel-keleti arab államokat sújtotta, de a lökéshullámai jócskán elérték az amerikai fogyasztókat is, főleg a benzinkutakon és a légi közlekedésben.

Az amerikai politikai elit, a közvélemény, no meg a nagyhatalmú tőzsde nyomása a közelgő félidős kongresszusi választások előtt eléggé nyomós indoknak bizonyult Trump elnök stábja irányába, hogy a katonai akciót befejezzék és hajlandók legyenek a megegyezésre.

Az oda vezető út meglehetősen rögös és konfliktusokkal terhelt volt: ennek egyik fő eredője és okozója a harmadik fél, Izrael volt, és leginkább annak harcias miniszterelnöke, Benjamin Netanjahu.

A harsány, szuperlatívuszokban bővelkedő trumpi...