Közel fél évnyi rakétázás és kölcsönös pusztítás után pont kerül az iráni háború – pontosabban: katonai művelet – végére. Újra felszabadul a Hormuzi-szoros, és ahogyan Donald Trump amerikai elnök fogalmazott, „szabadon folyhat az olaj”, a világkereskedelem „fekete aranya” – mindez, nem mellesleg, kellőképen illusztrálja, hogy a világ még mindig milyen döbbenetes mértékben kiszolgáltatott a fosszilis energiahordozóknak a sokat hangoztatott „zöld átállás” ellenére is.
Hiszen végeredményben a közel-keleti geostratégiai helyzet lényegében változatlan marad, csak a részletkérdésekben történt elmozdulás: Izrael katonai stratégiai helyzete megerősödött, világpolitikai szinten elszigetelődött és majdhogynem páriaállammá vált az aránytalan és sokszor indokolatlan gázai és dél-libanoni vérontás miatt. A rivális perzsa állam katonailag jelentősen meggyengült, bár 10 atombombára is elegendő dúsított urániumkészlet még mindig valahol egy iráni hegy gyomrában rejtőzik későbbi felhasználásra vagy megsemmisítésre várva – ám politikailag tulajdonképpen megerősödve került ki a háborúból az iszlamista diktatúra.
A síita vallási-katonai rezsim túlélte a vezetői ellen végrehajtott célzott izraeli likvidálások sorozatait, a pusztító bombázásokat és a gazdasági válságot, sőt alkuképes tárgyalópartner maradt, amely majdhogynem számára kedvezőbb megállapodást tudott kierőszakolni Trumpból, ahogy tette azt korábban, 2015-ben Obama elnökkel is.
Amerikai szempontból az iráni beavatkozás mérlege nem túl szívderítő: 13 amerikai katona élete, közel 50 katonai légi jármű elvesztése, feltehetően mintegy 150 milliárd dollár „elfüstölése” az amerikai védelmi költségvetésből. És ugyancsak rontja az összképet és a mérleget a több száz milliárd dollárra tehető világgazdasági kár, amely elsősorban az európai szövetségeseket és a közel-keleti arab államokat sújtotta, de a lökéshullámai jócskán elérték az amerikai fogyasztókat is, főleg a benzinkutakon és a légi közlekedésben.
Az oda vezető út meglehetősen rögös és konfliktusokkal terhelt volt: ennek egyik fő eredője és okozója a harmadik fél, Izrael volt, és leginkább annak harcias miniszterelnöke, Benjamin Netanjahu.
A harsány, szuperlatívuszokban bővelkedő trumpi kommunikáció lényege – amire valószínűleg kényszerűségből nagyon gyorsan rájöttek a világ vezetői –, hogy semmit sem szabad elhinni, de mindent komolyan kell venni, amit a Fehér Ház fura ura mond vagy posztol. Feltehetőleg ezt tette nemrég az a Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök is, akiről Trump igencsak keresetlen szavakkal, mondhatni kocsmai stílusban beszélt és írt. Arról a Netanjahuról, akit háborús miniszterelnöknek és korábban – nyilván az ellentmondásos trumpi kommunikáció jegyében – több alkalommal is a legjobb barátjának, hű szövetségesének nevezett a meglehetősen impulzív amerikai elnök.
Donald Trump egykori legjobb barátja és európai szövetségese, a korábbi magyar miniszterelnök is megtapasztalhatta április 12. után, hogy milyen gyorsan változik az amerikai elnök hangulata, kommunikációja, felszínes, mondhatni, olyan igazán amerikaias barátsága (everybody is a friend, azaz: mindenki barát) – főleg egy vesztes választás után, amikor a nagypolitika és a hatalom központjából az emberfia a választók jóvoltából a perifériára kerül.
Az amerikai szélsőjobboldali, Trump-kritikus republikánusok, valamint a progresszív baloldali politikusok és véleményvezérek között furcsa egyetértés, afféle egységfront alakult ki a tekintetben, hogy az iráni és a libanoni–izraeli háborúhoz kapcsolódó amerikai szerepvállalás tulajdonképpen teljességgel elhibázott és értelmetlen. A tengerentúlon Tucker Carlson szélsőjobbos újságírótól Steve Bannon korábbi elnöki főtanácsadón keresztül Alexandria Ocasio-Cortez szocialista-demokrata New York-i képviselőnőig a Trump adminisztráció egyoldalú közel-keleti külpolitikai orientációját, aktív felelősségvállalását nagyon sokan elhibázottnak, elfogultnak, túlságosan Izrael-barátnak, Izrael-központúnak tartják.
A helyes valóságérzékelést nem nélkülöző felfogás szerint ez az elköteleződés igencsak leszűkíti Washington diplomáciai mozgásterét, és kiszolgáltatja az amerikai nagyhatalmi és globális kereskedelmi érdekeket egy kicsiny, de annál nagyobb befolyású állam, Izrael nemzetbiztonsági és Netanjahu miniszterelnök személyes politikai érdekérvényesítésének. Nem túlzás kimondani, hogy
ez pedig nem túl biztató politikai helyzet.
Hasonlóan visszafogott külpolitikai álláspontot képviselt J. D. Vance alelnök is még tavaly decemberben, amikor azt hangsúlyozta, hogy óvatos távolságot kell tartani a potenciálisan kontinentális puskaporos hordóvá vált közel-keleti helyzettől. A realistább amerikai alelnök helyzetértékelése szerint egy amerikai beavatkozással Iránban az amúgy is zűrzavaros, évszázados közel-keleti erőszakspirál és izraeli–iráni–gázai–libanoni szembenállás még zavarosabbá és bonyolultabbá válhat, és nem kizárt, hogy hatással lehet az egész nagytérségre Iránól Törökországig, vagyis gyakorlatilag egészen Európáig.
Ami az elmúlt félév eseményeit és az Irán elleni újabb amerikai–izraeli háború történéseit illeti, az inkább Vance alelnök narratíváját, mintsem a felettébb militánssá vált Trump–Netanjahu-tengely igazát és háborús logikáját látszik igazolni.
A washingtoni politikai és katonai vezetés az elrettentő erőben bízva, az Egyesült Államoktól már egyébként is megszokott kulturális érzéketlenségtől és erőszakos pragmatizmustól hajtva úgy gondolhatta még februárban, a pusztító erejű, nagyszabású hadműveletek megindítása előtt, hogy a silver bullet, vagyis a célzott „ezüst lövés”, illetve a shock & awe légi háborús taktika gyorsan lefejezi az iráni teokratikus diktatúra politikai és katonai vezetését, és ez majd gyorsan megoldja a helyzetet, valamint pozitív politikai változást hoz a 90 milliós Irán számára. Mint tudjuk, nem egészen így alakultak az események az iráni háború három hónapja során, és ez megerősíti azt a régi katonai bölcsességet, hogy a legjobb haditerv is csupán az ellenség első puskalövésééig érvényes, valamint felidézi, hogy nem helyes, ha valaki alábecsüli az ellenséget – és hát ez utóbbi az amerikai hadviselés egyik visszatérő jellemvonása.
Az események tükrében nem meglepő, hogy már nemcsak a külső szemlélők és szakértők, hanem az amerikai társadalom túlnyomó többsége és a washingtoni politikai vezetés is úgy látja,
Emellé odatehetjük azt is, hogy a konfliktus mielőbbi megoldása és a békekötés az iráni vezetés számára tulajdonképpen jóval kisebb jelentőséggel bír, mint a nyugati hatalmak és szövetségeseik számára. Ugyanis a Hormuzi-szoros felszabadítása sokkal fontosabb az amerikaiak, az izraeliek és az európaiak, valamint a kiemelt távol-keleti kereskedelmi partnerek számára, mint a szétbombázott és kiszolgáltatott helyzetben lévő, de jóval nagyobb szenvedési toleranciával rendelkező síita perzsa állam és társadalom számára.
Az utóbbi hetekben a megállapodásközeli állapotba került iráni–amerikai béketárgyalásokba elég látványosan és csúnyán belezavart Izraelnek a libanoni Hezbollah ellen folytatott légi háborúja és az igencsak önjáró, háborús spirálban lévő Netanjahu, akiről túlzás nélkül kijelenthetjük, hogy saját politikai túlélése, hatalmi pozíciómentése és persze Izrael katonai, stratégiai érdekmaximalizálása érdekében gátlástalanul kihasználja Jared Kushner amerikai elnöki tanácsadóhoz és közel-keleti különbmegbízotthoz, valamint annak apósához, Trump elnökhöz fűződő szívélyes barátságát.
Az események tükrében azonban úgy tűnik, hogy
még akkor is, ha hazájának katonai stratégiai elrettentő ereje jelentősen növekedett, ugyanis Izrael külpolitikai és erkölcsi megítélése majdhogynem a mélypontra jutott a világ jelentős részén – és főképp kulcsfontosságú szövetségese, Amerika szemében.
Ugyanakkor izraeli szempontból a helyzet tulajdonképpen változatlan marad, bár időlegesen a nagy hadijáték visszatérhet a startvonalra: Izrael, a legerősebb, de legkisebb fél gyakorlatilag háborút visel szinte minden szomszédja ellen, ennek folytán a gyűlölet és az erőszakspirál is folyamatosan újratermelődik úgy Gázában, Ciszjordániában és Dél-Libanonban, mint Iránban, és addig lesz béke és stabilitás, amíg a legyengített, látszólag legyőzött iszlamista erők újra meg nem erősödnek, hogy ismét rátámadhassanak régi-új ellenségükre: a zsidó államra.
A szerző külpolitikai szakértő, az ÖT munkatársa
Borítókép: Donald Trumpnak öltözött izraeli aktivista Netanjahu-babát fog a kezében egy tel-avivi tüntetésen, 2026. május 16-án / fotó: Jack GUEZ / AFP
Bejelentkezés