Szinte hihetetlen, hogy már eltelt egy negyed évszázad azóta, hogy az emberiség kollektív emlékezetébe vésődtek a döbbenetes New York-i képsorok, amint az utasszállító repülőgépek a Világkereskedelmi Központ ikertornyaiba csapódnak, majd nem sokkal azután a közel 500 méter magas tornyok kártyavárként összeroskadnak, por és füstfelhőbe borítva az amerikai világvárost.
Ami a drámai történelmi pillanatokat illeti, általában mindenki emlékszik, hogy éppen hol volt és mit csinált azokban az emlékezetes és traumatikus percekben, amikor értesült a történtekről. Jómagam 2001. szeptember 11-én épp a napfényes Szicíliában az Etnán tartózkodtam idegenvezetőként, és emlékeim szerint először azt hittük, hogy valami érdekes katasztrófafilmet mutat a televízió a látógatóközpontban – mindezt az írta felül, hogy a képernyőn ott szerepelt a Breaking news felirat is. Néhány órán belül a külföldi turistákon úrrá lett az idegesség, a feszültség, a városokat pedig még Dél-Olaszországban is ellepték a katonai rendőrök.
Az al-Káida terroristáinak gépeltérítő akciója óta, gondolom, mindenkiben megmaradt az a belső, kimondatlan feszültség, sőt viszolyogtató érzés, amikor utazni készülünk, és a repülőterek kényelmetlen ellenőrző kapuin kell átverekednünk magunkat, az átlátszó zacskóba tett, korlátozott mennyiségű folyadékkal és cipőlevétellel bajlódva. Mindeközben próbálunk arra gondolni, hogy végső soron mindez a mi biztonságunkért történik 2011. szeptember 11. óta. Emlékszem, 1997 nyarán, amikor az USA-ba tartva először repültem át az Atlanti-óceánt, még a Boeing 747 óriásgép pilótafülkéjébe is beengedtek a légi utaskísérők, illetve jól vágó fémkéseket, evőeszközöket is felszolgáltak a Swissair fedélzetén. Azóta, nyilvánvaló biztonsági megfontolásokból, nincs már sem cockpit-látogatás, sem éles kés a fedélzeti vacsorákhoz, illetve a svájci légitársaság a szeptember 11-ét követő szigorú transzatlanti légikorlátozások miatt mintegy fél év múlva csődbe is ment (azóta a vállalat Swiss néven üzemel).
Az Egyesült Államokat 1941 decembere, Pearl Harbor óta nem támadták meg saját területén, és különösképpen nem az amerikai kontinensen, ahová utoljára talán a mexikói–amerikai háború során, még a 19. század közepén tette be a lábát idegen katona. A történelmi igazság kedvéért érdemes tisztázni, hogy szeptember 11-én sem tette a lábát amerikai földre egyetlen idegen fegyveres katona sem, hiszen a sokat emlegetett szaúdi, szomáliai, egyiptomi, szudáni és afgán kötődésű al-Káida egy szélsőséges muszlim, nemzetközi, de államalatti terrorszervezet volt, és nyilvánvalóan az eltérített négy amerikai repülőgépre sem tűzték ki egyetlen ellenséges állam zászlaját sem a terroristák.
Timothy McVeigh 1995-ös államellenes oklahomai robbantása óta Amerikát nem érte ilyen mértékű és döbbenetes hatású terrortámadás. Tulajdonképpen csak a szerencsének és a gépeltérítők rossz időzítésének – vagyis annak, hogy a gépek becsapódására az irodai munkaidő kezdete előtt került sor – köszönhető, hogy nem több tízezer – hiszen közel 60 ezren dolgoztak összesen az ikertornyokban, plusz a látogatók – hanem „csak” mintegy 3 ezer áldozata lett a brutális támadásnak. Súlyos veszteségek érték a hősiesen fellépő alsó-manhattani mentőegységek tagjait, hiszen teljes rendőri és tűzoltóosztagok vesztek oda, amint arról a Nicholas Cage főszereplésével forgatott 2006-os World Trade Center című filmdráma is látványosan megemlékezik.
A nyugati világban és az Egyesült Államokban egyébként máig nem igazán közismert a szeptember 11-i támadás legfőbb kiváltó oka, amelyet pedig maga a terroristavezető, Oszama bin Laden is többször kifejtett – levélben és szóban is. Nevezetesen, hogy az 1991-es első öbölháború idején a hitetlen amerikai és nyugati katonák megszentségtelenítették Szaúd-Arábia szent muszlim földjét, hiszen csapataik ott csoportosultak és onnan indították a támadásaikat egy másik muszlim állam, Szaddám Husszein Irakja ellen. A szaúdi származású, majd onnan elűzött és kitiltott lázadó milliomosfiú, Oszama bin Laden – és minden hithű muszlim – számára a hitetlen kafírok e szemtelen, gaz sértése mindenképp bosszúért kiáltott. Ez a szent cél vezetett aztán a legfőbb gonosz, a „Nagy Sátán”, az Egyesült Államok elleni – Bin Laden által finanszírozott – terrortámadáshoz, amelyet nem mellesleg megelőzött több nagyszabású támadás amerikai katonai és politikai célpontok ellen Afrikában és a Közel-Keleten.
még a legnagyobb államhatalom, az Egyesült Államok kereskedelmi, politikai és katonai központjában is, amint azt a füstölgő ikertornyok romjai és a washingtoni Pentagon épülete is látványosan illusztrálták.
Az amerikai nagyhatalmi sérthetetlenségbe és az óceánpajzsba vetett évszázados hit igen gyorsan, nagyjából fél perc alatt szertefoszlott: ennyi idő alatt rogytak össze az ikertornyok, az amerikaiak milliói rájöttek, hogy hazájuk, „a szabadok és bátrak földje” támadás alatt áll, az agresszor pedig egy láthatatlan és megfoghatatlan távoli ellenség. Az amerikai polgárok körében kitört tömeghisztéria, pánik, frusztrált düh és revánsvágy nyomán több kisvárosban is látni vélték Oszama bin Ladent, négy nappal később Arizonában pedig meggyilkolták egy sivatagi Chevron benzinkút ártatlan eladóját, egy turbános amerikai–indiai szikh férfit, bizonyos Sukhwinder Sodhit. Hagyományos szikh turbánviselete miatt Sodhit veszélyes arab terroristának gyanították a feldühödött, bosszúszomjas helyiek, ezért lelőtték. Az arizonai sivatagban azóta is egy plakett őrzi az emlékét, és felhívja a helyiek – és a szikhek – figyelmét arra, hogy egy ember külső megjelenése és hagyományos viselete önmagában is életveszélyes lehet a tudatlansággal és a szabadjára engedett vérszomjas érzelmekkel szemben.
Amerikai állami és kormányzati szinten drasztikusan gyors és mélyreható változások és intézményi átalakítások történtek a szeptember 11-ét következő hetek, hónapok során: a Bush adminisztráció létrehozta a nagyhatalmú Belbiztonsági Minisztériumot (Department of Homeland Security, DHS), amely ma már az amerikai hadügy és a külügyminisztérium mellett a legnagyobb apparátussal rendelkező állami szervezeti egység az USA-ban és talán a világon is (valószínűleg a gigantikus kínai államapparátus után). Hatékonyan egységesítették és centralizálták a korábban egymással vetélkedő tucatnyi hírszerző és elhárító szervezetek kaotikus rendszerét, vagyis a 30 ezer ügynököt felsorakoztató híres-hírhedt amerikai hírszerző közösséget. Ezáltal létrejött a nyugati világ legnagyobb hatalmú, titkos állami hírszerző szervezetrendszere (a CIA és a Nemzetbiztonsági Ügynökség, az NSA, valamint a Nemzeti Hírszerző Igazgatóság, a DNI koordinálásával), de eljött a tömeges telekommunikációs, online megfigyelések kora is, annak minden előnyével és annak még terjedelmesebb árnyoldalával egyetemben.
Ami a negatívumokat illeti, azok mintegy 10 évvel később, 2013-ban az Edward Snowden fémjelezte világbotrányt okozó ügyben csúcsosodtak ki, fényt derítve az ifjabb Bush és Barack Obama elnök által vezetett amerikai kormányzatok visszaéléseinek, törvénytelen megfigyeléseinek, lehallgatásainak sorozatára. Amint kiderült, e hírhedt programokat és állami intézményeket nemcsak külföldi terroristagyanús muszlimok, hanem amerikai polgárok milliói és alkalmanként politikai vetélytársak ellen is használták (és valószínűleg mind a mai napig használják), elsődlegesen minősített „nemzetbiztonsági” és részben politikai célokból a Prism, az XKeyscore és az Epic Shelter nevű kémprogramok felhasználásával.
Ami szeptember tizenegy amerikai kül- és katonapolitikai vonatkozásait illeti:
ami egészen 2021. augusztusáig tartott. Mintegy 6 ezer amerikai katona élete és közel kétezer milliárd dollárnyi amerikai költségvetési kiadás bánta a tálib rendszer és az Oszama bin Laden-féle al-Káida felszámolását célzó műveletet. Az Egyesült Államok kormánya, történelmi precedenst teremtve, először aktiválta a NATO híres 5. cikkelyét, és szövetségesei segítségét kérte az afganisztáni beavatkozáshoz, melynek nyomán több ezer szövetséges katona, köztük több tucatnyi magyar is érkezett a „nagyhatalmak temetőjeként” is aposztrofált Afganisztánba. Ennek folytán mintegy bő két évtizedig visszatért az úgynevezett normális élet a fővárosba, Kabulba, ahol a nők még egyetemre is járhattak, sőt, állami tisztségeket is vállalhattak – egészen a 2021-es kaotikus amerikai kivonulásig és az azt követő teljes afgán állami összeomlásig, majd az azt követő tálib restaurációig és hatalmi visszarendeződésig.
A nemzetközi kapcsolatok dimenziójában
Egyre több szó esett olyan jelenségekről, mint a vallási fanatizmus, az államokon átnyúló iszlám terrorizmus, az államok alatti decentralizált fegyveres csoportok vagy az aszimmetrikus hadviselés – és ezek a jelenségek minden korábbinál kontúrosabban mutatkoztak meg. Ahogyan minden korábbinál hangsúlyosabbá vált a nyílt Amerika- és Nyugat-ellenesség mint eszmei ernyő – számos ázsiai és afrikai országban egyenesen örömünnepekre került sor a sikeres terrorakciót követően –, ami aztán Afganisztánon keresztül az iraki, szíriai, majd líbiai polgárháborúig és a közel-keleti Iszlám (terror) Állam létrejöttéhez vezetett. Habár Oszamát és hittársait utolérte a végzetük, a tálibok később visszatértek a hatalomba, az erőszakos vallási fanatizmus eszméi pedig ma is jelentős hatást gyakorolnak és komoly népszerűségnek örvendenek, főként „a nagy gonosz nyugati birodalom”, az Egyesült Államok árnyékában tengődő civilizációs periféria övezeteiben.
A szerző Amerika-szakértő, az ÖT munkatársa
Borítókép: A füstölgő ikertornyok 2011. szeptember 11-én / fotó: HENNY RAY ABRAMS / AFP
Bejelentkezés