Nemrég mutatták be a Rubikon történelmi magazin produkciójaként a Mohács – Világok harca című történelmi dokumentumfilmet, mellyel a készítők a tragikus végű mohácsi csata 500. évfordulójára emlékeznek (és emlékeztetnek bennünket).
Azok jellemzően játékfilmek, ez nem az, a különbségtétel mégis felvethető. Szerencsére, és ez az alkotók dicséretére szóljon, hogy ez a film nem hasonlítható a kissé bugyuta Pozsonyi csata című animációs filmhez vagy – hogy külön kiemeljek egyet a korábban emlegetett NER-es történelmi játékfilmek közül – Rákay Philip még botrányosabb, de még annál is drágább Petőfi-filmprodukciójához, amely egy giccsparádévá silányított, látványos történelmi fantasy.
A Mohács-filmet rendező Diósy Mihály és Mező Levente a látványos és korhű 3D-s csatajeleneteket hiteles beszámolókkal és a korszakot kutató hazai és külföldi történész szakértők magyarázataival társította a laikus nagyközönség számára is teljességgel érthető, befogadható módon. A közel másfél órás film narrációjából, a történelmi események rövid megjelenítéséből és a felkért hozzáértő történészek elbeszéléseiből összeáll a borús korabeli európai és magyar történelmi nagykép – a maga kiábrándító, sorsrontó részleteivel. A dokumentumfilmben megszólaló szakértők között fontos megemlíteni Ágoston Gábort, korábban az ELTE, majd a washingtoni Georgetown Egyetem történészprofesszorát, B. Szabó Jánost, a Budapesti Történeti Múzeum történészét, a kor szakértőjét, Varga Szabolcsot az ELTE történészét, Kaya Sahin török történészt az Ohiói Állami Egyetemről, Niccolo Capponi olasz történész-írót, Tamus Elvirát, a Cambridge-i Egyetem ifjú kutatóját és Rugási Gyula filozófust.
A legújabb tényszerű adatok és a 16. századi gazdasági-történelmi összefüggések feltárása nyomán a filmből kiderül – amit persze eddig is sejteni lehetett –, hogy
A Mátyás király után leépülő, de még a Jagellók korában is közel félmillió négyzetkilométeren elterülő ország mintegy 4 milliós lakossággal viszonylag nagy és erős államnak számított – a szomszédjaihoz képest biztosan –, maximális erőkifejtéssel mintegy 35-45 ezer fős hadsereget is ki tudott állítani, és körülbelül 180 ezer arany éves költségvetéssel rendelkezett. Ugyanakkor a Magyar Királyság nyilvánvalóan minden tekintetben messze alulmaradt a feltörekvő Oszmán Birodalom hatalmi potenciáljával és gazdasági, katonai képességeivel szemben. Ugyanis összességében akár 200 ezer birodalmi katona és mintegy másfél millió aranyat kitevő éves költségvetés állt a rendkívül ambiciózus ifjú török szultán, I. Szulejmán rendelkezésére. Több mint 3 millió négyzetkilométeren elterülő birodalma a hűbéri Moldvától a Boszporuszon keresztül Egyiptomig, sőt egészen Észak-Afrikáig terjedt. Lényegében minden fontos tényező azt az elsődleges hadicélt szolgálta Szulejmán szultán számára, hogy befejezze apja, I. Szelim szultán birodalmi terjeszkedő terveit, valamint, hogy beírja magát a muszlim oszmánok szent történetébe, mint az iszlám, az igaz hit védelmezője és terjesztője, aki sikerre viszi európai hódító hadjáratát Magyarország és főképp a Habsburgok ellen, Közép-Európa szívében.
Amint tudjuk – és ezt remélhetőleg nem a szultán életéről szóló népszerű, de történelmileg felettébb torz és propagandisztikus török sorozatból vezetjük le – Nagy Szulejmán szultán számára Magyarország vált politikai karrierjének dicső ékkövévé, hódítói megdicsőülésének és egyben végzetének, 1566-os halálának helyszínévé is. Hitbéli szempontból, a középkori szellemi politikai-vallási dimenzióból kiindulva az ifjú, de igen művelt II. Lajos magyar király is teljességgel tudatában volt helyzetének és szerepének – amint az kiderül a fennmaradt leveleiből és feljegyzéseiből –, miszerint a csata előtti hetekben – a keresztény teológiai elrendeltség és isteni küldetéstudat beteljesülésének tana nyomán – ő már egyértelműen a halálra készült. Inkább arra, mintsem hogy elfusson, meghátráljon a hazáját fenyegető ellenséggel szemben. Nyilvánvalóan nem volna szerencsés és üdvös összehasonlítani a középkor legfőbb politikai, katonai és egyházi vezetőinek önfeláldozó szerepvállalását, hivatástudatát a 21. századi politikai vagy akár katonai vezetőinek néhol kiábrándító példáival, ám mégis
Az időközben feltárt török levéltári anyagok, feljegyzések nyomán kiderül, hogy a Porta elsődleges hadicélja Bécs elfoglalása és a Közép- meg Nyugat-Európát is uraló Habsburgok kiiktatása volt a hatalmi képletből. Nem mellesleg e Habsburg-ellenes terv nemcsak a török, hanem a nyugat-európai, főképp francia középtávú stratégiai elképzeléseknek is megfelelt, bár az egymással torzsalkodó európai katolikus keresztény hatalmak valószínűleg el sem tudták képzelni, hogy mit jelent az európai hatalmi stabilitás és biztonság szempontjából, ha a török megjelenik több tízezres seregével Buda és Bécs falainál.
Nos, a közép-európai török terjeszkedés, a hatalmi ambíció útjában akkor már több mint száz éve csupán a konok magyar ellenállás állt, ez okozott alapos fejtörést a szultánnak és nagyvezéreinek, (emlékezzünk a Hunyadiakra). Isztambulban úgy gondolták, hogy a Magyar Királysággal ideje lenne végképp leszámolni. Vagyis a középhatalomnak számító Magyarország török általi megtörése és meghódítása elkerülhetetlen stratégiai cél volt a fényes Porta számára, főképp, hogy alapos kémhálózatuk révén – köztük számottevő keresztény olasz kereskedőügynökkel – pontosan tudták, hogy Magyarország gyakorlatilag magára maradt, és a szép szavakon túl nem számíthat hathatós katonai segítségre Európától.
Közismert módon az egymással is állandó viszályban, sőt háborúban álló keresztény európai nagyhatalmak, olyanok, mint I. Ferenc francia király és ádáz Habsburg ellenfelei, Habsburg Ferdinánd herceg és V. Károly, akit az augsburgi Fuggerek pénzén frissen megválasztottak német-római császárnak, elsősorban egymással voltak elfoglalva, és nem azzal, hogy megsegítsék Magyarországot valami távoli, zavaros, pogány hatalommal szemben. A római pápát, VII. Kelement leszámítva az európai hatalmak kevéssé figyeltek a kelet-európai végeken tulajdonképpen az életéért és országa fennmaradásáért küzdő ifjú magyar király, II. Lajos, és felesége Habsburg Mária egyre kétségbeesettebb segélykérő leveleire, amelyek a fennmaradt levéltári dokumentumok szerint szinte minden jelentősebb európai fővárosba eljutottak Koppenhágától Londonon keresztül Lisszabonig.
Egyedül a pápai nuncius, Antonio Burgio nem csekély, 50 ezer aranyat kitevő pénzügyi támogatásából tudott Lajos király és Tomori Pál kalocsai érsek és hadvezér zsoldosokat verbuválni Európából a magyar nemesi felkelés csapatai mellé, kiegészítve így a kétes hűségű és megbízhatóságú Szapolyai János erdélyi vajda nem túl jelentős katonai támogatását. Volt még egy VIII. Henrik angol királytól érkezett levél egy feltételezett támogató felajánlásról is egy állítólag útnak indított pár ezer fős katonai egységről, amely, mint tudjuk, soha nem érkezett meg Magyarországra. A közkeletű történelmi legendáriummal ellentétben ugyanakkor nincs semmiféle bizonyíték arra, hogy Szapolyai János vajda úgymond szándékosan „elkésett” volna a sorsdöntő csatából, hogy – így a történelmi mendemonda – beáldozza az ifjú magyar királyt és a magyar fősereget saját politikai céljai érdekében. A király hívására Szapolyai elindult Erdélyből, 1526 augusztusában meg is érkezett a Tisza partjára, és Szegednél várakozott a csata előtti napokban mintegy ötezer fős seregével, amellyel, valljuk be, nem sokat segíthetett volna a királyi seregnek, a mintegy 75 ezer katonára tehető, háromszoros túlerőben lévő török fősereggel szembeni küzdelemben.
Szapolyai később, immár János magyar királyként találkozott és tanácskozott a győztes I. Szulejmán szultánnal, illetve kezet csókolva behódolt neki. Mindezt jelképesen éppen a mohácsi síkon, mindössze három évvel a végzetes mohácsi csata után, 1529. augusztus 18-én. Szulejmán ekkor már nagyjából több mint százezer főre duzzadt óriási seregével fő célpontja, Bécs és a Habsburgok ellen indult, ahonnan aztán mintegy két hónapnyi sikertelen ostrom után, még a kemény tél beállta előtt hazatért. A bécsi hadjárat amúgy rávilágított a szultán birodalmi túlterjeszkedésének stratégiai problémájára, az ellátási láncok és a korabeli katonai logisztika előtt felsejlő komoly kihívásokra.
A film trailere:
A mélyen keresztény uralkodók, a hit védelmezőinek szerepében tetszelgő európai királyok a szent esküjükkel meg a felkent küldetésükkel szöges ellentétben egyáltalán nem a keresztény Európa védelmével és a Magyar Királyság létét fenyegető keleti, muszlim veszedelemmel törődtek, hanem inkább saját hatalmuk megszilárdításával a rivális keresztény szomszéd ellenében. E rövidlátó, szűklátókörű és felettébb anyagias külpolitika ékes példája volt, amikor a német-római császár, V. Károly német és spanyol zsoldosseregei könyörtelenül lerombolták és elpusztították az örök várost, Rómát, mindössze egy évvel a mohácsi tragédia után. VII. Kelemen római pápa is csak az Angyalvárba menekülve maradt életben a pusztító ostrom alatt. A hírhedt sacco di Roma, Róma 1527. májusi kifosztása évszázadokra a legszörnyűbb élmény maradt a Vatikán és a római polgárok számára.
Ahogy a film címe is sugallja
Az iszlám harca volt ez a nyugati kereszténység keleti bástyájával szemben, miután 1453-ban Konstantinápoly, az ezeréves Keletrómai Birodalom, Bizánc büszke fővárosa is elesett az oszmánok és az iszlám hitrendszer erőszakos terjeszkedésével szemben. És ez nem a fél évezreddel későbbi történelmi emlékezet és historiográfiai magyarázat narratívája, hanem a korabeli, 16. század eleji egyházi és világi elit felismerése. Ugyanis e gigászi feladatnak és kötelességnek tudatában volt a magyar királyi udvar legtöbb tagja, beleértve az egyházi vezetőket. Ahogy a fényes tekintetű Szulejmán szultán és vezérei is teljességgel tisztában voltak európai küldetésük fontosságával.
Ha a korabeli európai nagyhatalmi konstellációkat, a gazdasági, társadalmi és katonai összefüggéseket nézzük, nem helytálló az a mélabús és pesszimista magyar attitűd, amely nemzeti áldozatszerepről, turáni átokról, a magyarok széthúzásáról, a magyar páriaállamról Európában és a haldokló nemzetről delirál, továbbá évszázadok óta nemzethalált vizionál, mely szerint ennek a népnek „Mohács kell”. Erről mesél ez a most bemutatott, színvonalas történelmi dokumentumfilm is.
A szerző a nemzetközi kapcsolatok elemzője, az ÖT munkatársa
Borítókép: A Mohács - Világok harca című film jelenete / fotó: Rubicon
Bejelentkezés