Kijelenthetjük-e vajon, hogy Amerika is kezd belefáradni Trumpba és az egyre kevésbé nagyszerű MAGA rendszerbe, ahogy Magyarország is elég látványos búcsút intett Orbán Viktor miniszterelnöknek és az általa teremtett és vele fémjelzett Nemzeti Együttműködés Rendszerének április 12-én? A több mint százéves amerikai–magyar kapcsolatrendszerben igencsak egyedülálló módon a trumpiánus Make America Great Again-mozgalom sok mindenben követte az orbáni rendszer eszmeiségét, politikai elképzeléseit – a bevándorlásellenes intézkedésektől az amerikai woke és progresszív liberális eszmeáramlatok elleni fellépésig. Nemcsak a kritikus elemzők, hanem Trump elnök és helyettese, J. D. Vance alelnök is többször kiemelte, hogy
A novemberi félidős amerikai kongresszusi választások bizonyára jó visszajelzést adnak majd arról, hogy az amerikai választópolgárok mennyire elégedettek a MAGA-rendszerrel és Donald Trump személyével és tevékenységével, és hogy mit gondolnak a belpolitikai intézkedések gazdasági, társadalmi eredményeiről, valamint a sajátosan kusza trumpi külpolitika hazai hatásairól. A közvéleménykutatási adatok és az előzetes helyi választások eredményei New Yorktól Floridáig egyáltalán nem adnak okot az optimizmusra és túlzott bizalomra a republikánusok számára, hiszen az elnök népszerűsége és elfogadottsága gyakran benézett a 40%-os lélektani határérték alá.
Ugyancsak úgy tűnik, az amerikaiak túlnyomó többsége nem osztja sem Trump, sem Netanjahu izraeli miniszterelnök, sem Jared Kushner elnöki tanácsadó, közel-keleti különmegbízott, elnöki vő aggodalmát és Irán-ellenes háborús retorikáját, amely komoly konfliktusspirálba vitte Amerikát – és közvetve az egész nyugati világot. Nagyon úgy látszik, hogy Trump szándéka ellenére – Netanjahu és Kushner hathatós segítségével – belesétált a közel-keleti fekete lyukba, amitől ő maga is, valamint alelnöke, Vance ugyancsak tartott még hónapokkal ezelőtt is. Bár csupán tucatnyi amerikai katona és néhány drága harci eszköz veszett oda az iráni harcokban, a gazdasági kár ezer milliárd dollárban mérhető – globális kihatással –, nem beszélve az amerikai haderő pénzügyi keretének jelentős leapadásáról. Hiszen több millió dolláros rakétákkal, robotrepülőgépekkel lövöldözni igencsak költséges tevékenység – a több mint két hónapon át (a tiszavirág életű tűzszünet kihirdetéséig) tartó Irán elleni amerikai hadművelet fenntartása összességében napi 1 milliárd dollárjába került az amerikai haderőnek.
A gigantikus államadóssággal és kényszerű kormányzati leállásokkal küszködő amerikai államapparátusnak nem igazán hiányzott egy újabb költséges és sok szempontból értelmetlen háború egy távoli muszlim ország ellen, amely elég szívós és erős, eltökélt és ádáz ellenségnek bizonyul. Egy ilyen ellenséggel szemben nagyon nehéz győzelmet aratni, lásd az amerikaiak afganisztáni fiaskóját – talán sokkal jobb lenne nagyobb arcvesztés nélkül még idejében abbahagyni a csatározást.
A Pew Research által megkérdezett amerikaiak többsége (61 százalékuk) elutasítja Trump felettébb hektikus, impulzív, kiszámíthatatlan és sajátosan ellentmondásos külpolitikai tevékenységét, amelynek mélypontjának az iráni háborút tekintik – főként úgy, hogy egy egyébként a békéről harsogó amerikai elnökről van szó. Utóbbi eseményekről, mármint a közel-keleti háborúról és Trump háborús-békés retorikájáról csak megerőltető szellemi munka nyomán tudnánk kijelenteni, hogy részben, némileg szolgálják az amerikai stratégiai nemzeti érdekeket. Ilyen lehet például Irán végérvényes atommentesítése, támadó jellegű rakéta-arzenáljának leépítése, Nyugat-ellenes proxyjainak felszámolása és egy rendszerváltó mozgalom felépítése Iránban. E célokat csak részben sikerült megvalósítani az izraeli–amerikai bombázásokkal, több ezer iráni és libanoni polgár élete árán.
A Trump-féle botrányos külpolitika további mélypontjaként értékelhetjük, hogy az elnök Grönland megszerzését erőltette egy régi szövetséges ellenében, illetve a NATO-t fenyegette és ezzel gyengítette – ezek átgondolatlan és kontraproduktív terveknek és intézkedéseknek tűnnek, amik teljességgel ellentétesek az amerikai stratégiai érdekekkel.
Összességében megállapíthatjuk, hogy
Bár a benzin változatlanul harmadannyiba kerül az USA-ban, mint Európában (körülbelül 1 dollár/liter) az államadósság-növekedés Trump második ciklusában nemhogy megállt volna, hanem még tovább folytatódott, ahogyan az inflációs mutató és hasonlóképpen alakult, valamint a munkanélküliség aránya is csendben kúszik felfelé. Ezek ugyancsak nem segítik a konzervatív erőket a megmérettetésben.
Mindezek alapján nem túlzás azt érzékelni, hogy
– még akkor is, ha kevésbé látni, ki lehet a lehetséges amerikai demokrata párti „megváltó”.
A szerző Amerika-kutató, az ÖT munkatársa
Borítókép: Orbán Viktor és Donald Trump 2026. január 22-én Davosban a Világgazdasági Fórumon tartott Béketanács-ülésen / fotó: Fabrice COFFRINI / AFP
Bejelentkezés