Látványos külsőségek közepette ünnepli Amerika a 250. éves államiságát és függetlenségét, habár a végletes pártpolitikai megosztottság nyomán sok „kék” (demokrata többségű) államban és nagyvárosban inkább Trump-ellenes tüntetések zajlottak júliusban. Washingtonban lépten-nyomon az Egyesült Államok alapító atyáinak óriásposztereibe, mellettük meg a jelenlegi elnök, Donald Trump hasonló nagyságú képeibe lehet botlani – utóbbi immár leplezetlenül a trumpi személyi kultusz megnyilvánulása. A hivatalban lévő amerikai elnök körül kialakított hasonló jellegű kultuszteremtő igyekezetre nem nagyon találunk példát az amerikai történelemben. Talán a Kennedy-házaspár, JFK és Jackie Kennedy, first lady fehér házi Camelot-kultuszát lehetne valamelyest ehhez hasonlíthatni, bár az a törekvés jóval kifinomultabb, stílusosabb volt, mint a jelenlegi amerikai elnök aranyba öltöztetett, meglehetősen giccses stílusa.
Nézzünk át néhány kiemelkedő ötletet a sok közül, melyek Trump hírnevét óhajtanák megörökíteni az idők végezetéig: Trump arcképével ellátott 250 dollár névértékű emlékbankjegy kiadása, Trump nevére átkeresztelt külügyminisztériumi konferenciaközpont, és július 9-től a 47. amerikai elnök nevét viseli a floridai Palm Beach nemzetközi reptere. Érdekes fintora és reakciója az amerikai közéletnek, hogy az egyik legnagyobb amerikai légitársaság, a United Airlines rögtön felajánlotta számos elégedetlenkedő utasának, hogy ha nem akarnak a Donald Trump nevét viselő reptéren átszállni, akkor bérmentesen más, közeli reptéren biztosít transzfert Trump-ellenes utasainak.
A demokrata többségű fővárosban, Washingtonban azonban ellenállásba ütközött az elnök, hiszen Christopher Cooper kerületi bíró helyt adott Joyce Beatty ohiói demokrata szenátor keresetének, és megtiltotta, hogy a neves washingtoni John F. Kennedy Előadóművészeti Központ nevét önkényesen megváltoztassák Kennedy-Trump Center for the Performing Artsra.
Ugyancsak komoly vitát generál az Arlingtoni Nemzeti Sírhely és a Lincoln Emlékmű közé tervezett 250 láb (mintegy 75 m) magas amerikai diadalív terve, amely a 250 éves Egyesült Államok és nem utolsósorban Trump elnök kormányzásának dicsőségét volna hivatott majd hirdetni, amennyiben elkészül. Sokatmondó, hogy a CBS News fehér házi tudósítójának kérdésére, mely szerint a körülbelül 100 millió dollárba kerülő gigantikus Nemzeti Diadalív tulajdonképpen kinek állít majd emléket, Trump nemes egyszerűséggel rávágta, hogy: „Hát nekem!” Amerikai veterán és helytörténész szervezetek tiltakoznak és jogi lépéseket tesznek a megalománnak tekintett diadalív ellen, amely, ha elkészül majd, teljesen beárnyékolná és háttérbe szorítaná a világhíres Lincoln Memorialt. Ami Lincoln elnököt illeti, őt Donald Trump jelenlegi megítélésével éles kontrasztban amerikaiak milliói szinte vallási pátosszal amerikai próféta-elnöknek tartják, ikonikus emlékművét pedig történelmi zarándokhelyként tisztelik.
A jelenlegi elnöki személyi kultusz felettébb groteszk tárgyi megnyilvánulásai mellett
a külső nagyhatalmi beavatkozások veszélyének – Kínát nevesítve is –, de főképp a „sötétben bujkáló” belső ellenségnek, a kommunizmus rémképének.
Úgy is mondhatnánk, hogy Trump elnök a nyár közepén az amerikai jubileumi ünnepségsorozat és az újraindult iráni háború közepette, még a közelgő novemberi félidei kongresszusi választások előtt – talán némi figyelemelterelés és tematizálás céljától is vezérelve – esett neki kemény hangon az amerikai választási rendszer visszásságainak, és legfőképp politikai ellenfeleinek, a demokrata párt prominenseinek. Némileg árnyalja a képet és a vonatkozó július 16-i Trump-beszéd valóságalapját, hogy a Fehér Ház egyik hírszerzési tanácsadója, illetve a John Ratcliff CIA-igazgató értékelése szerint sincs szó semmiféle külső, idegen hatalmi beavatkozásról, ilyenről nincs bizonyítéka az amerikai hírszerző közösségnek, nem megalapozott a gyanú, hogy a kínaiak kísérletet tettek volna arra, hogy beavatkozzanak 2020-as amerikai elnökválasztásba – habár a kínaiak tömeges információszerző tevékenysége és biztonsági fenyegetése a legszámottevőbb Amerikában.
Trump a kommunizmus amerikai életformára és értékekre leselkedő veszélyét és az azzal járó baloldali terrorizmus rémképét nemes egyszerűséggel rávetítette legfőbb politikai ellenfeleire, a Demokrata Párt vezéregyéniségeire, nevezetesen Kamala Harris volt amerikai alelnökre, Gavin Newsom kaliforniai kormányzóra és James Talarico texasi demokrata szenátorjelöltre. Csak az idősebbek emlékezhetnek a száz évvel ezelőtti amerikai szocialista és kommunista mozgalom prominenseire és tevékenységükre (például Eugene V. Debs szocialista amerikai elnökjelölt bebörtönzésére, majd halálára), valamint a részben hozzájuk kapcsolódó erőszakos, államellenes terrorcselekményekre (többek közt az olasz anarchista-kommunista Luigi Galleani véres levélbombatámadásaira), illetve az első amerikai Red Scare-re, azaz a „Vörös Frászra”.
Az oroszországi szovjet szocialista forradalom (és polgárháború) győzelme valóban lendületet adott a radikális munkásmozgalmi érdekképviseletnek és a szocializmus eszméjének a tengerentúlon (akárcsak Magyarországon is). Az új felforgató eszméket társadalmi veszélyforrásként regisztrálta az amerikai politika, és az A. Mitchell Palmer, Wilson elnök igazságügyminisztere és a Szövetségi Nyomozóhivatal – 1935-től FBI – által kezdeményezett kemény razziák nyomán néhány év alatt közel 10 ezer szocialistagyanús, felforgató amerikai polgárt vettek őrizetbe, akik közül 3 ezret deportáltak a Szovjetunióba és 4 ezret hosszú évekre bebörtönözték az 1917-ben elfogadott Espionage Act és az annak módosításaként életbe léptetett 1918-as Sedition Act (kémkedés, felforgatás és zendülés elleni törvénycsomag) rendelkezései alapján. Az 1920-as években igencsak népszerű volt a szocialista munkásmozgalom a kemény fizikai munkát végző kikötői hordárok, a szénbányászok és az acélipari munkások körében (számos közülük közép-európai volt: magyar, szlovák, cseh, lengyel, orosz), akik rendszeresen sztrájkoltak, illetve közülük több tízezren az Amerikai Szocialista Párt (SPA), valamint a sokkal radikálisabb Amerikai Kommunista Párt (CPUSA) tagjai is voltak, míg Eisenhower elnök végleg be nem tiltotta a szélsőbaloldali politikai szervezeteket 1954-ben.
Sokkal emlékezetesebb volt a második amerikai Red Scare, a mccharthyzmus a második világháborút követő évtizedben. A Joseph McCarthy szenátor vezette kongresszusi vizsgálóbizottság elsősorban az amerikai tudós és művészvilágba beszivárgott szovjet kémnek, informátornak, szimpatizánsoknak tartott személyek után vizsgálódott. A Kongresszus hírhedt Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló bizottságának (HUAC, House Un-American Activities Committee) gyakran teljesen alaptalan vádjai nyomán sok esetben már a gyanú árnyéka is elegendő volt, hogy valaki a szövetségi hatósági látókörbe, majd a feketelistára kerüljön, ez utóbbi pedig egyet jelentett a munkahelyvesztéssel, a társadalmi és politikai megbélyegzéssel és kirekesztéssel, a „vörös pária” státusszal. 1947 és 1957 között több tízezer amerikai megtapasztalhatta ezt a saját bőrén, többek között Oppenheimer atomfizikus és több száz hollywoodi színész és rendező, akiknek szomorú történeteiről nagyszerű filmalkotások is születtek később.
Csak remélni lehet, hogy Donald Trump, amikor a Demokrata Párt prominenseire igyekszik a kommunista (vagy baloldali terrorista) bélyeget rásütni és ezzel valamiképp leszedni őket a nagypolitika sakktáblájáról, nem ezeket az időket és mechanizmusokat óhajtja felidézni és újra a gyakorlatba ültetni a 21. században. Napjaink Amerikájában még az olyan radikálisnak tűnő veterán politikusok, mint Bernie Sanders, Elisabeth Warren, vagy ifjú tanítványaik, követőik, mint Alexandria Ocasio-Cortez, New York-i szocialista-demokrata képviselőnő, vagy Zohran Mamdani, a muszlim hitű, szocializmusal flörtölő New York-i polgármester is épp csak nyomokban hirdetnek valódi szocialista, netán radikális, kommunista eszméket (úgy is, mint: le az állammal, a nemzettel, a határokkal, a pénzzel, a vallással, a kapitalizmussal) – bár ezeknek a morzsái is eléggé groteszknek, élet- és tájidegen szólamoknak tűnnek az amerikai környezetben. A szélsőjobboldali vagy a szélsőbaloldali „ordas eszmékről” sem az amerikai politikusoknak, sem az átlag amerikainak nincsen még elképzelése sem – ellentétben velünk, akik Kelet-Közép-Európában a 20. század során több körben is megtapasztalhattunk, mit is jelentenek ezek.
Egyet biztosan kijelenthetünk:
– még akkor is, ha a nagyotmondásairól és torzításairól híres Donald Trump elnök teszi mindezt –, hiszen az efféle politikai kommunikáció és praxis még inkább ellenállást és erőszakot szíthat, és akkor a durva szavakból előbb-utóbb erőszakos cselekedetek következnek, ilyenből pedig itt az Egyesült Államokban – ezt az írást a tengerentúlról küldöm – számos példát láthattunk az utóbbi években, gondoljuk csak az elmúlt évek véres merényletkísérleteire.
A szerző politikai elemző, az ÖT munkatársa
Borítókép: A Trump Force One a Donald J. Trump Nemzetközi Repülőtéren, a floridai West Palm Beachen, 2026. július 9-én / fotó: CHANDAN KHANNA / AFP
Bejelentkezés