Nagy politikai és gazdasági várakozások előzték meg Donald Trump pekingi látogatását. Az amerikai elnököt magas elvárásainak megfelelően – valamint a kínai diplomácia kifinomultságára jellemző módon, némi rátarti alájátszással – királyi fogadtatásban részesítették: katonazenekarral, éneklő, táncoló, zászlót lobogtató, ünneplő gyerekhaddal és az utcákat ellepő integető tömeggel.
A világ két szuperhatalmának legfőbb politikai vezetői tárgyaltak egymással szemtől szemben olyan érzékeny, kölcsönösen fontos témákról, mint az iráni és az ukrajnai háború problémája, vagy a kényes tajvani kérdés, nem beszélve a gazdasági hidegháború és a húsbavágó kölcsönös védővámok témáiról.
Trump elnök a rá jellemző, szuperlatívuszokban bővelkedő, letaglózó kommunikációs stílusában a vendéglátó Kínát nagyszerű, csodaszép országnak nevezte, míg Hszi Csin-ping kínai elnököt nagyszerű, igazán jó vezetőként dicsérte az egekig azon a Mennyei Béke terén, ahol 1989 nyarán kínai tankok taposták halálra a demokráciáért tüntető pekingi egyetemistákat. A kínai elnök beszédébe – visszatérő módon – némi nemzetközi politikai stratégiát és elméleti fejtegetést is belecsempészett, komoly fejtörést okozva ezzel a sajtó munkatársainak. Utóbbiak igencsak lázasan kezdtek az interneten kutakodni és utánajárni egy bizonyos Thuküdidésznek, a görög történetírónak.
A kínai elnök – akitől nem állnak távol a politikai filozófia és az elméleti közgazdaságtan kérdései, hiszen a vegyészmérnöki diplomája mellett, mondhatni kötelező módon tudományos szocializmusból, valamint kommunista, marxista–maoista politikaelméletből is szerzett oklevelet a neves Csinghua Egyetemen – ugyanis felelevenítette a Thuküdidésznek tulajdonított megállapítást két rivális (szomszédos) állam közötti konfliktus elkerülhető vagy sorsszerűen elkerülhetetlen voltáról. A párhuzam szerint a Kína és az USA között fennálló versengés, a katonai, gazdasági és politikai csapdahelyzet hasonló forgatókönyveket rejt magában, mint a Spárta és Athén közt feszülő, 2500 évvel ezelőtti konfliktusos szituáció. Azzal a kitétellel, hogy a feszült állapot hosszú távú fenntartása végső soron nem kedvez egyik félnek sem.
A történelemben és politikai filozófiában nem túl járatos Trump valószínűleg gyorsan utasította stábja tagjait, hogy nézzenek már utána, kiről is beszélt a kínai elnök, ki ez a Thuküdidész és pontosan miket is írt vagy mondott, mi olyat, ami érintheti a kínai–amerikai kapcsolatrendszert, és amire elég gyakran hivatkozik a kínai elnök. Ugyanis Hszi már korábban többször is, 2014-ben, 2017-ben és 2024-ben is hivatkozott Thuküdidészre és a két nagyhatalom közötti rivalizálás stratégiai biztonsági dilemmáira, illetve a háború útjának kockázataira. Tette mindezt nyilvánvalóan abból a stratégiai felismerésből kiindulva, hogy addig kerüld a nyílt konfrontáció lehetőségét, amíg nem rendelkezel lehengerlő gazdasági és katonai potenciállal és fölénnyel ellenfeleddel szemben.
Nos, a kínai elnök szerint a véres történelmi példákból tanulva a két rivális nagyhatalomnak is jó lenne enyhíteni a konfrontatív szembeállást és elkerülni a várható végső negatív végkifejletet, vagyis a háborút. Ahogy az oly sokszor már szinte kötelező módon bekövetkezett hasonló nagyhatalmi rivalizálások, szembeállások végén a középkortól egészen az első világháborúig. A kínai elnöknek köszönhetően a világpolitikai figyelem központjába került „Thuküdidészi csapda” kifejezés és elmélet amúgy gyakran használt elem a geostratégiai elemzők munkáiban, főleg, hogy a terminus nem is magához az ókori görög történetíróhoz és annak fő művéhez, A peloponnészoszi háború című könyvhöz kapcsolódik, hanem egy harvardi politológusprofesszor, Graham T. Allison sajátos agyszüleménye a 2010-es évekből.
Allison professzor értékelése és az általa kiválasztott történelmi sorminta szerint – bár elég sarkos és gyakran torz, általánosító megállapításai vannak az államközi viszonyok és a nemzetközi kapcsolatok konfliktusgeneráló természetét illetően – Kína és az USA 21. századi rivalizálása a globális szuperhegemón szerepéért tulajdonképpen elkerülhetetlenné teszi a nyílt konfliktust, vagyis a háborút a két fél között, mint ahogy történt az az ókori görög városállamok esetében is.
Ezt az állapotot súlyosbítja a két fél egymás iránti bizalmatlansága, teljességgel eltérő világnézete, életvilága és a világban betöltött szerepüket illető stratégiai elképzelései is. A kínai elnök kifejezte abbéli hitét és reményét, hogy Kína és Amerika a béke, a kölcsönösen eredményes kereskedelmi együttműködés és a nonkonfrontatív versengés attitűdjét választja majd, elkerülve a sokat emlegetett thuküdidészi paradigmát és csapdahelyzetet, és az azzal járó sorsszerű háborús végkimenetelt. Allison professzor is tucatnyi esetet felsorol a történelemből, amikor a konfrontatív szembenállás és az abból kipattanó háború mindkét felet a mélybe taszította, vagyis egyik fél számára sem hozott stratégiai győzelmet. Ilyen volt az újkori portugál–spanyol rivalizáció, vagy az első világháború, amely után sem Nagy-Britannia, sem Franciaország nem örülhetett igazán a Német Császárság felett aratott győzelmének, mivel mindkét államot brutális veszteségek érték. Pozitív példa és kivétel a második világháborút követő amerikai–szovjet hidegháború, melyben sikerült elkerülni a közvetlen nagyhatami konfrontációt, az ezzel járó pusztító atomháborút és a harmadik világégést.
Hszi Csin-ping elnök békére törekvő, gazdasági együttműködést hangsúlyozó beszéde azonban némi ellentmondást is rejthet – vagy a nyilvánvaló hosszú távú kínai nemzeti stratégiai célokat palástolja diplomatikus módon. Hiszen az óvatos kínai pártvezető néhány éve immár a világ legnagyobb haderejének főparancsnoka, és az ő vezetése alatt az utóbbi évtizedekben Kína megvalósította a történelem legnagyobb hadiflotta-fejlesztési programját, amellyel az ázsiai nagyhatalom tulajdonképpen a Csendes-óceán urának is tekintheti magát. Ez pedig jelentős aggodalmak forrása Tajvantól Japánig. Ugyanakkor, tegyük hozzá, a kínai hadiflotta katonai fölénye egyelőre csak névleges, ugyanis még nem mérettette meg magát semmilyen komoly konfliktusban. És akkor még ott van az igazi nagy rivális, a 7. (csendes-óceáni) amerikai flotta elrettentő hadigépezete.
A nagyhatalmi gazdasági egymásrautaltság függőségi viszonya és a geostratégiai helyzetből adódó sajátos patt- és csapdahelyzet a béke zálogának is tűnhet Kína és Amerika viszonyában, minthogy a jelen állás szerint egyik fél sem tudna a másik fölé kerekedni. Ez azonban változni fog, és a trendek szerint az egyensúly inkább a távol-keleti nagysárkány javára billenhet el. Változhat a széljárás a Dél-kínai-tengeren.
A szerző a nemzetközi kapcsolatok elemzője, az ÖT munkatársa
Borítókép: Donald Trump és Hszi Csin-ping a pekingi Csungnanhaj parkban 2026. május 15-én / fotó: Evan Vucci / POOL / AFP
Bejelentkezés