Miközben az amerikai sajtó és a globális közfigyelem többek közt a Trump elnök elleni harmadik, szerencsére sikertelen merénylettel és annak politikai utóhatásával van elfoglalva, az Egyesült Államok társadalma fuldoklik szabad fegyvertartás negatív ártalmaitól és a lőfegyverrel elkövetett erőszaktól. Évente átlagosan 17 ezer gyilkosságot követnek el lőfegyverrel, átlagosan kéthetente kerül sor iskolai/egyetemi lövöldözésre. Az amerikai haderő pedig némileg ellentmondásos módon éppen a drámaian megcsappanó fegyverkészletei miatt aggódik egy újabb közel-keleti háborús konfliktus közepette.
Mindemellett a washingtoni hadvezetésnek a Pentagonban olyan jelentésekkel kell bajlódnia – és az azokban foglaltakra megoldást találnia –, amelyek szerint a felkészült hadmérnökök, szakképzett haditechnikai szakembergárda, azaz a humán erőforrás krónikus hiánya immár komolyan veszélyezteti az amerikai katonai stratégiai előny és domináns pozíció fenntartását a legfőbb rivális nagyhatalommal, Kínával szemben. Az újabb hidegháborús korszak fegyverkezési versenyében e pillanatban úgy tűnik, Kína áll nyerésre Amerikával szemben, köszönhetően a távol-keleti óriás az utóbbi két évtizedben folytatott rekordmértékű hadiflottaépítési, rakétafejlesztési és atomfegyverbővítési programjának.
Ha áttekintjük és összevetjük a nyilvánosan elérhető állami katonai projekteket, a különféle védelmi költségvetéseket és a tömegpusztító fegyverek számát, látványosan megmutatkozik az amerikai–kínai–orosz nagyhatalmi fegyverkezés hatása, hiszen annak nyomán
Nem mellékes, hogy mindkét kontinensen véres háború zajlik: az egyik Ukrajnában, a másik Izrael, Libanon, Irán és a Perzsa-öböl térségében – és ezeknek globális stratégiai és húsbavágó gazdasági kihatásai vannak. Mindezeken felül a következő években várható egy időzített bomba aktiválódása, egy tűzfészek belobbanása a Távol-Keleten: politikai és katonai összeütközés Kína és Tajvan között, potenciálisan regionális, sőt nagyhatalmi implikációkkal, melyek Észak- és Dél-Koreát, Japánt és az Egyesült Államokat is konfliktusba sodorhatják.
A Niall Ferguson skót történész által tett stratégiai felismerés, a Ferguson-törvény azt állítja, hogy
sőt, 2025 óta az amerikai államadósság mértéke – mintegy 39 ezer milliárd (billió) dollár – túlszárnyalta az amerikai gazdaság nettó teljesítményét is (GNI) mintegy 120 ezer dollár/fő mértékben. Utóbbi adat minden egyes amerikai állampolgárra vonatkozik a csecsemőtől az aggastyánig. Mindez a Trump-adminisztráció előzetes céljai, az elnök ígérete és legjobb igyekezete ellenére bekövetkezett – még a híres-hírhedt Trump-féle protekcionista védővám-politika vitatott gazdaságélénkítő és gazdaságfejlesztő hatásai ellenére is. A Trump adminisztráció tulajdonképpen már az első ciklusa idején kettős, külső és belső gazdasági, költségvetési kényszerben találta magát, ám mindez Donald Trump második washingtoni regnálása alatt vált különösen erőteljessé.
Amerikának persze, ami az új (hatodik) generációs stratégiai és taktikai fegyverkezését, haditechnikai fejlesztéseit illeti, kötelező lépést tartania Kínával és Oroszországgal a tengeren, a levegőben és az űrben egyaránt. Mindez természetesen csillagászati mértékű pénzösszegeket és óriási emberi, gazdasági erőforrást igényel az amerikai társadalomtól és a washingtoni államkasszától.
A Kongresszus jóváhagyására váró 2027-es amerikai védelmi költségvetési tervezet, amennyiben megszavazzák, elérheti a „csillagháborús” (SDI) megaprojektbe bonyolódó Reagan-korszak, az 1980-as évek vége gigászi védelmi költségvetésének mértékét – 1500 milliárd dollárról van szó –, ezzel pedig elérné, sőt, meghaladná az amerikai GDP 5%-os részarányát. Mert magyar vonatkozású szál, fontos megjegyezni, hogy a világhírű amerikai-magyar atomtudós, Teller Ede szellemi hagyatéka látszólag szervesen összekapcsolja a Ronald Reagan és Donald Trump vezette republikánus adminisztrációk védelmi projektjeit. Hiszen tulajdonképpen az 1983-as SDI – a már említett „csillagháborús” terv – végső befejezéseként is tekinthetünk a Trump-adminisztráció nagyszabású kontinentális rakétavédelmi elképzelésére, az Aranykupolára, amely szinte teljes (99%-os) védelmet biztosíthatna Észak-Amerika számára a levegőből és az űrből érkező fenyegetésekkel szemben. Ez azonban becslések szerint minimum 120 milliárd, maximum 750 milliárd dollárba kerülne a Pentagon és az amerikai (és esetleg kanadai?) adófizetők számára.
Ezzel párhuzamosan Donald Trump elnök – választási ígéreteinek megfelelően – megpróbálja visszavágni az amerikai szövetségi államapparátus mértékét, annak óriási működési és fenntartási költségeit, ezzel pedig nyilvánvalóan komoly vitát generál a szélsőségesen megosztott amerikai társadalomban és a politikai döntéshozók körében.
Ugyancsak ezekbe a megszorító jellegű elképzelésekbe illeszkednek Donald Trumpnak azok a kijelentései, melyekkel a NATO-t és az általa „ingyenélőnek” és „potyautasnak” nevezett európai szövetségeseit (különösképpen Németországot és Spanyolországot) ostorozza. Az elnök ilyen módon próbálja rávenni katonai szövetségeseit, hogy minél nagyobb saját erőforráskeretet fordítsanak a közös transzatlanti védelem fenntartására. Az elképzelés szerint az európai szövetségesek ilyen módon némileg tehermentesíthetnék az Egyesült Államokat, mérsékelnék az amerikai védelmi kiadásokat és az európai készenléti kihívásokat. Tegyük hozzá, hogy ez a pragmatikus attitűd, a kiegyensúlyozottabb költségmegosztásra (balanced burden sharing) és a kapcsolódó stratégiaváltásra vonatkozó elképzelés már az Obama-elnökség és Robert Gates amerikai védelmi miniszter idején előkerült, már akkor kommunikálták azt a „jómódú, de gyenge” európai szövetségesek irányába. Igaz, mindezt jóval árnyaltabb módon, mint ahogy azt az utóbbi években megszokhattuk a kevésbé kifinomult stílusban tárgyaló Donald Trumptól.
Sőt, általában is beszélhetünk a nyugati világ hatalmi helyzetének eróziójáról, arról, hogy a Nyugat visszaszorul a feltörekvő távol-keleti hatalmi erőterekkel szemben – ilyen értelemben pedig akár igazat is adhatunk a Nyugat hanyatlására vonatkozó közkeletű elméleteknek.
Mindazonáltal a hanyatlással és visszaszorulással járó nagyhatalmi-világpolitikai átrendeződés, ha a megelőző történelmi párhuzamokat vesszük, akár a század végéig is elhúzódhat – mindez elsősorban az amerikai társadalom és gazdaság dinamizmusán, rugalmas alkalmazkodó- és megújuló képességén múlik, a technológiai innovációitól és a politikai érdekérvényesítő képességétől függ.
Természetesen érdemes azt is hozzátennünk, hogy a többi nagyhatalmi résztvevővel (Kínával, Oroszországgal, valamint a csupán az eszmei dimenzióban létező Globális Déllel mint virtuális hatalmi tömbbel) összevetve az amerikai dominancia és a megújulásra való képesség még mindig egyedülálló a világon. Mindez óvatos mérlegelésre késztetheti a kihívókat, akik talán észben tartják az Oliver Cromwellnek tulajdonított bölcsességet az istenfélő hitről és a száraz puskaporról, no meg azt a bismarcki mondást, mely szerint „Isten különös gonddal van a bolondokra, az alkoholistákra és az Amerikai Egyesült Államokra”.
A szerző a Magyar Hadtudományi Társaság szakértője, az ÖT munkatársa
Borítókép: Az amerikai légierő F-16-os vadászgépe hadgyakorlaton a Fülöp-szigeteken, 2025. áprilisában / fotó: Daniel Ceng / ANADOLU / Anadolu via AFP
Bejelentkezés