Véget ért az ankarai NATO-csúcs, a csúcstalálkozó különösebb botrányoktól mentesen zajlott le, bár a megfejtések szerint az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének állapota, különösképp (Nyugat-)Európa és a Trump vezette Egyesült Államok között a transzatlanti bizalmi válság miatt egyáltalán nem ad okot az örömre. Habár a gigászi méretűvé nőtt, immár 32 tagállamból álló megaszervezet az államfői nyilatkozatok szintjén soha nem volt olyan nagy és erős, mint napjainkban,
A Donald Trump által korábban erőteljesen szorgalmazott – illetve kikényszerített – terv, mely szerint a tagállamoknak 2035-ig GDP-jük 5 százalékát kell védelmi kiadásokra fordítaniuk, nem bizonyult túl népszerű ötletnek, továbbá a kívánalomnak tulajdonképpen még egyetlen NATO-tagállam sem tesz eleget, az államok meg sem közelítik ezt az arányszámot védelmi költségvetéseikben. Maga az Egyesült Államok is GDP-arányosan nagyjából 4 százalékos szinten áll rekordméretű, 990 milliárd dolláros védelmi, pontosabban hadi költségvetésével. A Kongresszustól igényelt 2027-es Pentagon-költségvetés-tervezet azonban már elérheti a csillagászati, 1500 milliárd dolláros összeget (már amennyiben elfogadják azt) – ez utoljára a Reagan-korszakban volt jellemző állapot. Néhány rebellis európai tagállam, köztük a notórius Spanyolország, de Nagy-Britannia és Csehország is elutasítja a kötelező 5 százalékos védelmi költségvetési arányra vonatkozó elvárást, jelentős túlzásnak és tehernek tartják azt országuk számára. E nagyarányú védelmi kiadásvállalás természetesen az amerikai védelmi ipari komplexum felpörgetését is jelentené, amely így a katonai eszközbeszerzések terén több száz milliárd dollárnyi megrendeléshez jutna. Marc Rutte NATO-főtitkár szerint ezzel közel 200 ezer amerikai dolgozónak adnának pluszmunkát és jövedelmet az európai szövetségesek.
Ami egyébként a növekményeket illeti: az európai NATO-tagállamok csak az idén közel 160 milliárd dollárral költöttek többet védelmi kiadásokra, mint korábban. A vázolt tervbe illeszkedik a kanadai székhelyű Védelmi Befektetési Bank létrehozásának ötlete, illetve az amerikai Patriot-elfogó rakétarendszer Ukrajnában történő gyártási transzfere, melyből ugyancsak amerikai hadipari cégek (legfőképp a gyártó Raytheon) profitálnak majd jelentős mértékben. Zelenszkij ukrán elnök korábbi 50 milliárd dolláros csereüzletötletét – mely szerint „ukrán drónokat amerikai rakétákért” – Trump dacosan visszautasította, bár az utóbbi évek véres harctéri tapasztalatai nyomán nem túlzás kijelenteni, hogy ami a drónhadviselést illeti, az ukrán haderő a legfelkészültebb és a legtapasztaltabb jelenleg a világon – sőt, a nem NATO-tag európai ország haderői között egyben a legütőképesebb és a legharcedzettebb.
Emellett Európa számára ugyancsak jelentős és folyamatos biztonsági kockázatot jelent délről az afrikai eredetű tömeges migráció, amelynek kezelésére máig nem sikerült megfelelő megoldást és működőképes mechanizmusokat kidolgozni sem a NATO-nak, sem az Európai Uniónak. E tekintetben igazat kell adni Donald Trumpnak, aki szerint, ha potenciálisan több tízmillió gazdasági- és klímamenekült települ majd át Afrikából a legközelebbi biztonságos és fejlett térségbe, vagyis Európába, akkor egyértelműen és jelentősen megváltozik majd az öreg kontinens élete és társadalmi, kulturális, politikai állapota. Tegyük hozzá: nyilvánvaló, hogy van némi különbség a többé-kevésbé jól ellenőrzött amerikai-mexikói határzóna, illetve a Földközi-tenger medencéje között, vagyis a nem túl kifinomult amerikai idegenrendészeti és határellenőrzési módszerek nem működnének Európában, hacsak nem „ereszkedne le” a Földközi-tengerre egy újabb elrettentő „vasfüggöny”.
Az ankarai NATO-csúcstalálkozó, mint a legtöbb korábbi hasonló konferencia fókuszában Trump elnök, az ő hangulatváltozásai, illetve a látszólag kontroll nélküli, indulatos beszólásairól álltak. Az elnök több olyan, igencsak vitatható témát vetett fel, amelyek inkább erodáljak, mint fejlesztik a védelmi szövetségen belüli csoportkohéziót, az egyetértést és az egyirányú mozgást. Elég csak a spanyol-amerikai viszonyra és a kereskedelmi kapcsolatok befagyasztásának lényegében érthetetlen ötletére gondolunk – a szokásos öntömjénező kijelentései mellett, miszerint ő a békecsináló és problémamegoldó elnök, ami egyébként tényszerűen nem igaz. Az, hogy az amerikai külpolitika egy szövetségessel szemben ilyen leplezetlen erőszakossággal, nyomásgyakorlással lép fel, nem más, mint a washingtoni nagyhatalmi arrogancia, a trumpi hübrisz és az erőalapú diplomácia megnyilvánulása, de a frusztrált politikai tehetetlenség jele is.
Hangzatos Donroe-doktrína ide vagy oda, érthetetlen, hogy Trump miért a legfőbb (európai) szövetségeseibe törli állandóan a cipőjét, miért erőlteti például az erőszakos területfoglalást egy régi és megbízható szövetséges ellenében – lásd Grönland annexiójának terve Dániától, kínai és orosz fenyegetéssel riogatva a szigetlakókat –, valamint miért fenyegetőzik folyamatosan azzal, hogy kivonja az amerikai csapatokat Európából, sőt azzal is, hogy Amerika kilép a NATO-ból. Utóbbinak a bombasztikus hírértéken kívül semmi értelme nem lenne, sőt, komoly stratégiai hátrányba hozná az USA-t is – nem mellesleg az amerikai Kongresszus többsége hallani sem akar az ötletről. Lehet, sőt megkockáztatjuk, valószínű, hogy az elnök, tanácsadóival, alelnökével és külügyminiszterével ellentétében egyáltalán nincs tisztában kijelentéseinek politikai és jogi vonatkozásaival – bár ezekkel amúgy sem nagyon szokott törődni.
Közös értékek, alapelvek, eszmék – amelyek nélkül talán sem az Egyesült Államok, sem a NATO nem létezne — látványosan nem befolyásolják Trump tranzakcionista, szélsőségesen üzleties politikai attitűdjét, amely igencsak gyakran, majdnem a nagypolitikai széljárással együtt hajlamos változni.
Trump elnök védjegyévé vált a nagyotmondó kiszámíthatatlanság, amely talán némi kommunikációs és taktikai előnyt jelenthet számára a nemzetközi kapcsolatok és a kereskedelmi tárgyalások világában, ellenben hosszú távon abszolút kontraproduktívnak bizonyul, és sokkal több kárt okoz, mint amennyi hasznot hoz a Fehér Ház ura számára, aki, úgy tűnik, nem partnerként, hanem egyfajta modernkori vazallusként kezeli szövetségeseit.
A szerző a Magyar Hadtudományi Társaság kül- és biztonságpolitikai elemzője, az ÖT munkatársa
Borítókép: Donald Trump sajtótájékoztatója az ankarai NATO-csúcson, 2026. július 8-án / fotó: Beata Zawrzel / NurPhoto / NurPhoto via AFP
Bejelentkezés