Az amerikai elnöknek személyiségéből fakadóan – mint az közismert – a győzelem az éltető eleme. Ez számára a mindent felülíró motiváló tényező, amely meglepő és váratlan visszatérésekhez kölcsönöz számára lelkierőt és politikai muníciót. Ezt az eddigi életútja is szemléletesen példázza. Így működik ő, legyen szó az elnök életét veszélyeztető sikertelen merényletről, egy ellenséges, nagyszájú zsebdiktátor-elnök saját hálószobájából történő elrablásáról – lásd Maduro venezuelai államfő filmbe illő esetét –, vagy éppen számos, igencsak vitatott nemzetközi béketárgyalásról és békecsinálásról, amelyeknek mellékszereplője szintén az amerikai elnök volt, esetleg egy újabb győzelmi jelentésről, miszerint ismét legyőzték Iránt, ki tudja már, hányadszor. És persze létezik az a Donald Trump, aki mint rendcsináló nagyhatalmú amerikai nagypapa – Trump Daddy – büntető vámháborús intézkedéseivel móresre tanítja ellenségeit (Kínát, Oroszországot), egyben pedig elfenekeli renitens szövetségeseit Kanadától az Európai Unióig.
Ami az amerikai belpolitika frontvonalait illeti, Trump elnök látszólag könnyedén legyőzte a woke-izmust és a DEI rákfenéjét, a sokszínűséget és befogadást hirdető progresszív liberális eszmeáramlatok térfoglalását az oktatási, egyházi és katonai intézményekben, ugyanakkor a Make America Great Again-mozgalom által harsányan hirdetett amerikai gazdasági csoda és a beharangozott új amerikai aranykor még jócskán várat magára a növekvő munkanélküliségi és inflációs mutatókkal és az égbeszökő energiaárakkal. Mindehhez társul az elnök lehangoló népszerűségi, vagy mondhatni, elutasítottsági mutatója:
Mondhatjuk, hogy az amerikai republikánusok politikai kétségbeesésének jeleként értelmezhető az ún. Trump-osztalék sajátos ötlete is, miszerint, ha nyernek novemberben és sikerül megőrizniük a kulcsfontosságú kongresszusi többségüket, akkor minden amerikai felnőtt választópolgár kapna ötezer dollár egyszeri juttatást, amely még a posztmodern, groteszk amerikai populizmus dimenziójában is nyilvánvalóan komoly pénzügyi, etikai és jogi kérdéseket vet fel – amennyiben megvalósul, természetesen.
Úgy tűnik, a nyilvánvaló amerikai geostratégiai előnyök és célok érvényesítése mellett részben éppen ezt a célt hivatott szolgálni a nemrég bejelentett grönlandi megegyezés bombasztikus híre. A legutóbbi (siker)jelentések szerint Trumpnak és az amerikai kormányzatnak sikerült megszereznie tulajdonképpen „örök időkre” és még azon is túl a világ legnagyobb szigetét, jelentősen növelve az amerikai katonai és nem utolsó sorban gazdasági, bányászati jelenlétet ezen a fagyos északi tájon. Természetesen a túlzó, megalomán trumpiánus kommunikációs paneleket és ügymenetet ismerve a valóság jóval árnyaltabb és kijózanítóbb: az Egyesült Államok és Dánia megújította, illetve némileg kibővítette a korábbi, hidegháborúban kötött 1951-es, 1955-ös kétoldalú megállapodásukat, és csupán néhány részlet tekintetében módosította azt.
Trump korábbi botrányos internetes trollkodásával éles ellentétben – amikor amerikai színekkel látta el a teljes észak-amerikai kontinenst, beleértve Kanadát, továbbá Grönlandot, sőt Izlandot is – a megállapodás teljes körűen elismeri a grönlandiak önrendelkezési jogát, identitását, és a Dán Királyság szuverenitását, valamint annak teljeskörű ellenőrzési jogát az óriási sziget felett. Ugyanakkor lehetővé teszi az amerikai csapatok kizárólagos működési jogát a szigeten, beleértve a légtérellenőrzést, és teljességgel kizárja a rivális nagyhatalmak, Oroszország és Kína potenciális jelenlétét Grönlandon.
Az Egyesült Államok grönlandi jelenléte egyébként évszázados múltra tekint vissza, ahogyan az is, hogy az USA geostratégiai igényt formál Grönlandra. Mindez visszanyúlik az 1860-as évekig, amikor Alaszka megvásárlása után az amerikaiak szívesen megszerezték volna a jégszigetet is. A hidegháború korai évtizedeiben, az Eisenhower adminisztráció finanszírozásával az amerikai haderő óriási, jégbe vájt katonai bázist működtetett messze a Sarkkörön túl, atomreaktorral és több tucatnyi atomrakétával felszerelve. A Camp Century-t az 1970-es években leszerelték és bezárták, a bázis működése aggasztó méretű környezetpusztítást hagyott hátra. És nem ez az egyetlen fejezete a sötét grönlandi krónikának: 1951-től máig működő amerikai grönlandi légibázis, a Thule, mai nevén a Pituffik Űrbázis mellett történt az amerikai légierő egyik legdrámaibb és legsúlyosabb balesete 1968 őszén. Egy óriási B-52 Stratofortress stratégiai bombázó bajba került, lezuhant, és a jégben a repülőgéppel együtt eltűnt négy darab 1,45 megatonnás hidrogénbomba. A mentőakció során a grönlandi dán hatóságok erőteljes fellépésére volt szükség ahhoz, hogy az amerikaiak ne hagyják Grönland jegében a veszélyes, erősen sugárzó radioaktív szennyező anyagokat és az óriásgép roncsait. 1968 szeptemberében mintegy 2 ezer amerikai és grönlandi dán szakember összesen fél millió gallon (mintegy kétmillió liter) erősen szennyezett jeget és vizet szállított az Egyesült Államokba. A mentőakció összköltsége elérte a 10 millió dollárt, és a történtek erőteljesen beárnyékolták az amerikaiak népszerűségét és jelenlétét Grönlandon. A dán kormány 1957-től nukleáris fegyvermentes területté nyilvánította Dániát és Grönlandot is, ám ezt az amerikaiak soha nem vettek túlságosan komolyan, és mint utólag kiderült, ezt évekig akarva-akaratlanul elnézte nekik a dán kormányzat is. A grönlandiak azonban nem felejtenek, ugyanis mind a mai napig nem kapták meg beígért kárpótlásukat az USA-tól a tragikus thulei incidensért.
Ez nem csekély környezeti terheléssel és kockázattal jár majd, illetve még nagyobb várható profittal kecsegtet, főleg egy bizonyos Greenland Mines nevű amerikai bányatársaság számára. A becslések szerint a grönlandi ritkaföldfém- és neodímium-prazeodímium oxid-bányászatból mintegy 2 milliárd dolláros üzlet kerekedhet a nevezett észak-karolinai bányatársaság részére, amely jó érzékkel, a megállapodás előtt mintegy két héttel, csendben felvásárolt egy fontos grönlandi bányatársaságot, a Sarfatoqot.
A korábbi, inkább keserű tapasztalatok fényében Trump elnök és az amerikaiak népszerűsége – főképp a tavalyi Dánia- és Grönland-ellenes amerikai kampány után – egyáltalán nem magas a grönlandiak körében. Vagyis Trump kimondatlan reménykedése ellenére egyáltalán nem várható, hogy ha erővel, amerikai katonai fenyegetéssel – fura módon éppen egy régi, megbízható szövetségessel, Dániával szemben – nem működött az annektálás, akkor majd pénzzel, mézesmadzaggal a grönlandiak többsége hajlandó lenne több évszázad dán fennhatóság után amerikai külterületté, lényegében domíniummá-gyarmattá válni a közeljövőben.
– mindezt a stratégiai fontosságú északi tengeri útvonalak keresztmetszetében. Kérdés persze, hogy az amerikai választók ezt mennyire értékelik majd novemberben, főképp a már emlegetett elszabaduló energiaárakat érzékelve, vagy éppen a Trump-féle Közel-Kelet-politika nyilvánvaló kudarcát jelentő lezáratlan iráni háború káoszát tapasztalva. Nem beszélve arról, hogy úgy tűnik, a stratégiai fontosságú északi szomszédállamot, Kanadát az értelmetlen trumpi acsarkodás az Európai Unió „ölelő karjaiba” taszította – ezáltal politikai értelemben Ottawa sokkal közelebb került a franciául is jól beszélő Brüsszelhez, mint a kiszámíthatatlanul dühöngő Donald Trump-féle Fehér Házhoz.
A szerző Amerika-kutató, az ÖT munkatársa
Borítókép: A Pituffik Űrbázis 2023. októberében / fotó: Thomas Traasdahl / Ritzau Scanpix / AFP
Bejelentkezés