Magyar Péter miniszterelnök és Orbán Anita külügyminiszter a Tisza-kormány minisztereinek kinevezési ünnepségén a Sándor-palotában 2026. május 12-én / fotó: MTI/Koszticsák Szilárd

Merre haladhat tovább az Orbán Viktor és a NER utáni magyar külpolitika? Sokan kérdezhetik ezt a lassan újjászerveződő magyar külügytől, amelynek nem lesz könnyű újradefiniálni a prioritásokat, meghatározni a nemzeti- és kormányérdeket (szerencsés esetben e két kulcsfontosságú tényező egybeesik majd), valamint a főbb külpolitikai irányvonalakat. Könnyű azt mondani, hogy újra megerősödik az úgynevezett européer, transzatlanti elköteleződés és a nyugatos magyar külpolitikai irányultság, mint ahogyan az korábban, mondjuk Martonyi János külügyminisztersége idején többnyire jellemző volt. Azonban

a világ és a nemzetközi rend alapos átalakuláson ment keresztül az utóbbi időszakban.

Magyarország egy olyan Európai Unió tagja, amely államok feletti nemzetközi szervezetként, de mégiscsak egyfajta szuperállamként működik, és amely lassan, közvetve de facto háborús féllé válik Oroszországgal szemben – ezzel nem csekély veszélyeket rejtő stratégiai és külpolitikai aknamezőn lépked. Az Unió szinte skizofrén helyzetben, a stratégiai irányvesztettség állapotában keresi önmagát, meghatározó konszenzusos identitását, valamint helyét és küldetését az átalakuló 21. századi világrendben. Mindezt teszi olyan alapelvek, beidegződések és stratégiai elgondolások alapján, amelyek a 20. századi hidegháborúban jöttek létre. Vagyis az Unió, akárcsak Magyarország, korlátozott sikerrel és vitatható eredményességgel sodródik a nemzetközi kapcsolatok viharos vizein, mint egy olyan luxus óceánjáró, amelynek az óceán közepén leálltak a motorjai, és a navigációja sem működik, de még van néhány hétre való tartaléka, tehát az utasok és a személyzet még nem igazán estek pánikba, és még nem ugrottak egymásnak a túlélési harcban.

Az európai luxus óceánjáró ugyan megállt, de – hogy egy legendás járművet, a Titanicot idézzem meg – még nem ütközött jéghegynek és nem süllyed, továbbá az utasai, akárcsak az uniós tagállamok, még nem tudják, hogy csak feleannyi mentőcsónak és ellátmány van a hajón, mint amennyi szükséges.

És azt sem, ha bekövetkezik a baj, a mentés során elsődleges szempont lesz, hogy a gazdag élcsapat, az első osztály utazóközönsége megmenekülhessen. Magyarország nyilvánvalóan a legalsó szinten, a harmadosztály fedélzetén helyezkedik el. Az itt tartózkodókat könnyű szívvel beáldozza a kapitány a fontosabb utasok túlélése érdekében. Vannak, akik szerint hasznos túlélési stratégia volna, ha gyorsan szereznénk egy mentőcsónakot megfelelő ellátmánnyal és iránytűvel, és elhagynánk a káoszba süllyedő hajót, mielőtt beüt az igazán nagy katasztrófa (ez volna a Huxit). Azonban létezik optimista forgatókönyv is: végül sikerül megjavítani a hánykolódó nagy európai hajót, ami végül biztonságosan kikötőbe ér. E forgatókönyv kellemetlen lábjegyzete, hogy azok, akik idő előtt, sietve távoztak az elkötött mentőcsónakkal, nos, azok magukra maradnak, és a viharos óceán fergetegébe vesznek.

Magyarország kormányának és a külpolitika alakítóinak nincs könnyű dolga. Az olyanfajta állami stratégiai autonómia és szuverenitás – annak minden előnyével és talán még több hátrányával –, amelyet Orbán Viktor kiharcolt magának és az országnak – messze túlmutatva saját politikai pozícióján és Magyarország gazdasági, katonai erején – minden bizonnyal már nem lesz fenntartható, sőt szándék sincs annak fenntartására. A karakteres transzatlanti-európai elköteleződés (a kötődés a meghatározó brüsszeli, főáramú, progresszív, liberális eszmeiséghez) azt is jelentheti, hogy a magyar külpolitika teljességgel feladja korábban kiharcolt hídfőállásait, kapcsolatait a kínai, orosz és közép-ázsiai partnerekkel. Mindezekhez képest azonban jóval lényegesebb kérdés, hogy mi lesz a jövőben a stratégiai fontosságú amerikai konzervatív republikánus körökhöz fűződő kapcsolatokkal, mi lesz a sorsa a sajátos trumpista hatalmi erőtérrel fenntartott korábbi szívélyes, baráti viszonynak.

Megjósolható, hogy talán

egy jóval hűvösebb és távolságtartóbb pragmatikus kapcsolatrendszerre válthat át a kétoldalú diplomácia.

Azonban meg kell jegyeznünk, Trump elnöksége alatt az amerikai külpolitika igen éles fordulatokra, kanyarokra és drámai váltásokra is képes volt, mi több: e stratégiai kiszámíthatatlanság lett Donald Trump egyik védjegye és fegyvere is egyben. Sokat beszéltek, spekuláltak már Trump elnök április 14-i kijelentéséről, bejegyzéséről, mely szerint Orbán Viktor jó barátja volt. Lehet, hogy ez pusztán elszólás, ám a múlt idő tudatos használata inkább talán azt jelenti, hogy az amerikai elnök konstatálta a magyar miniszterelnök csúfos politikai bukását – ez pedig azt jelenti, hogy Orbán Viktor politikai szempontból eljelentéktelenedett az amerikai elnök és a tengeren túli diplomácia számára.

Nyilvánvaló, hogy a Magyar Péter vezette új magyar kormány, azon belül pedig

az Orbán Anita által irányított magyar diplomácia mozgástere a korábbiakhoz képest jóval szűkösebb, mozgása pedig irányítottabb lesz.

A szövevényes és kaotikus európai érdekhálóban a magyar vezetésnek útirányt és cselekvési tervet kell kidolgoznia a jelenlegi viharos körülmények között, a háború árnyékában, valamint – lásd még: szűkebb mozgástér – ki kell dolgoznia az érdekérvényesítésnek azokat a formáit és módszereit, amelyek jótékonyan találkoznak és összesimulnak a nagyobb és erősebb partnerek érdekeivel. Bár az új magyar politikai vezetés, a Tisza Párt hazai pályán jelentős győzelmet aratott és minden korábbinál erősebb parlamenti pozícióval és belpolitikai mozgástérrel rendelkezik, a nemzetközi térben cápák között kell úsznia.

Ha nem jól manőverezik, könnyen előételként vagy desszertként találhatja magát az étlapon.

 

A szerző külpolitikai elemző, az ÖT munkatársa

 

Borítókép: Magyar Péter miniszterelnök és Orbán Anita külügyminiszter a Tisza-kormány minisztereinek kinevezési ünnepségén a Sándor-palotában 2026. május 12-én / fotó: MTI/Koszticsák Szilárd