Szerettem volna írni valamit a választásról még a választás előtt, de sehogy sem akar összejönni. Csak olyasmik jutnak az eszembe, hogy nem fogok a kardomba dőlni egy újabb Fidesz-győzelem esetén, rettegni attól, hogy kizárnak minket az Európai Unióból és mi leszünk az új Belarusz, és nem fogok pánikolni egy esetleges káosz miatt sem, amit egy esetleges Tisza-kétharmad okozhat, vagy azon idegeskedni már most, hogy a régi Nemzeti Együttműködés Rendszere helyett jön az új Nemzeti Együttműködés Rendszere.
De bevallom, határtalan nyugalmat sem érzek, egy gazdasági válságot például nem tartok elképzelhetetlennek, bármi is legyen az eredmény, ahogy a már megkezdett háborúk folytatása is valószínűnek tűnik, és újak kitörése sem lehetetlen.
Szóval csak mérsékelten hoz lázba az előttünk álló vasárnap, és csak azt szeretném, hogy legyen minden jobb, ahogyan azt a Kutyapárt megfogalmazta. Na, az ő szétesésüket sajnálnám, ellentétben Orbán Viktor bukásával vagy Magyar Péter pofára esésével. Sőt már most sajnálom szegény kutyákat, nem kell a feltételes mód, már a négy évvel ezelőtti választás előtt sem bírtam komolyan venni őket. Akkor mégis miről írjon, aki egyik pártban sem bízik?
Senki nem tud semmit
Csak az a biztos, hogy itt fogunk élni, a legtöbben legalábbis maradunk. A legtöbben itt fognak maradni azok közül is, akik ünnepélyesen megfogadták, hogy ha megint Orbánt választja a nép, már másnap elhúznak innen. Vagy legalábbis még idén tavasszal, mert kell egy kis idő, amíg találnak egy albérlőt a belvárosi lakásukba, meg amíg eladják a balatoni nyaralójukat.
de leszámítva a legtehetősebb rétegeket, és persze félretéve minden iróniát, tényleg, komolyan, én minden honfitársam problémáit, nehézségeit, sérelmeit meg tudom érteni.
Szeretek beülni a legkülönfélébb kocsmákba, és elcsípni egy-egy bemondást olyan beszélgetésekből, amelyekhez látszólag semmi közöm. Nemrég például egy belvárosi teraszon két, legfeljebb húszéves lány világmegfejtéséből kaptam el egy fájdalmas felkiáltást: „Senki nem tudja, mi a fasz van, csak áll az élet előtt”. Ránézésre egyikük sem él mélyszegénységben, de az értelmes és tisztességesen fizetett munkától a lakhatáson át a párkapcsolatokig gondolhatunk sok mindenre, ami igencsak bizonytalannak tűnik egy olyan világban, ahol nem tudhatjuk, másnap világjárványra, energiaválságra vagy atomháborúra ébredünk-e. Persze, a mai fiataloknak látszólag könnyű, eldönthetik, hogy sorozatot nézzenek-e a Netflixen, vagy inkább repülőjegyet vegyenek Barcelonába, mégsem lehet véletlen, hogy azok is a nyolcvanas-kilencvenes éveket sírják vissza, akik nem éltek még akkor.
Egy másik alkalommal, egy külvárosi csehóban egy fiatal felnőtt párt láttam lógó fejjel üldögélni, nyilván éjjel-nappal dolgoznak, talán gyereket is nevelnek, vagy ha nem, akkor éppen az a bajuk, hogy nem fér bele az életükbe, vagy ellenkezőleg, nem marad idejük magukra. A nő egy ponton megkérdezte a férfitól, hogy „akkor most temessem le magam harmincöt évesen?”. Van egy olyan érzésem, hogy ennyi kiégett ember egyszerre még sosem élt a bolygón, persze a száz, kétszáz vagy kétezer évvel ezelőtt élt őseink már sosem fogják elárulni, hogy ők mennyire voltak kiégve. A falusi borozókban megint más természetű panaszokat hallani, kilencvenkilenc százalékban idősebb férfiaktól: régen minden jobb volt, a kakas kukorékolt, a tyúk tojta a tojásokat, az emberek dolgoztak a földeken, keményebb, de boldogabb életet éltek. Minden nosztalgia hamis egy kicsit, de ha a fiatalok és középkorúak panasza legalább részben jogos, az öregeké miért ne lehetne az?
Az jut még eszembe a választásról, hogy bár ez az idei kampány mintha valóban szintet lépett volna aljasságban és durvaságban, na meg ennyire kiélezett is régen volt a helyzet, csak azért sem fogok meggyűlölni, intenzíven utálni vagy levegőnek nézni rokont, kollégát és barátot csak azért, mert a történelemnek egy adott pontján, egyik vagy másik, sorsdöntőnek kikiáltott kérdésben nem értünk egyet.
És ha kellően naiv lennék, még azt is mondanám, hogy ne feltételezzük egymásról azt sem, hogy valaki nem a saját ízlése, gondolatai, tapasztalata alapján mond véleményt, hanem azért, mert megtévesztették, mert bedőlt a propagandának, mert birkaként megy a nyáj után, vagy mert megvették kilóra. Úgyis ezt fogjuk gondolni egymásról, szóval mindegy. Na de akkor mégis miről beszélgessünk a választás után?
Ez a város egy távoli bolygó
Pár héttel ezelőtt szülővárosom, Mosonmagyaróvár egyik Facebook-csoportjában valaki megkérdezte a csoporttagokat, milyen szolgáltatásokat hiányolnak a városból. Sok minden kiolvasható a válaszokból, szépen kirajzolja a helyiek úgynevezett problématérképét, maga a kisváros pedig azért lehet érdekes, ha már politikáról és választásról beszélünk, mert az országos napilapok és a nagy portálok általában a fővárosi mindennapokkal foglalkoznak, legfeljebb egy-egy regionális központ, nagyobb megyeszékhely ügyes-bajos dolgai férnek be a hírekbe, kontrasztként meg ott vannak a falvak, a leszakadó térségek, a mélyszegénység. A kisvárosokról, köztük a harmincháromezer fős Mosonmagyaróvárról tehát kevesebbet hallani.
A hozzászólások egy része a praktikus dolgokra koncentrált: legyen biztonságosabb a közlekedés, épüljön több bicikliút, a buszok érintsék a külső városrészeket is, hangolják össze a helyi járatokat a vonatok menetrendjével, tegyék akadálymentessé az aluljárót, és meglehetősen sokan említették az ingyenes parkolókat, parkolóházakat, valamint a nyilvános illemhelyeket. Nem tartotta fontosnak senki a megfizethető albérleteket, pedig errefelé sem örököl lakást mindenki, ugyanakkor a bérleti díjak simán megközelítik a budapestieket. Az oktatást talán csak egyvalaki hozta szóba, ez is meglepett, a gyerekmegőrzőt, a bölcsődét és az óvodát már többen emlegették. Néhány hozzászólásban előkerült az idősgondozás, a hospice, a hajléktalanszálló, a mozgáskorlátozottak számára fenntartott játszótér, valamint a munka hajléktalanok, középkorúak és idősebbek, illetve kisgyerekes anyukák számára. Általánosságban több – vagy a meglévőkhöz képest más típusú – munkahelyet is kevesen hiányolnak, úgy látszik, a helyi és környékbeli gyárakkal, illetve a határ osztrák oldalán elérhető munkákkal jól elvan szinte mindenki, még a napi ingázás ellenére is. Az egészségügyet viszont sűrűn átkozzák, több orvost és ápolót, a kórházak és rendelőintézetek modernizálását és a várólisták hosszának csökkenését követelve, összhangban az országos elégedetlenségi slágerlistával.
Mindezek ellenére azok a hozzászólók uralták le a kommentfolyamot, akik a nagy multik, áruházláncok és gyorséttermek helyi üzleteit hiányolták. Közülük is a legtöbben a Burger Kinget, mert a mi kisvárosunk is azok közé tartozik, amelyek annak idején valami rejtélyes adminisztratív hiba miatt Burger King nélkül is városi rangot kaptak. McDonald’s és KFC már van, ezek fontos helyszínei a város gasztronómiai, kulturális és közösségi életének, de Burger King még nincs. Az ínyencek vágynak még Hootersre, Pizza Hutra, Bellozzo tésztázóra, mexikói étteremre, indiai étteremre, több kínai étteremre, továbbá steak house-ra, smash burgerre, chilis krumplira, sushira, valamint Starbucksra és ír pubra.
Ugyanígy sokaknak hiányzik a Cinema City, a Decathlon, a MediaMarkt, a Praktiker és az Obi, esetleg a Mömax vagy a Möbelix, sőt a bátrabbak az Ikeát is megemlítik. Akad, akit egy Auchan („madaras Tesco”) tenne boldoggá, mert valljuk be, a sima Tesco, kiegészülve egy-egy Aldival, Lidlvel, Pennyvel és Sparral elég szegényes kínálatot nyújt. És kellene még egy Lidl (a mosoni városrészbe, mert most csak az óvári városrészben van), és kellene még egy Penny (az óvári városrészbe, mert most csak a mosoni városrészben van). De nagyon hosszú a kívánságlista, elfér rajta a C&A, a H&M, a Primark, a Replay és a Sinsey, míg mások Rossmannt szeretnének, sőt egy-egy újabb szépségszalonnal, tetováló- vagy éppen masszázsszalonnal éreznék teljesnek az életüket, de még a kaszinó és swingerklub is felmerül, az élénkebb fantáziával és kiváló humorérzékkel megáldottak pedig stadiont, metrót és repülőteret is el tudnának képzelni a Nyugat kapujában. A vicces kedvűek másik csoportja még több műkörmöst és műszempillást látna szívesen, és még több fogorvost, mintha az osztrák határ közelében alig akadna belőlük. Hogy mekkora divat lett háziállatot tartani, jól mutatja, hogy többen fogalmazzák meg az igényüket az éjszakákat és hétvégéket is lefedő állatorvosi ügyelet, az állatpatika, az állathotel, a kutyamosó és a kutyafuttató iránt.
Lenne igény egy plázára is, „ahol minden egy helyen megtalálható”. Hiába rontják a kisebb-nagyobb boltok forgalmát az internetes rendelések világszerte, mindent azért nem lehet online beszerezni, és sokakban még megvannak bizonyos régimódi reflexek. Szeretnek például felpróbálni egy pólót, mielőtt a kosárba teszik (mármint fizikai értelemben, nem a webshopban), szeretnek kézbe venni minden egyes tárgyat, mielőtt megvásárolnák, esetleg szeretik összekötni a kellemest a hasznossal, a vásárlást a szórakozással, ebéd után ügyet intézni, ügyintézés után megnézni egy filmet, és mindezt ugyanott.
Az ingázó, sokat dolgozó, gyereket nevelő embernek tulajdonképpen természetes igénye, hogy ne kelljen a város egyik végéből a másikba rohangálnia, ha hajat is kell vágatnia, bankba is kell mennie, kenyeret, felvágottat, zöldséget, babaruhát, villanykörtét és virágot is kell vennie, találkoznia is kell valakivel, és akkor még parkolóhelyet is kell keresnie. A plázában egy füst alatt elintézhet mindent.
Plakátarcokra szavazunk, nem pedig az életünket kényelmesebbé tevő szolgáltatásokra.
A mozi, a mozi, a mozi
Sok hozzászóló említette a mozit a városból hiányzó szolgáltatások között. Feltűnően sok. Pedig ha valami, a mozi igazán idejétmúlt dolog: ma már minden filmet megnézhetünk online, könnyebben vagy nehezebben, jobb vagy rosszabb minőségben, legálisan vagy illegálisan, ingyen vagy pénzért, de nagyjából minden elérhető otthonról is. Bizonyos emberek mégis vágynak arra az élményre, hogy ne a négy fal között és ne egyetlen kis képernyő előtt történjen meg velük minden, beleértve a tanulást, a munkát, a vásárlást, az olvasást, a zenehallgatást, a filmnézést és az ismerkedést. Léteznek olyan helyek, ahol nemcsak vásárolni, művelődni vagy szórakozni lehet, hanem közben hús-vér emberekkel is találkozhatunk, még ha bizonyos világfolyamatok éppen abba az irányba mutatnak, hogy ezekből a helyekből legyen minél kevesebb.
A mozi mellett előkerültek olyan szolgáltatók is a kommentfolyamban, mint a kávézók és a kocsmák, vagyis azok a helyek, ahol olyan régimódi szórakozási formákra adódik lehetőség, mint a baráti összejövetel, a beszélgetés vagy a tánc. Mosonmagyaróváron olyan kocsmák zártak be csak az utóbbi tíz-tizenöt évben, mint az Alagút, a Bacardi Beach, a Hany Istók, a Háromtölgy, a Hubertusz, a Kincses Tanszék, a Kis Vacak, a Kulacs, a Lenau, a Mafa, a Mókus, a Pityókás, a Terápia, a Vén Diák, a Vigadó vagy a Zöld Kobold, és a lista még folytatható lenne. Egy évfolyamtársam néhány hónappal ezelőtt írt egy kis novellát a húsz évvel ezelőtti szombat estékről, a Márti borozóról meg más régi törzshelyeinkről és vonulási útvonalainkról, és amennyire ismerősnek, annyira távolinak is tűnt az a világ. Kocsmák, ahol több százan – városiak és környékbeliek – megfordultunk egy-egy éjszaka alatt, és még hajnali négy után is volt hova mennünk, és nemcsak az asztallapra borulva szunyókáló részegekbe botlottunk, hanem még enni is adtak. Meg persze inni, az nem is volt kérdés. De még koncertekbe is belefuthattunk, zenészek játszottak hangszereken, a közönség ugrált és táncolt.
Ezek a régi idők persze elmúltak, csendes, korán kelő világban élünk. Egy jóval sterilebb világban. Tisztább, szárazabb, biztonságosabb érzés, ahogy az egykori reklámban mondták. És ez nem arról szól, hogy eltűnnek bizonyos szenvedélybetegségek, hogy visszaszorul az alkoholizmus vagy a dohányzás: ha valahol bezár egy kocsma, az emberek majd isznak a dohánybolt előtt. Vagy otthon, egyedül, ami még rosszabb. És ezt szerencsére érzik bizonyos hozzászólók is, akik beülős-kiülős sörözőket szeretnének látni a városukban, élettel teli teraszokat egy élettel teli sétálóutcán, ahol akár még az utcazenészek is elférnének. Az erre hivatott macskaköves Magyar utca ritkán telik meg élettel, leginkább csak az adventi vásár idején, ami viszont az utóbbi évek egyik legpozitívabb fejleménye. És nem szabad elhallgatni azt sem, hogy Mosonmagyaróvár nyaranta is mindig egy kicsit jobb hely, a Mosoni-Duna partján, az Itató strandbüfében vagy a Biczónál kellemesen eltöltheti az idejét az ember, a május 1-jei és augusztus 20-ai hosszú hétvégére pedig néha egészen színvonalas koncerteket sikerül leszervezni. De az év nagy részében tényleg nem történik semmi, és a fiatal felnőttből lassan középkorúvá öregedő ember nem azért bezzegrégenezik, mert több hajszála volt és kevesebb súlyfeleslege, hanem mert húsz évvel ezelőtt tényleg színesebb, izgalmasabb, kiszámíthatatlanabb volt egy kedd este, mint ma egy szombat éjszaka. Tudom, tudom, minden nosztalgia hamis egy kicsit, de a kocsmák, klubok, szórakozóhelyek vagy a zenés rendezvények száma mégiscsak mutat valamit.
Szóval akadt jó néhány hozzászóló, aki több hangulatos kávézót és kocsmát, illetve élőzenés szórakozási lehetőséget szeretne, vagyis „normális szórakozóhelyeket”. Ez persze mindenkinél mást jelet: van, aki nosztalgiadiszkóra vagy karaokebárra vágyik, van, aki rockos-metálos kocsmákra, és míg néhányan kimondottan olyan egységekben éreznék jól magukat, ahol „nem csak a tizennégy-tizenöt évesek lófrálnak”, másoknak a gyerekbarát vendéglátóhelyek hiányoznak. Akad olyan is, aki – ha tehetné – szórakoztató és kulturális központot hozna létre rendezvénytermekkel, diákdiszkóval, bálteremmel, játékteremmel és – ismétlés a tudás anyja – mozival, de még a rocksuli és a zenekari próbaterem is felmerül, bár zenekarból egyre kevesebb van a városban. A sportosabbak szeretnének falat mászni, fallabdázni, gokartozni, görkorizni, minigolfozni, tekézni, biliárdozni, csocsózni, mások meg társasjátékozni. Hasonló igények fogalmazódnak meg itt is, mint a plázákkal kapcsolatban: legyen minden egy helyen. Egy hozzászóló még a könyvtári és múzeumi nyitvatartási időt is megemlítette, de kisebbségben maradt, a színházat pedig egyetlen kommentelő sem hozta szóba. Azt már én teszem hozzá, hogy a városi könyvtár előtt le a kalappal, neves és ismeretlen írókat egyaránt a városba csábítanak néha, ma, április 11-én pedig megrendezik a Szigetközi Irodalmi Napot.
És akkor ott vannak még az elvontabban gondolkodó és általánosabb kívánságokat megfogalmazó csoporttagok. Az egyikük azt szeretné, hogy „legyen egy olyan bármi, ahol akármit lehet csinálni”. Mások szerénységet, tiszteletet, normalitást és biztonságot szeretnének, továbbá azt, hogy „legyen élet”, illetve egy kicsivel konkrétabban „legyen olyan, amilyen a ’80-as évek végén volt”, míg bizonyos társaik a lakosságcserét, illetve a betelepülők megszűrését tűznék ki a zászlajukra, a kevésbé radikálisok pedig a lokálpatrióta gondolkodás fejlesztésében utaznának, áruházak helyett helyi termelőkkel és szolgáltatókkal.
Nehéz idők
Hogy valóban ki lehet-e olvasni bármit a fentiekből? Azt mindenképpen, hogy ezeket a Facebook-csoportokat harminc alattiak a legritkább esetben látogatják. És hogy az országnak ezen a részén nem a legszegényebbek élnek. Bár néhányan panaszkodnak az árakra, egy kilátástalan helyzetben lévő település kívánságlistája nem így néz ki. Míg az ország más térségei nagy sebességgel néptelenednek el, Mosonmagyaróvárra folyamatosan költöznek be Kelet-Magyarországról és a határon túlról is. És azért is lehet hasznos megismerni mások problémáit, mert újra és újra megtudhatjuk, hogy nemcsak a sajátjaink léteznek. Na meg azért, mert kiderülhet egy-egy településről, hogy nem is olyan borzalmas hely, ha például a megélhetésről van szó, máshonnan közelítve pedig egy viszonylagos jómódban élő városnak is lehetnek komoly hiányosságai, mondjuk a közösségi életet tekintve.
Hogy visszakanyarodjak az elejére:
Erről pedig az jut eszembe, hogy az anyai nagyszüleim az emlegetett kisvárosban 1957 tavaszán házasodtak össze. Mindössze néhány hónappal azt követően, hogy a várost is elérte a forradalom, emberek haltak meg a helyi sortűzben, ávós katonákat lincseltek meg a felkelők, majd a nagyapám egyik öccse Amerikába, a nagyanyám bátyja pedig Ausztráliába menekült. Nehéz idők voltak, de ment tovább az élet. Most csak egy országgyűlési választás jön. Jó lenne utána olyan semmiségekről beszélgetni, hogy plázát vagy vásárcsarnokot szeretnénk-e a lakóhelyünk mellé.
Bejelentkezés