Nagy rajongója vagyok a restiknek. Az egész egy Vas megyei faluban, Répcelakon kezdődött. Amikor apám megszületett, a szülei saját háza még nem épült fel, és mivel a nagyapám forgalmi szolgálattevő volt a Magyar Államvasutaknál, a család egy ideig az állomásépületben, szükséglakásban lakott. Ugyanabban az épületben, ahol a resti is üzemelt. Nagyapám pár évvel később itt kóstoltatta meg apámmal a sört. Mindez sok mindent megmagyaráz a vasutakhoz, és különösen a vasúti restikhez való vonzalmammal kapcsolatban.
Répcelak ma már városi ranggal büszkélkedhet, restivel viszont már nem. Tavaly, amikor legutóbb ott jártam, az állomás régi épületében működött még egy gyorsétterem Resti Pizzéria néven, de a helyrajzi számon túl nem sok köze volt a régi restihez: sört nem csapoltak, beülni nem lehetett, vagyis tulajdonképpen semmi sem utalt arra, hogy ez egy vendéglátóhely lenne.
„Itt van basszameg január 1-je, degeszre kereshetnék magukat, erre zárva vannak... Máskor este 8-kor bezárnak vagy ki se nyitnak, mert elfogyott a tészta. Hogy a faszba fogyhat el a tészta egy ilyen helyen??? Zárnának be inkább, mert lófaszt se érnek... Ráadásul olyan drágán adnak mindent, hogy az hihetetlen! Egyáltalán nem ajánlom!” – olvasom egy kommentelőtől a Google Maps-en, amikor a rákeresek a restire, hogy megvan-e még. A hozzászóló kívánsága teljesült: a Google Maps szerint végleg bezárt az „étterem”.
A hazai vasúti vendéglátás szinte egyidős magával a vasúti közlekedéssel. Idén 180 éve, 1846-ban adták át a Pest és Vác közötti vasútvonalat, 1847-re kiépült a Sopron–Bécsújhely, valamint a Pest–Szolnok vonal, aztán a szabadságharc leverését követően, majd a kiegyezés után, a dualizmus korában is nagy sebességgel folytatódtak a vasútépítések, és a századfordulóra egy európai viszonylatban is sűrű vasúthálózat épült ki Magyarországon. A magán vasúttársaságok – a MÁV elődje, a Magyar Királyi Államvasutak csak 1868-ban jött létre – mellett rögtön megjelentek az italmérési joggal rendelkező, melegkonyhás vendéglátóhelyek is. Amikor az utasok a vonat megérkezés után, a csatlakozásra várva hosszú órákat voltak kénytelenek eltölteni az állomásokon, bőven maradt idejük arra is, hogy akár megebédeljenek vagy megvacsorázzanak a restikben.
„A vonatoknak nem volt rendes csatlakozásuk. Miskolcra például éjfélkor érkezett meg a Kassa felé indított vonat, de reggelnél előbb nem indult. Püspökladányban mindig hemzsegtek emberek a várótermekben, akik valamerre, valahová készülődtek, de a vonat nem jött. Nem mondom, hogy a vasúti restauráció szempontjából ártalmas volt a közlekedésnek ez a rendje – akkoriban teremtek Magyarországon azok a híres vasúti vendéglősök, akiket szerte az országban úgy emlegettek a régi utazók, mint a dickensi postakocsik idejében a különböző vendégfogadókat” – írja Krúdy Gyula Az István-napi utas című tárcájában, majd így folytatja:
„Híre volt a püspökladányi állomás pörköltjének – paradicsommal és zöldpaprikával készítették azt, hogy az utazó vigasztalódást találjon a viszontagságokért. A füzesabonyi bort éppen úgy emlegették a gyakorlott utazók Magyarországon, mint Ausztriában a gráci vonalon a vörös borokat. Kassán átutazva, persze hogy sódart kellett enni, mert volt idő akár két porció elfogyasztásához is, amíg a tátrai gyors befutott a maga emeletes mozdonyával. Nyíregyházán télen-nyáron disznótor várta az utasokat a vasúti restaurációban ama híres Balczár hentes jóvoltából. Pozsonyban mákos és diós kifli. Érsekújvárott cigányzene… Éppen a vonatok rendetlen járása okozta, hogy a vasúti fogadósok kitehettek magukért, mert nem kellett attól tartani a szakácsnénak, hogy akár csak egyetlen füttyjelet is adjon a masiniszta, amidőn is a harmadik füttyjelre kérlelhetetlenül elindult. Barátságos világ volt, étkezés után lehetett ejtőzni, megismerkedni jámbor utazókkal, akik más vidékekről jöttek, beszélgetésbe lehetett ereszkedni az országos dolgokról”.
Vagyis már száz évvel ezelőtt is inkább a múlt részei voltak a restik a pörkölttel, a vörösborral meg a cigányzenével együtt. Pedig az utóbbi száz évben sok minden változott, a második világháború idején például egészen új funkciót kapott a vasút: az állam az utasok kényelme helyett nagyobb hangsúlyt fektetett arra, hogy minél gyorsabban és nagyobb tömegben juttassa el őket a haláltáborokba. A szocializmus évtizedeiben viszont megint virágkorukat élték az állomásépületek étkezdéi, 1948-ban pedig létrejött az Utasellátó Vállalt, amely pályaudvari pavilonokat és vasúti étkezőkocsikat is üzemeltetett. A régi fotókat elnézve a vasútállomások büféi barátságosak, az étkezőkocsik kimondottan elegánsak voltak, még ha nem is közelítették meg a legendás Orient Expressz luxusát. Ha egy településnek volt vasútállomása, akkor szinte szükségszerűen működött ott igényes és megfizethető vasúti étterem, akár kerthelyiséggel is. Az állomások épületében vagy azok közelében békebeli vendéglők, korszerűnek számító gyorséttermek és hangulatos sörözők is üzemeltek.
A rendszerváltás után aztán megszűnt az állami monopólium, a legtöbb helyen visszaesett a színvonal, étkező- és büfékocsik, pályaudvari éttermek és kocsmák százai zártak be. A mai harmincas-negyvenes korosztály számára a resti már inkább csak egy olyan talponállót jelent, ami nem sokban különbözik a szintén kihalófélben lévő falusi és lakótelepi kocsmáktól: olcsó, sötét és büdös italmérések néhány törzsvendéggel, többnyire középkorú és idős helyi férfiakkal. Enni nem nagyon lehet, legfeljebb mogyorót vagy ropit, a jobbnak számító helyeken száraz rántotthúsos szendvicset, és ha mégis van valahol rendes melegkonyha, az is inkább valamiféle menzára emlékeztet. De még az ilyen őszintén kelet-európai, otthonosan lepusztult, barátságosan igénytelen vendéglátóhelyekből is fájdalmasan keveset találni napjainkban.
A leépülés Budapestet sem kerülte el. Az igazán jó restiket nem is nagy pályaudvaroknál kell keresni: Kőbánya felső vasútállomásának Restije egészen pazar, a Manó Büfé Rákosrendezőnél szintén nagy kedvence a restirajongóknak, nem rossz a HÉV Söröző sem Közvágóhíd HÉV-állomásnál, a Csepeli HÉV Sörözőnek pedig stílszerűen egy régi HÉV-kocsi ad otthont. A Déli pályaudvar Lokomotív Falatozója egy kellemesen lepukkant kiskocsma, Kelenföldnek viszont még ilyenje sincs, egykori restije tátongó űrt hagyott maga után. A Kelenföldi pályaudvar felújítása amúgy is csúfos kudarc: a régi épületet hagyják rohadni, az új „pályaudvar” pedig egy hosszú, várakozásra teljesen alkalmatlan cső a föld alatt. A Nyugati pazar épületében helyett kapott egy luxus-McDonald’s, ez is valami, még ha nem is tekinthető a régi vágású restik egyenes ági leszármazottjának. A Keleti mai formájában pedig egészen siralmas.
Sajó László a Napkeleti pályaudvar című írásában így emlékezik meg a pár évtizeddel ezelőtti Keletiről: „Amikor utaztam, mindig megittam egy unicumot, a sarkon volt a Kicsi, kint az első vágány mellett a Panda büfé. Ez szűnt meg először, aztán amikor felújították a pályaudvart, eltűnt az összes büfé a talponállópultokkal. Itt nem fogtok zabálni, inni, nincs hurkakolbász, forralt bor, unicum csak üvegben, fél deci, dobozos sör, csomagolt szendvics, vigyétek az útra és hagyjátok el mihamarabb a pályaudvart, majd még itt fogtok élni, csöves népség. Elmegyek a kulturált üvegkalickák mellett egyenesen a vonathoz, nem térek be a nemlétező Orientbe, ahol a pultos hölgy színültig töltve a fekete unicumos poharat hat centet adott és számolt fel. Adjátok vissza a Keletinket.”
A restik eltűnése jól beleilleszthető egy nagyobb trendbe: a vendéglátóhelyek száma vészesen fogy. A Magyar Vendéglátók Ipartestületének statisztikája szerint 2025 végén 41,9 ezer volt számuk, ami 1,7 ezerrel kevesebb az egy évvel korábbihoz képest, de még drámaibb a visszaesés a 2019-es évhez viszonyítva: azóta 9,5 ezerrel csökkent a vendéglátóegységek száma országos szinten. Az évszámokra pillantva látható, hogy elévülhetetlen érdeme volt a visszaesésben a Covid-járványra hivatkozva elrendelt lezárásoknak, de ez csak a probléma egyik része. Nem mindegy az sem, mekkora teherrel jár és mennyi hasznot hoz egy vendéglátóhely üzemeltetése, hányan hajlandóak és képesek a vendéglátásban dolgozni, hányan hajlandóak és képesek fizetni az éttermi szolgáltatásokért vagy akár egy korsó csapolt sörért, és így tovább. Az pedig már közhelyszámba megy, hogy nagyon máshogy töltjük az időnket ma, mint a 19. vagy akár a 20. század embere, máshogy dolgozunk és máshogy kapcsolódunk ki, máshogy állunk egymáshoz, és máshogy is utazunk.
Annak azért örülhet az utazóközönség, hogy a megújult Utasellátó 2020-ban ismét elkezdett bisztró- és étkezőkocsikat működtetni a vonatokon. Az étkezőkocsikért amúgy különösen a pandémia idején rajongtam, mert a tudomány akkori állása szerint a vonatoknak ezen a részén valahogy nem fertőzött a vírus, így ott maszkot sem volt kötelező viselni, szemben a veszélyes utasterekkel. Az még kérdéses, hogy lesz-e valaha vasúti közlekedés legalább a nagyobb megyeszékhelyek és a főváros között este kilenc után és hajnali négy előtt, mert az ilyesmi napjainkban elég ritka – és persze éjjel-nappali restik sincsenek.
Pécsről Budapestre esténként 19:14-kor indul az utolsó vonat, másnap hajnalban 5:14-kor az első, és ha az ember a kettő között fennmaradó tíz órából legalább néhányat a restiben töltene, akkor pechje van, ugyanis Pécsen egyáltalán nincs resti. Ami az éjszakai utazást illeti, Szeged és Miskolc esetében sem sokkal jobb a helyzet, viszont a győri és a debreceni vonalon legalább indul egy-egy hajnali járat. A Budapesten kívüli legnagyobb városok közül egyébként egyedül Miskolcon, a Tiszai pályaudvaron térhet be az ember egy rendes vendéglőbe, ahol ráadásul az autentikus kocsmahangulat mellett még enni is kap, igaz, ez a többre hivatott egység érhetetlen módon este hétig van csak nyitva. Na jó, ott van még Debrecenben, a Nagyállomás közelében működő Station Bistro, ott is el lehet ütni az időt, ha nagyon muszáj.
Egy győri Facebook-csoportban találtam pár fotót az 1960-as, 70-es évek győri vasútállomásának restijéről, és a hozzászólásokat olvasva kimondottan az az érzésem támadt, hogy életkoromnál fogva kimaradtam a jóból. Az idősebb győriek tojásrántottákról, brassói aprópecsenyékről, Gundel-palacsintákról és csapolt sörökről áradoznak. Az állomás épületében egy ideig még üzemelt egy szerényebb kocsma, ott én is megfordultam párszor, és bár Győr a mai napig fontos közlekedési csomópont, egy ideje már ez sem működik. Személytelenebbé válnak így a vasútállomások, unalmasabbá az ott eltöltött idő, az ember próbál pontosan érkezni, hogy ne kelljen túl sokat várakoznia, és drukkol, nehogy azt mondja be a hangosbemondó, hogy késni fog a vonata (spoiler: márpedig késni fog).
Szülővárosomban, Mosonmagyaróváron legalább még be lehet ülni egy italra a vasútállomással szemközt található Vasúti Étterembe, és mivel ugye étteremről van szó, elvileg enni is lehet – pizzát és melegszendvicset. Emlékszem, hogy tizenvalahány éve még koncerteket is tartottak a hátsó teremben, de ez az emlékkép megint csak valami távoli, homályos múlt része. És ha már az elején a családi emlékezet számára fontos Vas megyei Répcelakot említettem: nemrég jártam a vasi megyeszékhelyen, Szombathelyen is, ahol a Resti Söröző létezése szintén javít valamit az összképen, a közeli Celldömölkön viszont már nyomát sem láttam a valamikor szintén forgalmas restinek, találtam viszont egy írást Ambrus Lajostól A celli restauráció címmel:
„A resti nevű műintézmény is jobbadán emlék, nosztalgikus beszéd apró krúdys reminiszcenciákkal – elvágyódás; mintha hulltunkban is végleges elszegényesedésünket kellene konstatálnunk” – írja Ambrus, aki Dancs Miklós vendéglőjéről emlékezik meg. „Ültem ott hajnali öt után a frissen sülő lángos olajszagú felhőjében, de csábító kávéillatokban is, a cserépkályha intim füstjében, hóban, fagyban és napsütésben, falusi piacozók, pályamunkások társaságában, pénzüket pénznyelő automatákba hajigáló örök vesztesek közt (egyszer ugyan nyerni láttam egy nagyhangú falusi embert), a menüt fogyasztó hivatalnokok, vasúti főnökök és odaszokott ínyencek között, akik mindannyian pontosan tudták, hogy »Mikinél«, a vendéglősnél mindent, már ami a jobb vasúti restaurációkban lehetséges, pontosan megkapnak. Messze földön híres szalontüdők, kocsonyák, halászlevek, néha szarvaspörkölt és alkalmas időben pogácsa és házi nyújtású rétesek várták itt a jó előre felkészített gyomrokat.”
Ajkán a Smaragd Büfé igazi gyöngyszem, de botrány, hogy például Veszprémnek nincs restije. Székesfehérváron meg lehet pihenni a Bakter Sörözőben, bár a nyitvatartási időt ők sem viszik túlzásba, még főszezonban és hétvégén is csak este tízig fogadnak vendéget. A Balaton körül pedig megint csak vegyes a kép. A néhány éve még működő révfülöpi Resti nem nyújt többé menedéket, ahogy az arácsi Árnyas söröző sem. A füredi Lazy Jack meg sem próbál felülni a retróvonatra, a csopaki Resti viszont piaci rést vélt felfedezni a fine dining színtéren – utóbbi étterembe asztalt kell foglalni, és a beszámolók alapján fejenként legalább egy húszezressel készülni. Más a célközönsége a világosi Lokomotívnak, nagytestvérének, a siófoki Lokomotívnak, a földvári Síngörbítőnek vagy a boglári MÁVéháznak. Utóbbi kettő vasúti tematikával, műbőr ülésekkel, csomagtartókkal, régi bőröndökkel és egyéb kellékekkel próbálja meghódítani a vasút szerelmeseinek szívét. Ezekről a kocsmákról nemcsak azt lehet elmondani, hogy legalább léteznek, hanem azt is, hogy próbálnak valamilyenek lenni, az pedig külön öröm a restik hanyatló korszakában, hogy viszonylag széles az ételkínálatuk és viszonylag sokáig nyitva tartanak.
A kedvenc restim viszont a szemesi volt. 2019-ben nyílt meg a MÁV elhanyagolt állomásépületben, és szakított a klasszikus vasúti italmérések hagyományával. Sokkal inkább emlékeztetett egy fiatalos pesti romkocsmára, ahol a Neoton Família helyett 30Y, Cseh Tamás, Manu Chao és Tame Impala szól, bár a szomszédságában továbbra is megvan a retró vonalat képviselő Állomás söröző. A Resti viszont a déli part több pontjáról vonzotta a helyi fiatalokat, meg persze a nyaraló és az átutazó közönséget. Többször előfordult, hogy nem is foglaltam szállást, csak felszálltam a vonatra a Déliben, bő másfél óra múlva leszálltam Szemesen, perceken belül a Resti teraszán ültem, és már ittam is az első kávémat, fröccsömet vagy sörömet, esetleg ettem egy fetás-parajos vagy marhahúsos-chilis lepényt. Aztán irány a strand, éjjel pedig bármikor hazavonatozhattam. De ha nem siettem, sokszor órákra ott felejtettem magam, főleg éjszaka.
A szemesi Restiben valahogy mindig megszűnt az idő, pedig ha valahol, éppen itt lehetett volna érzékelni az idő múlását: az asztaloktól pár méterre óránként dübörögtek el a vonatok Fonyód és Siófok, Zágráb és Budapest felé, az ország legtöbb vasútvonalától eltérően még éjszaka is. Jártam itt koncerten, sőt még irodalmi esten is, pedig az ilyesmi tényleg nem illeszkedik a vasúti restikről alkotott általános képünkbe: a legtöbben nem élőzenére táncoló vagy verseket felolvasó fiúkat és lányokat látunk magunk előtt, ha a resti szót meghalljuk. Ugyanakkor már a Resti fennállásának második évében, 2020-ban is arról suttogtak, hogy a MÁV visszaveszi tőlük az üzemeltetési jogot, és bár a következő éveket még kihúzták valahogy, 2023-ban eljött a búcsúbuli éjszakája.
A szebb napokat látott restihálózat utolsó bástyáival találkozhatunk a határokon kívül is. Pozsonyban a Pressburg, Nagyszombatban az Albatros, Érsekújváron a Bonté, Besztercebányán a Semafor, Selmecbányán a Reštaurácia hozza az ismerős hangulatot, és a sor még folytatható lenne. Bezárt viszont Trencsénben az Amicus, ami szintén egy klasszikus pályaudvari söröző volt. Prágában egy modernebb sörözőt találtam a pályaudvaron, Český Krumlovban viszont egy igazán autentikus restit, az U Slepé koleje nevűt. Wrocławban a Fabryka Smaków éjjel-nappal nyitva van, ami már önmagában is irigylésre méltó. Szerencsére Aradon, Kolozsváron, Marosvásárhelyen és Csíkszeredában is van még rendes resti. Ha pedig néhanapján nyugatra merészkedik az ember, remek sörözőket találhat például Angliában: Londonban a Euston Tap, Manchesterben a Manchester Beer House és a Victoria Tap is igazán hangulatos, a keleti-európai restikhez szokott utazó is kiválóan érezheti magát, pláne, ha nem számolja át forintba, amit fontban fizet egy korsó csapol sörért.
Ha elszakadunk a vasútállomások világától, más típusú vendéglátóhelyekben is felfedezhetjük a restik közeli vagy távoli rokonait. A buszpályaudvarok körüli kocsmák, büfék, étkezdék vitán felül testvéri viszonyban állnak a vasúti restikkel, Nagykanizsától Nyíregyházáig, a Balti-tengertől a Balkánig rengeteg ilyet találhatunk, az utóbbi pár évben csodálatos és borzasztó kocsmákba tértem be Triesztben, Ljubljanában, Belgrádban, Splitben, Dubrovnikban és más izgalmas városokban. A már emlegetett néhai szemesi Restiről eszembe jutnak a strandbüfék is: Balatonszemesen éppen a kerékpárút mellett sorakozik néhány ilyen egység, amelyek így mind a strandolók, mind a bringások számára oázist jelentenek. Egyszer láttam Szemesen néhány biciklist, akik tekerés közben megálltak, leültek a sörpadok mellé, és olyan élvezettel itták az Arany Ászokot, mintha az valami kézműves sörkülönlegesség lett volna.
A kocsmai megálló és strandolás rítusa Hajnóczy Péter kultikus, A halál kilovagolt Perzsiából című kisregényében is összeér: „Akkor, ott a gárdonyi strandon, a következőket művelte, miközben szerelmére várakozott. Először: már az állomás büféjében megivott két üveg sört és két konyakot. A strandon is árultak sört, de igyekezett fegyelmezett ember módjára fogyasztani. Apró szertartások előzték meg egy üveg sör elfogyasztását. Napozott egy kicsit, kiballagott a stégre, beugrott a vízbe, és jó tíz percet úszott. Aztán fölkapaszkodott a stégre, és elsétált a sört és pogácsát áruló emberhez. Vett egy üveg sört, megitta, és elfogyasztotta a töpörtyűs pogácsát is. Ismét tízperces napozás következett a kiszemelt fűzfa mellett, aztán megint úszás, sör, pogácsa.”
És hogy a restik rokonának lehet-e tekinteni a kikötők vendéglőit? Mi az, hogy? Nagyon is! Nemrég Athén mellett, Pireuszban volt szerencsém az Aktoploikon nevű restihez. Bár Marc Augé francia antropológus az elszemélytelenedett, rövid tartózkodásra szolgáló helyek, az úgynevezett nem-helyek közé sorolja nemcsak a bevásárlóközpontokat, hanem a repülőtereket és az autópályákat is, ha nagyon akarom, a reptéri sörözőket és éttermeket, sőt még benzinkutak melletti gyorséttermeket és késdobálókat is a vasúti restik gazdag rokonai, távoli unokatestvérei közé vehetem. Jack Kerouac éppen egy ilyen kocsmáról mesél az Úton című klasszikusában: „Egymás hegyen-hátán kászálódtunk ki a kocsiból, berontottunk az országúti fogadóba, és sört rendeltünk. Hegyi bunkók tanyája volt ez a hegyek lábánál. Közönsége zavarosabb volt nálunknál is. A söntésben vadul rángatózó alak ugrott Dean nyakába, és a képébe zihálta nyomorékörömét. Pusztult a világ megint.”
Borítókép: a pozsonyi Pressburg Caffe 2023-ban (a szerző fotója)
Bejelentkezés