A volt jugoszláv tagállamok közül Montenegró és Macedónia van a legmesszebb tőlünk, de előbbi már a magyarok körében is felkapott, és utóbbi sem teljesen ismeretlen. Montenegróban a főváros, Podgorica mellett a tengerparti Budvát és Kotort vettem célba, Macedóniában pedig igazi csemegék vártak rám: Szkopjét, Ohridot és Bitolát néztem meg.
Budapesten, a Madách téren nemrég megkérdezte tőlem egy montenegrói lány, tudom-e, hol van Montenegró. A kérdést vagy a kis nemzetek kishitűsége szülte, vagy az a tapasztalat, hogy az emberek általában nem tudják elhelyezni a térképén az országát, mindenesetre meglepődött, amikor még néhány montenegrói város nevét is fel tudtam sorolni.
Magyar megszállás Montenegróban
De nem én vagyok az egyetlen magyar, aki beleszeretett az országba: csak a Facebookon tíz olyan magyar nyelvű csoportot találtam, ami kimondottan a montenegrói nyaralásokra szakosodott. Persze nem csoda az sem, ha a világ távolabbi tájain nem tudnak a létezéséről, mert tényleg kicsi, és csak 623 ezren lakják, ráadásul a lakosság több mint fele nem is montenegrói – vannak közöttük szerbek, horvátok, bosnyákok, albánok.
Crna Gora – vagy jóval elterjedtebb, olaszos nevén Montenegró – tengerpartja sokáig a Velencei Köztársasághoz, szárazföldi része a Török Birodalomhoz tartozott, bár a központi terület, ami nagyjából az akkori főváros, Cetinje környékét jelentette, többé-kevésbé önállóan működött. 1878-ban lett teljesen független, hogy aztán az első világháború után a születőben lévő délszláv államba olvadjon bele.
Miután a ’90-es évek elején Szlovénia, Horvátország, Macedónia és Bosznia-Hercegovina sorra kiáltotta ki a függetlenségét, Montenegró egészen 2003-ig Jugoszlávia része maradt, majd Szerbiával alkotott államszövetséget, és csak 2006-ban szakadt el tőle véglegesen, igaz, akkor is csak a lakosság 55%-a szavazott az elönállósodás mellett. A montenegrói nyelv ráadásul alig különbözik a szerbtől, ami persze a horvátra és a bosnyákra is igaz, bár ők a vallási és kulturális hátterük szempontjából markánsabban különülnek el tőlük. A montenegróiak nem bajlódtak a saját pénznem létrehozásával sem, egyszerűen csak elkezdték használni az eurót, pedig Montenegró nem tagja az eurózónának, és az Uniónak is csak tagjelöltje.
2023-ban, egy nagyobb balkáni körút részeként jártam Montenegróban. A boszniai határ felől érkeztem, busszal, nagyjából csak a szerencsében reménykedve. A két ország között, a Drina és a Piva völgyében haladva komoly kihívást jelent a közúti közlekedés, főleg a boszniai oldalon, ahol kődarabokkal, kavicsokkal borított szűk, meredek utakon araszolt a busz. A sofőr gyakorlott volt, és amikor csak egy jármű fért el az úton, mindig a szembejövőnek kellett lehúzódnia vagy tolatnia. Ahogy Bosznia, úgy Montenegró területe is szinte teljes egészében hegyekből áll, azzal a különbséggel, hogy utóbbiak tengerpartja majdnem háromszáz kilométeres, ami, ha egész évben nem is, nyáron szép bevételt jelent a montenegróiaknak.
A második legnagyobb montenegrói városban, Nikšićben, a Nikšićko sör szülővárosában csak egy rövid szünetre álltunk meg, magából a városból nem láttunk semmit. Következett viszont Podgorica, régi jugoszláv nevén Titograd, ahol egy éjszakára foglaltam szállást. A nehéz terepviszonyok és a mindig bizonytalan határátkelés ellenére a buszom hamarabb futott be a pályaudvarra, mint amit a menetrendben feltüntettek.
Kánikula fogadott, meg a kabócák hangos kerregése. Míg Crna Gora magyarul Fekete Hegyet jelent, Podgorica nevének jelentése Hegyalja. Három folyó, a Zeta, a Morača és a Ribnica találkozik a városban. A szállásom egy egészen otthonos panellakás volt, az ablakából láthattam az óratoronynak épített, de mecsetté alakított Sahat Kulát, a főváros egyik nevezetességét. Ilyesmiből nincs neki túl sok, ezért nem tűnt lehetetlennek egyetlen délután alatt bejárni.
Pár perc alatt két mecsetet is útba ejtettem, mindkettő meglepően csendes volt – sem helyi muszlimok, sem turisták nem nyüzsögtek a környéken. Aztán kilyukadtam a régi erőd romjainál, ami a Morača és a Ribnica összefolyása mellett fekszik. A Ribnica felett átívelő Öreg híd az azonos nevű mostari hídra emlékeztet, de jóval kisebb annál. Néhány helyi vagány bemerészkedett a Moračába, én meg bántam, hogy a szálláson hagytam a törölközőmet és a fürdőgatyámat. Továbbsétálva az újvárosi részbe, a kívül-belül impozáns ortodox templomhoz, a Krisztus feltámadása székesegyházhoz értem, majd egy újabb hídon át vissza az óvárosba.
A Moračának ezen a szakaszán, a Galeb strandon is alig akadtak strandolók. Olvastam, hogy régen ez volt a legkedvesebb helye azoknak a podgoricaiaknak, akik nem tudtak vagy nem akartak a tengerig menni, de ma már alig van itt élet. A folyó nevét viselő, túlárazott bár azért szépen megtelt, ahogy lement a nap – kár, hogy fájdalmasan semmilyen plázazene szólt mellé. Szerettem volna még megnézni egy kicsi, régi ortodox templomot, de már sötétedés után értem oda, a kaput bezárták, így csak kívülről láthattam.
Podgorica éjszakai életének főütőerei a Bokeška és a Njegoševa , két, egymásra merőleges kocsmasor, itt-ott élőzenével, balkáni mulatóssal. Csak az egyik kocsmába, a Destilerijába ültem be egy italra, majd a Ribnica partján álló Centar Kulturnih Zbivanját keresem fel. A neve alapján egy romkocsmává alakított szocreál kultúrházra számítottam, de végül semmi ilyesmit nem fedeztem fel benne. A színpadon épp nem volt koncert, a jókora teraszon viszont csak pár szék maradt üresen, a népek hétköznap este is iszogattak rendesen.
A balkáni őrületet viszont nem itt, hanem a szállásomra visszatérve kaptam meg: egy nyitott tetejű sportautó jelent meg az utcán, a sofőr fesztiválhangerővel bömböltette a zenét, tett egy kört, visszatért, és ezt jó párszor megismételte. Úgy látszik, hiába hagynák aludni a tisztességes polgárokat a korán záró kocsmák, ha mások nem engedik nekik.
*
Budva bő másfél óra alatt elérhető Podgoricából. A kisbusz meglepően kényelmes volt, ráadásul légkondis. Az egykori montenegrói főváros, Cetinje is felvillant pár percre, aztán a hegyekből szép lassan ereszkedtünk le a tengerpart felé. Budva óvárosa a velenceiek korában épült, és egy kis félszigeten helyezkedik el. A várost felhőkkel összeérő hegyek veszik körül, a kontrasztot a pálmafák adják. A szállást gyalog közelítettem meg, ami a koradélutáni hőségben, a nehéz hátizsákot cipelve nem volt könnyű, pedig alig húsz percet kellett csak gyalogolnom.
A szállásadóm, egy jól megtermett asszony, Lidija elmesélte, hogy az apai nagyapja magyar volt. Az első háború idején keveredett a Balkánra, amikor az utolsókat rúgó Osztrák–Magyar Monarchia bevonult Montenegróba. Itt ismerte meg Lidija nagyanyját, de miután teherbe ejtette, visszatért Magyarországra, Lidija pedig soha nem találkozott vele. A környék egy üdülőövezet szép nagy házakkal, én viszont a legolcsóbb, legkisebb és legsötétebb szobát vettem ki lent, az alagsorban, egy heverővel és egy kis fürdőszobával. Használhattam viszont a hűtőt a folyosón, sőt még egy kis kerti asztalt is. Az óvárosig és a tengerpartig ráadásul csak öt percet kellett sétálnom. Mivel a magyarok az utóbbi években megszerették Montenegrót, nem lepett meg, hogy mindenfelé magyarokba botlottam.
A félsziget csúcsán elhelyezkedő Citadella a város legmonumentálisabb épülete, míg a legtöbbet fotózott nevezetessége a balett-táncos tengerparton álló szobra, ami a legenda szerint egy vízbe fulladt lány emlékét őrzi. Azt hiszem, semmi sem jellemzi jobban a periférián élők kisebbrendűségi érzését, mint az, ha a lakói Miaminak nevezik el a városukat, a szemközti szigetet meg Hawaiinak.
A strandok közül a legszebb a Mogren, ami sziklák mellett bújik meg, de homokos a partja, és ahonnan mind az óvárosára, mind a szemközti Szent Miklós-szigetre szép kilátás nyílik. A Pizana strandra az óvárosi labirintus egyik sikátora vezet, itt is pazar környezetben úszhat az ember, a Ričardova Glava pedig szintén a várfal tövében fekszik, de ezt a helyet szerettem a legkevésbé, mivel egész nap üvöltött az öngyilkosságra ösztönzően melankolikus liftzene.
Első este az óvárosi labirintusban, a drága éttermek és koktélbárok között bolyongva találtam rá a Vihor bárra, ahol jó zene szólt, a pincérek is kedvesek voltak, és egy korsó sör meg egy feles rakija mellett társaságom is akadt: Ana és Nina, két lány Nikšićből, akik nyári munkára jöttek Budvába, és két másik bárban dolgoztak pultosként. Ana mesélte, hogy grafikusnak tanul, Nina meg azt mondta, hiába jár közgazdasági főiskolára, nem szeretne közgazdász lenni. Így megy ez. Aztán váratlanul arról kezdenek el beszélni, mennyire sajnálják, hogy az ortodox szerbek és montenegróiak egy része a mai napig gyűlöli a muzulmán bosnyákokat és albánokat, és hogy hiába telt el harminc év a délszláv háború és Dubrovnik ostroma óta, ha valaki nikšići rendszámú autóval merészkedik el Dubrovnikba, a horvátok ma is megrongálhatják a kocsiját.
Másnap, miközben az apartman bejárata melletti asztalnál reggeliztem, a takarítónő szólított meg az első emeleti lépcsőforduló felől, majd egy doboz jéghideg Nikšićkót nyomott a kezembe. Nem szoktam sört reggelizni, de igazán jólesett ez a gesztus. Ahogy az egész napos semmittevés is: úsztam a tengerben, feküdtem a parton, kóvályogtam az óvárosban. Estefelé egy néptáncfesztiválba botlottam, ahol magyar néptáncosok is felléptek, aztán a kikötő melletti Beer & Bike pubban hallgattam, ahogy két öreg fószer játszik örökzöld slágereket, végül a várfalak közé, a Kuća kocsmába tértem be egy utolsó sörre.
Reggel Lidija fuvarozott el a buszpályaudvarra, a Mercur kávézóban ittam még egy kávét, és türelmetlenül vártam, hogy megjöjjön a kisbusz, és elvigyen Kotorba.
*
Mindenki eldöntheti, hogy a város régi itáliai neve, a Cattaro, vagy a ma is használt szláv elnevezés, a Kotor tetszik-e neki jobban, de az nem kérdés, hogy maga a város és az öböl mindenkinek tetszik. A Kotori-öbölben több kisebb település ér egymásba, Kotor csak egy közülük, de a legtöbb turista erre a magas hegyekkel és a masszív várfallal körbevett kisvárosra kíváncsi, közepén a Fegyvertérrel, a régi fegyverraktár, az Arsenallal, az Óratoronnyal, a Hercegi Palotával és a Napóleon Színházzal.
Egy családnál vettem ki egy kicsi, de kényelmes apartmant az öböl túloldalán, egy Muo nevű faluban. Innen ráláthattam a hegyekre, az öbölre, Kotor városára, és ha átsétáltam az országúton, rögtön a tenger partján találtam magam, így bármikor úszhattam egyet. Buszok viszont nem nagyon jártak arra, így csak gyalog vagy taxival juthattam el oda egy másik településről, Škaljariból, ahol az öböl közös buszpályaudvara található. Ha be akartam menni Kotor óvárosába, ugyancsak gyalogolnom vagy taxiznom kellett. Ez rendben is lett volna, a távolság elviselhető, a táj elbűvölő, csak éppen a járdát hiányoltam.
Amikor először sétáltam be az óvárosba, rögtön megleltem a kedvenc kocsmámat, a Bandierát, ahonnan nehéz volt hazamenni, főleg akkor, ha éppen egy Red Hot Chili Peppers-dal szólalt meg. Ültem, kortyolgattam a sört, és néztem a csajokat, főleg egy szőke pincérlányt. Kiderült, hogy orosz, Jelenának hívják. Feltűnt, hogy angolul beszél a kolléganőivel – ennyit arról, hogy ha valaki egyetlen szláv nyelven beszél, akkor a többivel is elboldogul.
Később a szomszéd városban, Dobrotában találtam egy viszonylag olcsó tradicionális éttermet, a Bastion nevűt, ahol hallevest és töltött paprikát ettem podgoricai fehérborral. Kotorba visszatérve pedig egy ismerős magyar párral találkoztam, Mirával és Péterrel, akikkel az Evergreen jazzclub teraszára ültünk ki beszélgetni.
Az élmény azzal lett teljes, hogy felmásztam a városfal mögötti hegyoldalban közel ezer év alatt felépült Szent János-erődhöz, persze éppen a leggyilkosabb kánikulában. Az út feléig, a Szűz Mária-templomig sem volt könnyű eljutni, az erőd meg néha elérhetetlennek tűnt. Végül elértem, bár a legmagasabb pontra végül nem jutottam fel, a kilátás viszont mindenhonnan mesés volt. Később, az erőmet visszanyerve átsétáltam még Dobrotába úszni egyet, aztán visszatértem Kotor óvárosába, hogy kiüljek a Bandiera teraszára, és rendeljek még egy sört és még egy rakiját Jelenától.
Mulató macedónok mindenhol
2024-ben jártam Macedóniában, ami korábban Jugoszlávia legszegényebb tagállama volt, és ma sem tartozik a leggazdagabb utódállamok közé, viszont nem is a legszerencsétlenebb, elkerülte például a délszláv háború, önállósodása óta pedig sokat fejlődött. Amúgy egyszerűen nem jön a számra az Észak-Macedónia elnevezés, de mit lehet tenni, a görögöket zavarta, hogy Macedóniának hívják, ami hasonlít a görög Makedónia tartomány nevére, és rettegtek a félelmetes haderejű macedónok esetleges területi követeléseitől, ezért nem is látták volna szívesen az EU-ban és a NATO-ban az északi szomszédjukat, a kikényszerített névváltoztatás után viszont simán megszavazták a csatlakozásukat. Egy ideig a bolgárok is vétóztak, mivel a mai napig fájlalják, hogy ez az ősi bolgár föld, a bolgár állam bölcsője már nem tartozik hozzájuk.
Alig hogy leszálltam a buszról a szkopjei pályaudvaron, egy taxis hiéna már a nyakamban lihegett, miközben a hangszórókból édesbús balkáni nóták áradtak. Üzentem a szállásadómnak, Dejannak, hogy félórán belül az apartmannál leszek, de mire rájöttem volna, melyik buszra kell felszállnom és hol vehetek jegyet, már a parkolóban várt rám, hogy hazafuvarozzon. Közben idegenvezetői képességeit csillogtatva mesélte, hogy Macedóniában több mint ötszáz évig tartott a török uralom, ami ma is meglátszik Szkopje építészetén és kettéosztottságán.
Nem állta meg, hogy szóba hozza Orbán Viktort, aki befogadta az ő egykori antidemokratikus vezetőjüket, Nikola Gruevszkit, megjegyezve, hogy a regnálása alatt szép összegek mentek fejlesztésekre, Szkopjét is felrajzolva a balkáni turizmus térképére. A korrupt miniszterelnök bukása óta szabadabbnak érzi a légkört – és lassabbnak a fejlődést. 2024-ben pedig újra a nemzeti oldal nyert, ezúttal Gruevszki nélkül.
– All my friends are liberals, but always the nationalists win – értetlenkedett Dejan, én pedig nem először és nem utoljára éreztem magam otthon a Balkánon.
Amilyen olcsó, épp olyan tágas és jól felszerelt lakótelepi lakásba vitt, ahonnan percek alatt beértem a sétálóövezetbe, onnan pedig a szkopjei vár is közel volt. De aki a képeslapokra való gyönyörűségek mellett másra is kíváncsi, az is bőven talál néznivalót Szkopjéban. Ott van például a régi vasútállomás az 1963-as földrengés óta 5 óra 17 percet mutató órájával. Megáll az idő, Kelet-Európa múltja és jelene egyetlen képbe sűrítve.
De szinte ez egész belváros magával ragadóan csúnya. Nehéz felfedezni bármilyen koncepciót a várostervezésben, viszont minden utcát és teret telezsúfoltak szobrokkal. Van itt minden a helyi hősöktől Teréz anyáig, a koldustól a mulató férfiakig, van dühös bika, rengeteg oroszlán, megszámlálhatatlan ló és lovas. Még egy kis diadalívet is emeltek, a Városi Galéria homlokzatát pedig egy Coca Cola-reklámmal próbálták feldobni.
A Vardar folyó hídjai átsétálva viszont egy másik világba csöppen az ember: kanyargó utcák élőzenés szórakozóhelyekkel, muszlim negyed bazársorral és kávézókkal. Miközben a zajosabb kocsmákban a külföldi turisták vedelik a sört és nyelik a feleseket, két utcával odébb, a csendes teraszokon muszlimok kortyolgatják a kávéikat, még éjfél körül is. Egy jó tanács: aki erre jár, inkább ne fotózgasson az utcán, akármilyen óvatosan is csinálja.
Én ugyanis sokáig azt gondoltam, van némi rutinom benne, de tévedtem. Miután ittam egy kávét az egyik teraszon, majd elindultam a belváros felé, a sötétben megjelent mögöttem három srác, megragadták a karomat és a vállamat, és mondtak valamit, amiből egy szót sem értettem, de éreztem, hogy nem városnéző sétára invitálnak az éjszaka közepén. Kértem őket, hogy hagyjanak békén, majd egy gyors mozdulattal megfordultam, és visszasiettem a kávézóba. A személyzettől tudtam meg, hogy a fotózással lehetett a gond, és mivel látták rajtam az ijedtséget, az egyikük eljött velem a hídig, ahonnan biztonságban visszasétálhattam a többi hitetlen közé.
Van egy másik kis bohém negyed is Szkopjéban, a Debar Maalo, ahol a tradicionális macedón éttermek teltházzal üzemelnek. A kocsmák közül a Van Gogh nevűben sikerült leülnöm egy üres asztalhoz, hogy nyugodtan megihassak egy sört. De máshol is találtam kellemes helyeket: a szállásom közelében, a lakótelepen megbújó a MicroBar egy kedves kis söröző bájos pultos lányokkal, a leghangulatosabb helyért folytatott versenyt viszont a Garson nevű rockkocsma nyerte nálam néhány háztömbbel odébb. Ide többször is visszatértem néhány sörre és pelinkovacra.
*
Bár Macedóniának nincs tengerpartja, van egy Balatonja, az Ohridi-tó, még ha osztoznia is kell rajta Albániával. Kisebb, mint a Balaton, de olcsóbb, és semmivel sem unalmasabb. Az összképhez tartozik a szemétben turkáló kutya vagy a rózsaszín autóroncs ugyanúgy, mint a sétálóutca színes forgataga vagy a naplemente a tónál.
Az utam Szkopjéból Ohridba nem volt sima, a szerpentines részeken köhögve, lihegve kapaszkodott fel a busz, felforrt a hűtővíz, de azért csak eljutottunk a végállomásra. Az ohridi pályaudvaron találtam egy rendes restit, amit nagyra értékeltem. Magyar szemmel nézve olyan a város, mintha egy kis Tihanyt, egy kis Füredet meg egy kis Siófokot is belegyúrtak volna. Régen bolgár főváros és szakrális hely volt, ma a macedón idegenforgalom központja.
Egy kis családi panzióban vettem ki egy szobát, nagyjából feleannyiért, amennyibe nálunk kerülne egy hasonló szállás egy ilyen frekventált helyen. Angela, a szőke, negyvenes, takaros háziasszony az egyik legkedvesebb vendéglátóm volt a Balkánon, pedig egyáltalán nincsenek rossza tapasztalataim. Keveset beszélt, de családias légkört teremtett.
Még egy biciklit is kaptam tőle arra a pár napra, amit Ohridban töltöttem. Nem kellett bérelnem, ingyen használhattam, és áttekerhettem vele Sveti Stefanba, onnan meg egy csendes kis öbölbe, hogy ott is megmártózzam a tóban.
Ohrid, de talán egész Macedónia legtöbbet fotózott látványossága a tó fölé magasodó Kaneói Szent János-templom. Erre a középkori ortodox templomra és a környezetére tényleg igaz, hogy a valóságban sokkal szebb, mint a képeken. Látnivalónak ott van még a Szent Zsófia-katedrális, a kertjében görögteknősökkel, jó néhány mecset, egy vár, meg egy ókorból itt maradt amfiteátrum. És persze a strandok, a Balatonnal ellentétben büfésor meg vizesblokk nélkül: az ember csak lerakja valahova a cuccát, és irány a tó.
A helyi ízekkel kísérletezve az Adana étkezdében ettem egy sarmát, vagyis töltött káposztát, az Amfora étteremben meg pisztrángot – mindkét helyen idegtépően lassú kiszolgálással. A törzshelyemnek a Jazz Innt neveztem ki, ez volt a legotthonosabb mind közül, és itt esett a legjobban a sör meg a pelinkovac. A Plan B jó volt B-tervnek, főleg helyi vendégekkel és zenékkel, és a Five nevű ír pub is kimondottan kellemesnek bizonyult, még ha nem is az ír sörök miatt utaztam a Balkánra.
*
Balkáni életérzésből viszont kaptam egy jókora adagot egy hangulatos kisvárosban, Bitolában. Egy teljes napot sem töltöttem ott, de amíg elsétáltam a külvárosi buszpályaudvarról – pontosabban a restiből – a belvárosi szállásomig, majd az ókori település, Heraclea Lyncestis romjaihoz, onnan meg vissza a belvárosba, sok mindent láttam.
Először is rengeteg lesoványodott, fejét lógató, árnyékban pihenő kóbor kutyát, de leginkább embereket, a napszaktól függetlenül mindig nagyon sok embert az utcán, sok embert a kávézók teraszain. Közép-európai atmoszféra, délszláv nyüzsgés.
És ami a legjobban meglepett, hogy hiába volt egy szimpla csütörtök este, és Bitola hiába akkora csak, mint Szolnok, a parkban éppen egy panelbeszélgetés kezdődött, a kultúrház előtt egy szabadtéri koncertbe futottam bele, a Dragor folyó partján, a Vezilka kiskocsmában egy másikba, a Kamerite nevű szórakozóhelyen egy harmadikba, és olyan további remek kocsmákat is találtam, mint a Bourbon Street.
Ha valamit magammal vinnék a Balkánról, ez az élénkség lenne az. Meg persze a balkáni konyha, a vadregényes tájak, és főleg tenger. De talán nem kell magammal vinnem. Nincs is olyan messze.
<>
A korábbi Balkáni képeslapok itt olvashatók:
1. rész: Tényleg kell az euró a bolgároknak?
2. rész: A magyarok újra megszerették a bolgár tengerpartot
3. rész: Trieszt vagy Trst, Ljubljana vagy Laibach?
4. rész: Hátizsákkal Horvátországban
5. rész: Mindannyian szlávok vagyunk?
Bejelentkezés