Külföldön minden jobb – vagy mégsem?

Krakkó régi zsidónegyedében, Kazimierzben, a Bożego Ciała és Józefa utcák sarkán luxushotelt tervez építeni a Da Silva House nevű ingatlankezelő cég. A hétvégén a helyi lakosok és kisvállalkozások tüntettek a kisajátítások és a kilakoltatások ellen – egyelőre nem tudni, mi lesz a folytatás. De miért lenne érdekes ez a hír bárkinek, aki életében nem járt a Visztula partján, vagy ha mégis Krakkóba készül, akkor is legfeljebb a főteret és a várat nézné meg?

A befektetők számára láthatóan nem a környéken élők, hanem az aranytojást tojó reménybeli turisták a fontosak, vagyis maga az aranytojás, amit tojnak. A dzsentrifikáció pedig ismerős jelenség lehet többek között nekünk, Budapesten élőknek. A krakkói építkezésnek olyan ikonikus vendéglátóhelyek is áldozatául esnének, mint az Eszeweria és a Bill Hickman bár, vagy éppen a Paul’s Boutique nevű lemezbolt. És bár hiába hódít egyre nagyobb teret az a nézet, hogy kocsmába csak az alkoholisták járnak, lemezboltok meg ugye eleve miért léteznek, amikor ma már senki nem hallgat lemezeket, azért él még pár ember a bolygón, aki ragaszkodik az utolsó, többé-kevésbé közösséginek nevezhető terekhez, ahol felolvasásokat, kiállításokat, koncerteket is szerveznek.

A beruházás a környék lakói mellett tehát érzékenyen érintené azokat is, akik kimondottan az élettel teli, autentikus, kissé lepusztult, de megújulni képes helyeket keresik. Ők szintén lehetnek krakkóiak, akik mindennap vagy legalább hetente egyszer betérnek a kedvenc kis üzleteikbe, kávézóikba és sörözőikbe, itt szeretnek vásárolni, itt élik a társasági életüket. Esetleg lehetnek az ország vagy a világ különféle pontjain élő hátizsákos utazók, akik azért zarándokolnak el Kazimierzbe, mert érzik, hogy hiába kihagyhatatlan a Wawel vagy a Posztócsarnok, az igazi Krakkóval a zegzugos utcákon, a szétgraffitizett házfalak között, az eldugott kiskocsmákban találkozhatnak.
 

Mivel én magam is többször jártam Kazimierzben, megittam pár korsó sört az Eszeweriában és megfordultam más hasonló kocsmákban is a környéken, személyesen is érint az ügy, de itt nem csak a saját nosztalgiámról van szó. Valami nagyon hasonló történt/történik a budapesti romkocsmákkal is: a régi zsidónegyed bérházaiban megnyíló csehók először itt is a helyi bohém társaságok, majd egyre inkább a külföldi turisták kedvencei lettek, hogy a helyi igényeket kiszolgáló, a kulturális életet színesítő kisvállalkozásokat végül kiszorítsák a nagyobb befektetők. De említhetjük az egy kerülettel arrébb, szintén egy régi bérházban üzemelő Aurórát, ami nemsokára kénytelen lesz bezárni a kapuit, mivel a tulajdonos értékesíteni kívánja az ingatlant.
 

Ha valaki azt gondolja, hogy a hanyatló Nyugat perifériájának legvidámabb barakkja vagyunk, ugyanúgy téved, mint aki azt hirdeti, hogy Magyarország a legelmaradottabb, legélhetetlenebb a térség országai közül. A fenti példa csak egy a sok közül, de megmutatja, hogy hasonlóak a problémáink. Szinte teljesen egyformák a problémákra adott reakcióink is. Mindenhol akadnak olyanok, akik örülnek a luxusszállodák meg a luxuslakóparkok megjelenésének, mert ugye ezek a beruházások munkahelyeket teremtenek, pörgetik az építőipart meg a turizmust, termelik a GDP-t, és megjegyzik, hogy a kapitalizmus már csak ilyen, amúgy sem találtak még ki nála jobbat. És vannak, akik szerint hiába épülnek fel a világ minden országának minden nagyobb városában az egyforma és a még egyformább hotelek, ha ezzel párhuzamosan eltűnnek a helyi színek és a helyi ízek, már nem lesz értelme az utazásnak sem. Minek menjen Krakkóba az ember, ha pontosan ugyanazt kapja, amit Budapesten, és miért utazzon bárhova, ha máshol sem találja meg, ami odahaza hiányzik neki.

Akár magyarnak születtünk, akár németnek, lengyelnek vagy szerbnek, hasonló dolgok történnek velünk: lebontják a régi házunkat, bezárják a kedvenc kocsmánkat. Lehet keseregni azon, hogy a cseh gazdaság erősebb, mint a magyar, vagy rettegni attól, hogy a bolgárok is lehagynak minket, összességében nálunk sem olyan rossz élni. Képesek vagyunk órákig horrortörténeteket mesélni egymásnak fél napot késő vonatokról vagy kórházi fertőzésekről, mindegyikünknek pont annyival nagyobbak a kiadásai és pont annyival kisebb a fizetésünk, hogy biztonságban érezzük magunkat, és mindannyian kapásból soroljuk a külföldi példákat, ahol valami sokkal jobban működik, mint itt. De ha megerőltetjük magunkat, mindennek az ellenkezőjét is elmondhatjuk. Mindez csak attól függ, hogy melyik oldalon állunk és mit akarunk éppen bebizonyítani. Hozhatunk mindenféle statisztikát átlagbérekről, lakásárakról, inflációról, az öngyilkosságok vagy éppen a kivándorlók számáról, az egyetlen szabály, hogy ezeket mindig önkényesen válogassuk össze.

Én például hosszan tudnám sorolni, hogy mi minden bajom van a mai Budapesttel, de képes lennék érvelni amellett is, hogy mennyire jó hely. Ugyanígy napestig beszélhetnék a nógrádi falvak problémáiról is, és ha nagyon akarnám, pozitívumokat is találhatnék velük kapcsolatban, bár utóbbi komolyabb kihívást jelentene. A lényeg, megosztottságunk nem helyi sajátosság. Éljen a világ bármelyik pontján, egy falusi nyugdíjas nem fog megérteni egy városi fiatalt. Hiába beszél vele egy nyelvet, a távolság beláthatatlan. Nem fogja megérteni, hogy miért nem akar élete végéig az első munkahelyén maradni, és hogy miért nem házasodik és vállal gyereket harminc felett sem. De ez fordítva is igaz: a városi fiatal sem fogja fel, miért ragaszkodik a vidéki nyugdíjas a megváltozott világban is ahhoz az elavult értékrendhez, ami neki maga lenne a börtön. Ja, és ott van a befektető, amit meg egyáltalán nem érdekel, hogy te történetesen egy falusi nyugdíjas vagy városi fiatal vagy-e, oda fektet be – legyen az Krakkó vagy Göd –, ahonnan a legnagyobb profitot remélheti. Te pedig reménykedhetsz, hogy ha okosan szavazol, legközelebb nem történik meg veled ilyesmi.
 

Az idei országgyűlési választások előtt jelentős kérdés, hogy valóban létezik-e az a bizonyos szexvideó a legnagyobb ellenzéki párt miniszterelnök-jelöltjéről, és ha igen, láthatja-e valaha a nagyérdemű. Nem kevésbé fontos az sem, hogy mit gondolnak a nagy tekintélyű véleményformálók a Kétfarkú Kutya Párt indulásáról. Ahogy arról sem árt tudnia minden felelős magyar állampolgárnak, hogy kire szavaz a Csoki nevű influenszer. Ezek azok a nemzetünk sorsát eldöntő nagy kérdések, amelyek mentén a másfél hónap múlva esedékes választások után tovább gyűlölhetjük egymást. Engem viszont jobban érdekelnek a hétköznapok, azok pedig ugyanúgy nem felhőtlenek a lengyeleknél, az észteknél vagy a románoknál, ahogy nálunk sem. Ha pedig túl sok a felhő, az egyik lehetséges menekülési útvonal mindenért Moszkvát vagy Brüsszelt, magyarra fordítva a Fideszt vagy a Tiszát hibáztatni. De mivel ők nincsenek kéznél, inkább azokat tesszük meg bűnbaknak, akik rossz helyre húzzák majd az x-et.

Bár léteznek olyanok is, akik ideológiai vagy kulturális okokból kötődnek egy-egy párthoz, a többség inkább csak sodródik, és az aktuális élethelyzete, a pillanatnyi indulatai miatt találja magát egyik vagy másik oldalon, táborban, törzsben. De ezek a törzsek többnyire csak virtuálisan léteznek. Alig találni például olyan családot – márpedig a család egy valódi közösség, legalábbis jó esetben az –, ahol a két vagy három generációhoz tartozó családtagok egyfelé szavaznak, és ne produkáltak volna már legalább egy ajtócsapkodós veszekedést azért, mert nem jutottak dűlőre az SZDSZ kontra MDF, az MSZP kontra Fidesz vagy a Fidesz kontra Tiszta kérdésekben. Ha a te családod is ilyen, elintézheted annyival, hogy ugyanúgy jót akarnak neked, ahogy te is jót akarsz nekik, a különbség mindössze annyi, hogy te okos és tájékozott vagy, ők meg, szegények, csak a propagandából tájékozódnak, tehát megtévesztették őket.
 

Amikor viszont megint a politikai safe space-edben érzed magad, vagyis visszatértél a saját szektádba, újra gátlástalanul gyalázhatod a veled egyet nem értőket. Ez a gyalázkodás többnyire szintén virtuális: nem ülnek melletted, nem kell velük kezet fognod, nem kell a szemükbe nézned, csak megírni nekik sok felkiáltójellel, hogy erkölcsileg mi a helyes, hogy morálisan mi a helytelen, és hogy ők miért nem magyarok, miért nem európaiak, miért nem emberek. Húsz éve, az őszödi beszéd óta nem voltak ennyire mélyek az árkok, pedig ebben a húsz évben is többször állapítottuk már meg, hogy micsoda megosztottság van itt, és hogy jaj, milyen mélyre süllyedt a közbeszéd. Most viszont, amikor valóban kezd elmérgesedni a helyzet, tényleg érdemes belegondolni, hogy kik is vannak az árok túlsó partján.

Azok az emberek ott valóban az ellenségeid? Vagy ott van köztük a nagybátyád, a gyerekkori legjobb barátod, az orvos, aki megmentette anyád életét, a buszsofőr, aki nélkül mozdulni sem tudnál a városban, vagy az a pénztáros lány a boltból, aki mindig olyan kedvesen mosolyog rád? Tudom, nagyon nem mindegy, hogy euró vagy forint, Brüsszel vagy Moszkva, Samsung vagy Shell. Nagyon nem mindegy, hogy a régi Fidesz vagy az új Fidesz fog-e minket adóztatni áprilistól. A kérdés csak az, hogy ha utána is bármi bajod lesz a közös valóságunknak azzal a szeletével, ami neked jutott, azért kit teszel majd felelőssé: a nagybátyádat, a gyerekkori legjobb barátodat, anyád orvosát, a buszsofőrt és a pénztáros lányt, mert rosszul szavaztak, vagy az aktuális Fideszt? Esetleg a befektetőt, aki elintézi, hogy kilakoltassanak és bezárják a kedvenc kocsmádat?

Borítókép: A krakkói Kazimierz dzsentrifikálása ellen tiltakozó falragaszok / fotó: Klaudia Radecka / NurPhoto / NurPhoto via AFP