Színházba járni ugyanazért jó, amiért színházat csinálni: az alkotó sem mindig számíthatja ki, hogy az adott estén hogyan reagál majd a közönség az előadása, és a néző sem tudhatja előre, milyen gondolatokat és érzelmeket vált majd ki belőle, amit lát és hall. A Független Színház az idei Roma Hősök Nemzetközi Színházi Fesztivál keretében több budapesti helyszínen több stand-up-előadást mutatott be, köztük Horváth Kristóf, művésznevén Színész Bob új, Cigyar Magány című estjét. „Idén sarokba állítjuk az áldozatiság narratíváját és kacagni fogunk” – olvashattuk a szervezők honlapján, ahol idézték D. W. Griffith drámaíró-rendezőt is: „A humor forrása nem a boldogság, hanem a fájdalom.” Sejthető volt tehát, hogy ezek a stand-up-komédiák nem egyszerűen csak szórakoztatnak – ha egyszerűen csak szórakoztatnának, azzal sem lenne semmi baj –, de mélyebb húrokat is pengetnek.
Sokan elmondták és leírták már, mi a baj a mai magyar stand-up-előadókkal, meg úgy általában a magyar humorral (bezzeg a Hofi!). A negatívumokat hosszan lehetne sorolni, de ezt a részt most lerövidítem: engem az zavar a leginkább, ha egy humorosnak szánt előadás megreked a böfögős-fingós poénok szintjén, ha megáll a máson való gúnyolódásnál, ha az elfogult napi politikai hírelemzést próbálja humorként eladni, és a közönség erőltetett bevonását sem szeretem – a közönség úgyis bevonódik, ha akar, és ha van hova bevonódni. Majd ő eldönti, ahogy mondani szokás. Szeretem viszont, ha az előadó az őt körbevevő világ néha egészen jelentéktelennek tűnő apróságait figyeli meg, nagyítja fel és forgatja ki, és ha legalább annyi öniróniával dolgozik, mint amennyi iróniával. Azt is illik elmondani ilyenkor, hogy bezzeg az angolszász humor mennyire más, sokkal gátlástalanabbul döntögeti a tabukat, sokkal mélyebbre szúr minden egyes szavával. És amennyi brit vagy amerikai stand-upot hallottam, ez igaznak is tűnik.
Horváth Kristófnak az Eötvös10 Művelődési Házban látható-hallható előadásába nemcsak a közönséget próbálta bevonni, és nemcsak fingós poénokat eresztett el, de volt néhány olyan kifejezetten kellemetlen pillanata is az előadásnak, amikor ezt a kettőt egyszerre kellett átvészelni. Ugyanakkor lehet, hogy ezt most csak azért írom le, hogy írjak valami rosszat is, mert
Ezt pedig úgy teszi, hogy az egy nagyobb közösség tagjai számára is átélhető legyen. Úgy építi fel a mondandóját, hogy néha önfeledten nevessünk, néha meg egy kicsit kényelmetlenül érezzük magunkat, hogy aztán elérkezzünk ahhoz a csendhez, ami véletlenül sem kínos, hanem kimondottan katartikus.
Adott egy diszfunkcionális családból származó, lakótelepi lakásban élő fiú, aki „csak” félig cigány, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy feleannyi előítélettel szembesülne és feleannyi bántást kapna, mint azok a romák, akik tán egészen azok. Sőt. Az előadás, ahogy a leírásban is olvasható, a szégyen működését vizsgálja, ez a szégyen pedig nemcsak személyes, hanem közös, társadalmi szintű is lehet. Szégyellheti magát valaki a származása miatt, pedig nem tehet róla, vagy akár egy feltűnően más bőrszínű rokona miatt, ami viszont már egy sokkal bonyolultabb ügy. Azért szégyellem például az unokatestvéremet, máshogy néz ki és máshogy viselkedik, mint én, vagy azért szégyellem magam, mert ezt érzem? A gyerekkorának, a cigány anyával és a nem cigány apával való kapcsolatának feldolgozása mellett Horváth Kristóf sorra vesz egy rakás, a romákkal kapcsolatos sztereotípiát. És ahogy azt kell, tankönyvi módon ki is forgatja őket. Ha például egy gádzsó mondhatja azt, hogy neki is vannak cigány barátai, akkor egy cigány is mondhatja, hogy ő is ismer rendes fehéreket.
A téma, amit cigány–magyar együttélésként szoktunk emlegetni, azért is különleges, mert nincs olyan ember az országban, aki ne találkozott volna még ezzel a problémával, vagy ne lenne a részese maga is a problémának. Ha például nem vagy cigány, és vidéken, kisebb településen laksz, olyan környezetben, ahol a többség kevésbé tehetős és kevésbé iskolázott, könnyen megtapasztalhatod, hogy honfitársaid néha önfeledten cigányoznak. Vagy sokszor cigányoznak önfeledten. Egyesek pedig állandóan cigányoznak. Ha viszont nagyvárosi entellektüelek között tengeted a mindennapjaidat, sikeresen óvhatod meg magad attól, hogy az iskolában vagy a munkahelyeden cigányokkal kelljen találkoznod, így pedig megtartod tőlük a kellő távolságot, ami akár segíthet is abban, hogy a szavak szintjén továbbra is elfogadd őket.
Sarkítok, persze. Az emberek sokszor éppen azokon a környékeken félnek a másság bármilyen formájától, ahol soha nem találkoznak vele, másokra meg ennek az ellenkezője igaz. Bármire lehet példát és ellenpéldát találni. Hiába mesélsz valakinek egy-két olyan cigányról, akik amúgy rendesek, ő biztos kapásból mond neked száz olyan esetet, ami szerinte azt bizonyítja, hogy rendes cigány nem létezik. A többségünknek viszont vannak mindenféle tapasztalatai, jók és rosszak is, de ha csak a pozitív vagy csak a negatív élményeinkre figyelünk, az biztosan félre fog vinni. A roma alkotók stand-up-estjei azt mutatják meg, hogy az általánosítások mögött gyakran személyes sorsok, gyerekkori traumák, családok szomorú történeti állnak.
Ezek feldolgozásában a mindenkori politikai bénázás biztosan nem segít. Ott volt például néhány hónappal ezelőtt (mintha százezer évvel ezelőtt lett volna!) Lázár János kijelentése, miszerint a cigányság a magyarság belső tartaléka, akiket remekül lehet alkalmazni a vonatok takarítására, mert amúgy a magyarok nem szívesen takarítják mások szaros vécéjét. És ott volt nemrég Magyar Péter miniszterelnöki beiktatása, ahol a részben cigánygyerekekből álló sükösdi tamburazenekar játszotta el a Zöld az erdő kezdetű, cigány himnuszként ismert dalt, amit értékelhetünk szép gesztusként, de ezek a gyerekek mégiscsak egy politikai játszma kellős közepén találták magukat. Eljátszatták velük a Tavaszi szél című népdalt is, ami ott és akkor a Tisza párthimnuszaként funkcionált, a Mi Hazánk frakciója pedig már a gyerekek bevonulása előtt kivonult a teremből, amit azzal együtt is nehéz mentegetni, hogy ők csak az Európai Unió himnusza, az Örömóda ellen kívántak tiltakozni. Mintha folyamatosan félremenne minden, amikor erről a bizonyos cigány–magyar együttélésről van szó, függetlenül a szándéktól.
Visszatérve a Roma Hősök Fesztiválra és a Cigyar Magányra, az előadás után néhányan ott maradtunk egy kerekasztal-beszélgetésen és közönségtalálkozón, ahol egy másik előadó, a szintén félig cigány, ráadásul erdélyi magyar Forgács Rudolf is megszólalt. Horváth Kristóf történetéhez képest annyiban más övé, hogy míg előbbit úgy nevelték, hogy ne akarjon cigány lenni, utóbbi családjában nehéz lett volna titkolni a cigány származást. Bár az ő előadását nem láttam, a Cigány, de rendes cím azért elárulja, hogy a fentiekhez hasonló sztereotípiákat és gondolkodásmódokat boncolgatja ő is. Cigány, de rendes – ez a mondás is a közös valóságunknak része: tudjuk, hogy a többségük olyan, ha pedig találkozunk valakivel, aki mégsem, akkor az csakis a szabályt erősítő kivétel lehet.
A közönségből egyébként többen megszólaltak a beszélgetés során, és akadt köztük például egy olyan néző is, aki elmondta, mennyire zavarta, hogy egyesek röhögcséltek a rasszista vicceken. Azt hiszem, ez a néző félreérti a színházat, a stand-upot, a humort. Ha egy rasszista viccen nevetünk, akkor előfordulhat például, hogy nem a szóban forgó népcsoportot, hanem magát a rasszizmust nevetjük ki. Nehéz ügy, tudom.
Eszembe jut például Ricky Gervais, akinek egy-egy önálló estjébe annyi szélsőségesen tabusértő, távolról sem pc, véletlenül sem woke-kompatibilis poén sűrűsödik bele, ami felénk egy teljes színházi évadra is sok lenne. Van köztük olyan, amitől kimondottan kellemetlenül érzem magam? Igen, van. És tudok ezeken jóízűen nevetni? Hogyne, nem is keveset. Valami ilyesmi volna a katarzis.
Rasszista vagyok-e, ha azt mondom, más a hangulata egy előadásnak, a közönség egy szemmel jól látható része roma, és más akkor, ha mindenki fehér? És ha hozzáteszem, hogy máshogy reagál ugyanarra a momentumra egy fővárosi kőszínház meg egy vidéki művház közönsége? Ez a megállapításom már nem rasszista, ugye? Csak éppen ugyanúgy előítéletes. És ugyanúgy a saját tapasztalataimon alapul. Persze én is csodálkozom néha, amikor a nézőtér hangosan felnevet egy olyan viccen, amin én legfeljebb mosolyognék, sőt néhányan üvöltve, visítva, a térdüket csapkodva hahotáznak rajta. Vagy meghatódnak egy olyan résznél, ami engem egyáltalán nem érint meg, vagy amikor éppen én hatódom meg azon, ami másokat hidegen hagy. De még ha törekszünk is arra, hogy mindenki egyenlő legyen, szerencsére nem vagyunk egyformák. És ahogy az elején is írtam, színházat csinálni és színházba járni ezért is jó.
Egyébként tényleg vannak rendes fehér magyarok is, esküszöm. Igen, még a BKV utasai között is. És akármilyen hihetetlen, még az ellenőrök között is akad ilyen. Engem például most úgy engedtek le a mozgólépcsőn, hogy még nem töltődött be a telefonomon a bérletem, de látták, hogy nagyon el akarom érni a metrót, és nem volt szívük akadékoskodni. Vajon akkor is eltekintettek volna az ellenőrzéstől, ha sötétebb a bőröm? Ezt már sosem tudom meg.
Borítókép: Váradi Béla
Bejelentkezés