Hallgasd meg!
Hetedikes koromban féltem a nyolcadikosoktól, közülük is a két legelvetemültebb sráctól, akik mindig a mi osztályunkat zaklatták. Volt bennük valami számomra teljesen idegen gátlástalanság – tizennégy éves gyerekekről beszélünk, de egy tizenhárom éves számára az egész világon rá leselkedő veszélyek közül az ő jelenlétük, tekintetük, szavaik és mozdulataik tűntek a legfenyegetőbbnek. Ha ugyanabban a tornatermi öltözőben voltuk összezárva, minden pillanatban ott volt a megszégyenítés lehetősége. Ráadásul le is fociztak minket a pályáról, igaz, utána megnézhettük, ahogy a nyolcadikos lányok kézilabdáznak – ez volt a közös tesiórák kellemesebb része. Én szerencsére alig kaptam a bullyingból, a legtöbbször valahogy ki tudtam maradni a dologból, de volt két fiú, akit kipécéztek maguknak, és őket egyáltalán nem kímélték. Egyszerűen nem tetszett nekik a pofájuk, és valakin le kellett vezetniük az agressziójukat. Amikor az ügy az egyik tanár fülébe jutott, behívta a két zaklatót az osztálytermünkbe, és beleverte a fejüket a szekrénybe, ahogyan azt ők szokták tenni a kisebbekkel. Megérdemelték, gondoltam akkor, sőt egy kicsit enyhének is tartottam a büntetést, de közben meg is rázott – egy tizenhárom éves fiú bonyolult érzései voltak ezek.
Hogy tényleg helyes volt-e így megbüntetni őket, azon csak jóval később gondolkodtam el. Az említett tanár amúgy is széles eszköztárral rendelkezett a fegyelmezés terén. Néha rálépett egy-egy gyerek lábára, majd megkérdezte tőle, hogy miért állt a lábával az ő lába alá, máskor csak meghúzta valaki fülét, de előfordult olyan is, hogy kihívta egy osztálytársunkat a táblához, mintha feleltetné, azt tudakolta, hogy melyik lány tetszik neki az osztályból, és amikor a delikvens megilletődötten bámult maga elé, újabb kérdést tett fel neki: inkább a fiúk tetszenek? A kilencvenes években, egy kisvárosi általános iskolában ezek a módszerek nem tűntek különösebben aljasnak, a tanár bácsi általában amúgy is azokat alázta meg, akik valami rosszat követtek el, ráadásul még humora is volt. Féltünk tőle, de valahol kedveltük is – talán még azok is, akiket bántott. Azon is csak felnőttként tűnődtem el, hogy mindez rendben volt-e.
A hasonló eseteket hosszan lehetne sorolni: volt olyan tanár, aki az osztály előtt hangosan felolvasta a legrosszabbul sikerült dolgozatok legrosszabbul sikerült mondatait, és volt olyan, aki kokit osztogatott az ügyetlenkedőknek a...
A teljes cikk elolvasásához jelentkezz be.