Nehéz bármi újat mondani egy zenekarról, amiről már mindent lehet tudni, különösen a legfőbb célcsoport, a rajongók számára, akik valóban mindent tudnak róla. Nehéz elkerülni azt is, hogy a rajongóknak hiányérzete támadjon. A Red Hot Chili Peppers felemelkedése: Testvérünk, Hillel című dokumentumfilm viszont a címében és az alcímében jelzi, hogy mennyit vállal: a banda sikereinek előzményeit meséli el, egyben emléket állít a klasszikus felállás gitárosának.
Gimnazistaként viszonylag könnyű rajongani egy zenekarért. Én is ebben az életszakaszomban találkoztam először a Red Hot Chili Peppers frissen megjelent albumával. 1999-et írtunk, az a bizonyos album pedig a Californication volt. Mint később megtudtam, az akkor már tizenhét éve (!) létező zenekar hetedik (!) sorlemeze. Semmi olyasmi nem jutott eszembe, hogy egy nagyon régi zenekar tagjai álltak össze újra, vagy hogy egy addig befutni képtelen banda véletlenül írt néhány slágert: izgalmas, feszes anyag volt az első perctől az utolsóig, töltelékszámok nélkül. Elfogult vagyok, ezt egy pillanatig sem tagadom, de a lemez valóban látványos szakmai és közönségsiker volt. Ma már közhelyszámba megy, hogy az előadók – persze megfelelő brandingelés meg targetálás mellett – sokkal gyorsabban érhetnek a csúcsra, mint az elődeik, akiknek berobbanását legalább tíz év gyakorlás, gürcölés, próbálkozás, kudarc és újratervezés előzte meg: az RHCP ebben az értelemben a régi iskolát képviseli.
A zenekar története fordulatokban gazdag, és leginkább a gitárosok személye alapján lehet korszakokra bontani – nem is kevésre. A Netflixen márciustól látható, A Red Hot Chili Peppers felemelkedése: Testvérünk, Hillel című dokumentumfilm az első szakasz bemutatására vállalkozik, éppen csak felvillantva a másodikat. Az alcím pedig elárulja azt is, hogy emléket állít valakinek: a zenekar első gitárosának, a drogtúladagolásban elhunyt Hillel Slovaknak. Az izraeli születésű Slovak nagyban meghatározta a korai Red Hot Chili Peppers zenei világát, de a zenekar éppen csak betette a lábát a világhírnév előszobájába, ő már távozott az élők sorából. Huszonhat évesen, vagyis még a huszonhetesek klubjába sem nyert felvételt.
Amennyire szomorú ez a történet, annyira felemelő is bizonyos pontjain, és ezernyi rétege van. A magamfajta rajongónak, aki korábban már elolvasta a tagok önéletrajzi könyveit, sok újat nem mondhat a dokumentumfilm, mégsem unatkozom egy pillanatig sem. A helyszín Kalifornia, azon belül természetesen Los Angeles, még...
A teljes cikk elolvasásához jelentkezz be.