Kegyetlennek szánt, de ügyetlen kapitalizmus- és médiakritika Stephan Komandarev rendező Simeon Vencislavov forgatókönyve alapján készült filmje. A történet Bulgária egy leszakadt térségében, egy szerencsétlen sorsú kisvárosban játszódik, méghozzá a Covid-járvány idején, főszereplője pedig egy varrodában dolgozó középkorú nő, akit azzal vádolnak meg, hogy ő terjesztette el a munkahelyén a gyilkos kórt. Spoilerezni is fogok, ennél a filmnél egyszerűen muszáj.
Miskolcon, az idei CineFest láttam a Made in EU című bolgár–cseh–német filmet. A fesztivál kelet-európai szekciójában helyet kaptak jobbra értékelt alkotások is, de ez a viszonylagos népszerűtlenség nem tántorított el. Már csak azért sem, mert a történet a Covid-járvány idején játszódik, a Covid pedig megosztó téma, és úgy gondoltam, hogy ami másokat bosszant, arra akár elégedetten csettinthetek is. Nem egészen ez történt, a fanyalgóknak részben igazuk lett, én viszont nem bántam, hogy rászántam bő másfél órát az életemből. Még úgy sem, hogy a filmvásznon egy rakás maszkos embert kellett néznem, ami önmagában is lehangoló látvány, ráadásul igencsak kellemetlen emlékeket idézett meg a közelmúltból.
A hétköznapokba belefásult, középkorú Iva Doneva (Gergana Pletnyova) egy hamuszürke, isten háta mögötti bolgár kisvárosban él, és egy varrodában dolgozik. Özvegy, a férje bányász volt, és egy tárna beomlása végzett vele. Van egy fia, Misho (Todor Kocev), aki videós tartalomgyártóként, afféle kistérségi influenszerként álmodik egy szebb életről, és a barátnőjével (Martina Peneva) együtt Németországba készül. A két fiatal szinte menekül ebből a porfészekből, már meg is tervezték az útjukat, zsebben vannak az útlevelek és a repülőjegyek. A járvány az indulásuk előtt pár nappal éri el a települést – ahogy akkoriban mondani szoktuk, berobban. Legalábbis erről számol be a média, megnevezve a felelőst, a tettest, a bűnöst, a gyilkost: Iva az első, akinél diagnosztizálják a betegséget, minden más megbetegedéséről ő tehet. A film itt tulajdonképpen a valóságra reflektál, a pandémia idején hasonlóan működött a média.
Iva élete amúgy is nyomorúságos. Reggelenként busz viszi őt és munkatársait a város szélén működő varrodába, ahol tizenkét órás műszakban dolgozik, este busz viszi vissza a városba, láthatjuk, ahogy szomorúan gyalogol hazafelé a kihalt utcán, és ahogy a konyhaasztalnál magába roskadva eszi a száraz kenyeret néhány szelet szalámival, hogy aztán lefeküdjön aludni, és holnap és holnapután és azután és azután és azután is pontosan ugyanez történjen vele. A fia haragszik rá, amiért hagyja kizsigerelni magát. Ő viszont mi mást tehetne? A városban szinte minden egy Mancini nevű olasz üzletember tulajdona, ezért a helyieknek kis túlzással két választásuk van: vagy nála dolgoznak, vagy sehol. A járvány berobbanása előtt a Mancini-birodalom jobbágyai táppénzre sem mehetnek. Akkor sem, ha betegek, akkor sem, ha valóban rosszul vannak. Iva is köhög, de hiába kéri az üzemorvost, egyetlen nap pihenőt sem kap. Közben a gyárat részben átállítják a maszkok gyártására – a nyugati gyarmattartók biztonságérzetének kellékeit a keleti gyarmatokon kell előállítani, ahogyan ez a valóságban is történni szokott.
Miután Iva a varrodában esik össze, kórházba kerül, és ekkor derül ki, hogy covidos. Persze mások is fertőzöttek, de őket már egytől egyig Iva áldozatainak tekintik. Az egészen eddig realista filmet ez követően eluralják a szürreális elemek. Az emberek azt hallják a tévében és a rádióban, hogy Iva hozta be a vírust a városba, és ezt egy-két kivételtől eltekintve mindegyikük el is hiszi, annak ellenére is, hogy hősnőnk évek óta nem lépte át a település közigazgatási határait – ellentétben Mancinivel, aki nemrég járt Bergamóban, rá mégsem gyanakszik senki. Az Iva ellen felhozott vádakból csak annyi igaz, hogy eltitkolta a betegségét – ahogyan azt mindenki más is tette körülötte. Amíg a kórházban fekszik, a szintén fertőzött, de a tünetmentes Misho is karanténba kényszerül, és természetesen nemcsak a lakásukat nem hagyhatja el, hanem az országot sem – vagyis ugrott a német kalandja.
Innentől elszabadul a pokol. A barátnője nem veszi fel a telefont, amikor Misho hívja, nem válaszol az üzeneteire sem, végül szakít vele, miután meghal a szintén Covid-fertőzött apja. A fiút megfenyegetik a rendőrök, valaki megrongálja az autóját, az egykori barátai megverik. Miután Iva hazatér a kórházból, betörik a lakásuk ablakát. Ivát az emberek nem engedik leülni a buszon, kitiltják minden boltból, kirúgják a munkahelyéről, a volt munkatársai – köztük a férjét elveszítő Slava (Anastasia Ingilizova) – pedig még a varrodában készült kabátját is lerángatják róla. Esetleg azzal lehetett volna még feldobni a sztorit, hogy a bűnbakokat nyilvánosan végzik ki a városka főterén, felakasztják, karóba húzzák, máglyán égetik el őket, vagy valami ilyesmi, de a film idáig azért nem merészkedik. Így is mindent megtesz, hogy a néző megértse, itt egy posztmodern boszorkányüldözés folyik. Szerintem a néző érti.
Ott van tehát anya és fia, a bűnösök, akik ugye valójában áldozatok. Kár, hogy egyikük karaktere sem lett színesebb, pedig velük kellene azonosulnunk, vagy legalább sajnálnunk őket. Velük szemben pedig ott van mindenki más, vagyis az áldozatok, akik valójában maguk is bűnösök, de csak azért, mert megvezették őket. A legellenszenvesebb karakter a gyárigazgató (Geraszim Georgiev), mint később kiderül, Iva bátyja –, akit simán el tudunk képzelni egy koncentrációs tábor parancsnokaként. Rosszabbul bánik a beosztottjaival, mint az állatokkal, közben az olasz tulajdonos befektetéseit isten ajándékának tekinti. Megtudjuk azt is, hogy korábban ő is a bányában dolgozott, és a katasztrófa idején nem segített a sógorának, hanem a saját életét mentve menekült, ahogy a varrodai pozícióját féltve sem áll ki az elbocsátásra ítélt húga mellett. Vagyis nemcsak rossz ember, hanem gyáva is.
A „mindenki más” halmazba összesen két olyan figura fér bele, akiknek akadnak józan gondolatai és emberi vonásai. Az egyikük egy bevándorló (Ovanes Torosian), Iva munkatársa, akire nem hat a gyűlöletpropaganda, és bár egy ideig védi a nőt, később már ő is csak passzív szemlélője lesz a történéseknek. A másik ilyen, jóval fontosabb szereplő a főorvos, dr. Ruszev (Ivajlo Hrisztov), aki tisztában van Iva ártatlanságával, és próbálja is elérni, hogy erről mások is tudjanak, viszont nem sokkal később szintén megbetegszik, és már nem tudnak segíteni rajta. Őt a legkönnyebb megkedvelni, egyben ő a rezonőr, tőle halljuk a nagy bölcsességeket, ő mondja el nekünk a nagy igazságokat.
A Németországba készülő Mishóval beszélgetve kijelenti például, hogy az országot nem viszi előre, ha a fiatal tehetségek külföldre menekülnek, és hogy boldog emigránsok nem léteznek, legfeljebb elégedettek. Ezt tapasztalatból mondja, a rendszerváltás után ő is szerencsét próbált Nyugaton. Ő beszél a város életét behálózó korrupcióról is, amelynek egyébként is látjuk a megnyilvánulásait. Ugyancsak ő mondja ki, hogy a kommunizmus is borzalmas volt, de amit a kapitalizmusról állított, igaznak bizonyult. Közben láthatunk egy finom párhuzamot a gyári munkások és az orvosok között: utóbbiakat ugyanúgy igáslóként dolgoztatja az állam, ahogy előbbieket a nyugati gyarmattartó, és legfeljebb a kórházi ágyon pihenhetnek, ami könnyen válhat a halálos ágyukká.
Akármilyen rossz film is a Made in EU, nem áll minden pillanatban távol a valóságtól. Rengeteg munkahely működik hasonlóan, még ha nem is mindig és mindenhol, de ez a jelenség gyakori az Európa perifériáján tengődő, az államszocializmusból a vadkapitalizmusba csöppent, az uniós csatlakozástól megváltást remélő országokban. Bulgária állatorvosi ló: nem sikerült felzárkóznia ahhoz a Nyugathoz, amely viszont elszívta tőle munkaerejének egy szemmel is jól látható részét. És azzal is nehéz lenne vitatkozni, amit a film a sajtóról állít. Ha a média minden eresztékéből ugyanaz a hazugság árad napokon, heteken, hónapokon át, az emberek előbb-utóbb elhiszik.
Komandarev tehát gonosznak ábrázolja a kapitalista nagyvállalkozót, a könyörtelen gyárigazgatót, a korrupt rendőröket és a szenzációhajhász újságírókat. Nem tudom, volt-e olyan szándéka, hogy a boltosoktól a gyári melósokig a kisváros többi lakóját agyatlan birkáknak, könnyen átverhető bugrisoknak állítsa be, de ezt is megteszi. Cserébe a fővárosiak is megkapják a magukét: a Szófiából érkező fejesek egyike (Ivan Barnev) pontosan úgy viselkedik, ahogyan azt a vidékiek elképzelik, amikor a kórházi büfében a műanyagpoharas presszókávé helyett szójatejes lattét kér magának. A film azonban túlságosan komor, egy-két jelenetet leszámítva játékosságot és humort csak nyomokban lehet felfedezni benne. Ahhoz, hogy rendes szatíra legyen, több gúny, több szellemesség kellett volna.
Van még egy csavar a történetben, bár borzasztó erőltetett. Kiderül, hogy Ivának, aki szeret videózni, van jó néhány dokumentumértékű felvétele a varrodából. Ezek a lopva készített kis videók minden kétséget kizáróan bizonyítják, hogy a főnökeik rosszul bánnak a beosztottakkal, hogy szörnyűséges körülmények között kell robotolniuk, sőt még azt is, hogy annak idején, amikor ő megbetegedett, mások is köhögtek és prüszköltek – ergo mégsem ő a gyilkos. A nyersanyagból Misho készít kisfilmet, ami persze bejárja a sajtót, sőt még Brüsszelig is eljut, és ezúttal a gonoszoknak kell magyarázkodniuk. A média most is ugyanúgy működik, mint előtte, ugyanúgy jelöli ki a bűnösöket és az áldozatokat. Hogy mi lesz a sorsa a városnak a kizsákmányoló, de a legtöbb embert foglalkoztató munkahely esetleges megszűnésével, az homályban marad.
De ha már idáig eljutottam, lelövöm a slusszpoént is, hogy aki mindezek után nem szívesen nézné meg a filmet, annak ne is kelljen. Misho később mégiscsak Németországba emigrál, sőt megy vele Iva is, aki ruhatárosként helyezkedik el egy rendezvényközpontban, és egy szép téli esetén a kezébe kerül egy kabát, aminek „Made in EU” feliratú címkéjét annak idején éppen ő rontotta el, az ő hibájából lett görbe a varrás. Végül pedig ironikusan csendül fel az Európai Unió himnusza, az Örömóda hosszan elnyújtott, szomorkás, nyöszörgős változata. A történet végül is kerek.
És hogy lehet-e egy nem túl jól sikerült film figyelemre méltó? Miért ne? Én legalábbis a megnézésére szánt bő másfél óra után még nagyjából ugyanannyi időt áldoztam arra, hogy ezt a cikket megírjam, és ha ezt valaki még végig is olvassa, szintén úgy érezhette, hogy legalább néhány percet megér. Ha magát a művet nem is, a témát (ami valójában legalább két téma) fontosnak tartom/tartjuk. Ha bénán is, de a Made in EU elmeséli, milyen az, amikor a média hirtelen felkap, majd hirtelen elejt valamit, és az ember tehetetlenné válik, közben bemutatja a kelet-európai kisember kiszolgáltatottságát a Nyugattal szemben. Ha a sajtó és a közösségi oldalak működének abszurditására gondol az ember, szinte biztosan beugrik neki a Black Mirror, ha meg a kapitalizmus kritikájára, akkor eszébe juthat a Joker, vagy akár a román fekete komédia, a Ne várjatok túl sokat a világvégétől. Én szívesen néznék további próbálkozásokat is.
Bejelentkezés