Idén áprilisban jelent meg a Heaven Street Seven zenekar dalszerző-frontembere, Szűcs Krisztián első könyve Utazás a kegyetlenbe címmel. A fotókkal illusztrált kötetben úgynevezett sznobellák olvashatók, vagyis olyan történetek, amelyek egy-egy dalhoz kapcsolódnak, ugyanakkor túlmutatnak a zenekari sztorizáson és a dalszövegek keletkezéstörténetén: egyfajta korrajzot is kapunk, mozaikokat a rendszerváltás előtti és utáni évekből, Budapestről, Esztergomból és Révfülöpről, Londonból és Kijevből, és megjelenik egy családtörténeti szál is. A zenekar idén egyébként több helyen is fellép. A téma tehát adta magát: a szerzővel többek között zenéről és írásról is beszélgettünk.
Kezdjük a műfaj megjelölésével: miért sznobella?
Jó ötletnek tűnt abban a pillanatban, amikor kitaláltam. Három évvel ezelőtt kért meg valaki, hogy írjak. Mondtam, hogy jó, de miről? Végül arra jutottunk, hogy a dalszövegekről írok. Jó pár Heaven Street Seven-dalnak és egyéb saját dalomnak, vagy a dalszövegek bizonyos sorainak van konkrét története. Ezekből meg is írtam hármat-négyet, de nem akartam ebből többet, nem szerettem volna saját magamat elemezni. Még egy dalszerzőnek sem annyira izgalmas az élete, hogy az összes dalának valami fergeteges sztorija, rejtői története legyen. Aztán a Cser Kiadó vezetőjével, kedves barátommal, Vörös Andrissal beszéltünk arról, hogy megírhatom azt is, milyen gondolatok, érzetek vannak a dalok mögött. Tehát ezek a sznobellák tág értelemben véve a dalszöveg-inspirációról szólnak. És azért sznobellák, mert létezik ez a toposz a mai online világban, hogy egy zenész tízszer-húszszor annyi reakciót kap egy történetre vagy egy élesebb meglátásra, mint magukra a dalokra vagy a lemezekre. Azzal lehet beetetni az embereket, ha őszinte vagy, vagy ha annak tűnsz, nem pedig a zenéléssel. Szóval ez egy geg.
A könyvedben nemcsak a dalszövegek keletkezéstörténete olvasható, hanem kirajzolódik egy ív is a gyerekkori visszaemlékezéstől az első zenei próbálkozásokon, a zenekar-alapításon és a külföldi turnékon át az apafigurával való megküzdésig. Mégsem egy tudatosan megírt és megszerkesztett önéletrajzról van szó, kevés a portré is, inkább csak történetmozaikokat raksz egymás mellé.
Spontán módon született ez az egész, de egy idő után azt kezdtem érezni, hogy mégiscsak van valami íve a dolognak. Nem terveztem például azt sem, hogy megrajzolom a szereplők portréit. Kicsit olyan lett ez a könyv, mint a...
A teljes cikk elolvasásához jelentkezz be.