Idén áprilisban jelent meg a Heaven Street Seven zenekar dalszerző-frontembere, Szűcs Krisztián első könyve Utazás a kegyetlenbe címmel. A fotókkal illusztrált kötetben úgynevezett sznobellák olvashatók, vagyis olyan történetek, amelyek egy-egy dalhoz kapcsolódnak, ugyanakkor túlmutatnak a zenekari sztorizáson és a dalszövegek keletkezéstörténetén: egyfajta korrajzot is kapunk, mozaikokat a rendszerváltás előtti és utáni évekből, Budapestről, Esztergomból és Révfülöpről, Londonból és Kijevből, és megjelenik egy családtörténeti szál is. A zenekar idén egyébként több helyen is fellép. A téma tehát adta magát: a szerzővel többek között zenéről és írásról is beszélgettünk.
Kezdjük a műfaj megjelölésével: miért sznobella?
Jó ötletnek tűnt abban a pillanatban, amikor kitaláltam. Három évvel ezelőtt kért meg valaki, hogy írjak. Mondtam, hogy jó, de miről? Végül arra jutottunk, hogy a dalszövegekről írok. Jó pár Heaven Street Seven-dalnak és egyéb saját dalomnak, vagy a dalszövegek bizonyos sorainak van konkrét története. Ezekből meg is írtam hármat-négyet, de nem akartam ebből többet, nem szerettem volna saját magamat elemezni. Még egy dalszerzőnek sem annyira izgalmas az élete, hogy az összes dalának valami fergeteges sztorija, rejtői története legyen. Aztán a Cser Kiadó vezetőjével, kedves barátommal, Vörös Andrissal beszéltünk arról, hogy megírhatom azt is, milyen gondolatok, érzetek vannak a dalok mögött. Tehát ezek a sznobellák tág értelemben véve a dalszöveg-inspirációról szólnak. És azért sznobellák, mert létezik ez a toposz a mai online világban, hogy egy zenész tízszer-húszszor annyi reakciót kap egy történetre vagy egy élesebb meglátásra, mint magukra a dalokra vagy a lemezekre. Azzal lehet beetetni az embereket, ha őszinte vagy, vagy ha annak tűnsz, nem pedig a zenéléssel. Szóval ez egy geg.
A könyvedben nemcsak a dalszövegek keletkezéstörténete olvasható, hanem kirajzolódik egy ív is a gyerekkori visszaemlékezéstől az első zenei próbálkozásokon, a zenekar-alapításon és a külföldi turnékon át az apafigurával való megküzdésig. Mégsem egy tudatosan megírt és megszerkesztett önéletrajzról van szó, kevés a portré is, inkább csak történetmozaikokat raksz egymás mellé.
Spontán módon született ez az egész, de egy idő után azt kezdtem érezni, hogy mégiscsak van valami íve a dolognak. Nem terveztem például azt sem, hogy megrajzolom a szereplők portréit. Kicsit olyan lett ez a könyv, mint a zenekarok első lemeze, ami csak úgy jön magától, de valahogy mégis összeáll valamivé, még akkor is, hogyha látszólag össze-vissza ötletekből születik.
És ezek szerint végül is maguk a dalok, dalszövegek is arról beszélnek, hogy mi van velem.
Emlegeted Krúdyt, de előkerül Kafka is. Az egyik sznobella egy alternatív valóságban játszódik, amelyben K. a főiskola után a tanítást választja a zenélés helyett. Ha most eljátszanál a gondolattal, hogy fiatalon tényleg abbahagyod a zenélést, nincsenek koncertek, nincsenek turnék, nincs zenekari buszozás és nem hajlani ötkor kerülsz ágyba rendszeresen, hanem mondjuk továbbra is tanárként dolgozol, akkor szerinted hamarabb megírtad volna az első könyvedet?
Lehettem volna annyira lusta, vagy annyira hülye, hogy nem azt csinálom, amit igazából szeretnék. Ebbe a választásba nyilván a környezet is belejátszik. Ha mondjuk olyan közegben nőttem volna fel, aminek semmi köze nincs a zenéhez, vagy távol áll a kulturális pezsgéstől, akkor nyilván máshogy alakul az életem, de semmi nem történik véletlenül. Az írás mindig vonzott, és többen mondták, hogy van hozzá affinitásom. Nyilván a dalszövegeket is meg kellett írni, ami persze más, mint az epika, de ott is kvázi követelmény a tömörítés, meg kell fogalmazni valamit, eltalálni szavakat, mondatokat. Még most is vannak kétségeim, hogy kell-e nekem regényt írnom. Valamilyen regényt meg tudnék írni, de jó regényt nem biztos. Talán nincs meg bennem az a fajta eltökéltség, türelem, ami egy regény megírásához kell, nem tudnék hosszú ideig erősen koncentrálni egyetlen dologra, mert hajlamos vagyok mindenféle színes rakétákat lövöldözni. De lehet, hogy egyszer sikerül. A másik probléma, hogy annak a fajta klasszikus fikciónak, a nagy ívű, kitalált történetnek, amin mi is szocializálódtunk, szerintem lejárt az ideje. Nem véletlen, hogy ma már gyakorlatilag csak az autofikció létezik.
Persze Dosztojevszkij is magáról írt, akármekkora társadalmi tablókat rajzolt is.
Az egyik írásod tisztelgés a Beatles előtt, akik „nem a legjobbak voltak egy sportágban, hanem ők találták fel a sportágat”, és „öt-hat évtizede minden dalszerző, akár tud róla, akár nem, a Beatlesből táplálkozik”, „viszont új univerzumot sem képes senki teremteni”. Látsz párhuzamot a zene és az irodalom között olyan szempontból, hogy ma már szinte lehetetlen bármi újat alkotni?
Ez még nem jutott eszembe, de biztos van egy ilyen párhuzam. Viszont továbbra is van miről beszélni, születnek jó zenék és jó könyvek, de új műfajokat, új formákat már nem kell kitalálni, vagy nem is nagyon lehet. Dosztojevszkij azért érdekes, mert bármikor el tudom olvasni az Ördögöket, aminek hiába van története, a nyolcszáz oldal tartalmát el lehet mesélni két mondatban is, mivel nem a történet a lényeg. Hiába olvasom sokadszorra, egy csomó mindenre nem emlékszem. Az a fontos, ami az ember fejében zajlik. Ilyen értelemben Dosztojevszkij nem nagyon kopik. Tolsztoj más, a Háború és békét ma már nehezebb befogadni.
Visszatérve Kafkára és a kispolgári életre, jól látom, hogy idegenkedsz mindentől, amit az előző generációk normálisnak tartottak a semmiféle örömöt nem okozó nyolcórás munkahelytől a szerencsésen megúszott katonaságig?
Igen, de ezek szerintem nem voltak normális dolgok. Nagyon távol álltak attól, amit normálisnak lehet nevezni. Ezen persze lehet vitatkozni, de szerintem egy szisztéma vagy egy életmód akkor számít normálisnak, ha nem okoz károkat az embernek és a körülötte levőknek.
Említetted az előbb, hogy ma már nem fontosak a lemezek, sőt maguk a dalok sem. A Heaven Street Seven még a régi iskolához tartozik, kellett nagyjából tíz év, mire országosan ismert lett, miközben egy ma induló előadó sokkal gyorsabban befuthat, és az utóbbi években sok példát láttunk erre. Ezt a folyamatot mennyire figyeled kritikusan?
Még nem derült ki, hogy ezek a hirtelen jött sikerek mennyire lesznek hosszú távúak, formálódhat-e belőlük tíz-húsz-harminc évig tartó életmű. Nyilván nagyon sok minden megváltozott, még ha érteni véli is az ember. Van ez az „album halála” című történet, hogy minek csináljunk lemezeket, amikor úgysem fogja senki meghallgatni, maximum az első két-három számot. Látok persze üdítő kivételeket, de szerintem ma már nem az életszemlélet a fontos, amit egy dal közvetít, hanem a póz, amit az előadó felvesz, és kimondottan slágert próbál írni, ami vagy beüt, vagy nem. Olyan, mintha mindig ugyanaz a számot írná meg, és ha nem működik, megírja a következőt, ami még könnyebben fogyasztható, vagy aminek még odabaszósabb a szövege. De nem akarok ennyire szigorú lenni, mert én sem úgy írtam a dalaimat, hogy egyszer majd összeállnak egy életművé.
A póz hiánya rokonítható az introvertáltsággal?
Valamennyire introvertált vagyok, de néhány haverom ennek pont az ellenkezőjét mondaná. Van olyan kollegám, aki egyébként népszerű, de abszolút visszahúzódó, és ismerek sok olyan introvertált embert is, akik a zárkózottságukat kompenzálva lesznek exhibicionisták. Ezek nemcsak velünk született tulajdonságok, hanem valamilyen pszichés mechanizmussal alakulnak ki. A póz sem feltétlenül extrovertáltság. Inkább egyértelműen beazonosítható szerepekre gondolok, mint a vidéki srác, a lakótelepi gyerek vagy a bölcsész. Nálam ilyesmi sosem volt. Nem voltak jól árusítható, szélsőséges ügyek a családomban vagy a saját életemben, nem jövök nagyon mélyről, de nagyon gazdag családból sem.
Ott voltak viszont a főiskolai évek Esztergomban, ahol Németh Robi kollégánkkal-barátunkkal találkoztatok és zenekart alapítottatok.
Kiszabadultak Pestről a hülyegyerekek. Igen, ez az esztergomi lét ott van a dalok mögött. Ennek része volt a bohém élet is, a kocsmák, meg a menza, ahol mindig szar volt a kaja. Nem újítottak még fel semmit, és akkor, a ’90-es években tényleg úgy nézett ki a város, mintha az ’50-es évekből maradt volna itt, meg egy kicsit úgy is, mint egy régi felvidéki kisváros, mondjuk Selmecbánya. Úgy éreztük magunkat, mintha egy Krúdy-regényben élnénk. Voltak már koncertjeink, és előfordult, hogy az összes zenész barátunk ott maradt egy hétig Esztergomban.
Azt szoktad mondani, hogy a Heaven Street Seven alternatívnak túlságosan is populáris volt, mainstreamnek pedig túl underground. Ez az a bizonyos üvegplafon a zenekar felett, amiről a könyvben is írsz?
A Heaven Street Seven első három lemeze angol nyelvű volt, mivel akkor úgy gondoltuk, Manchesterben élünk. Aztán
Azoknak a daloknak a derékhada, amiket a legjobban szeretek, vagy a zenekar kedvenc számai, mint a Szörnyű gyerek, az Atombomba, a Hullik a zápor vagy az Éjszaka, soha nem érdekelnek annyi embert, nem ezek az életük filmzenéi. Mostanában minden héten próbálunk, és láthatóan olyan típusú dalokat játszunk a legszívesebben, ami Magyarországon sosem lesz popzene. A Dél-Amerika egy kivétel, mivel az egy kupléparódia, és ezért is lett az egyik legsikeresebb számunk, a Krézi srác hangulatában talán a ’70-es évek magyar slágereit idézi, egy kicsit Máté Péter, Ihász Gábor, Szécsi Pál világát, a Nem elég pedig egy vidám kis dal, és a harmadik legtöbbet hallgatott HS7-szám lett a Spotify-on.
De azért a magyar nyelvű dalszöveg mégiscsak könnyebben befogadható a magyar közönségnek, nem? Még ha a zene nem is illeszkedik a magyar hagyományba, hanem a britpop vagy az indie világát idézi.
Emlékszem egy szegedi koncertre, ahol először játszott a Valamit. Ott volt az a szokásos 124 ember, akik egy ekkora városban el szoktak jönni egy magyar britpop zenekar koncertjére. Amíg csak angol nyelvű dalokat játszottunk, szétszórva álltak, de ahogy meghallották a magyar dalszöveget, odajöttek a színpadhoz, és egy teljesen más kommunikáció kezdődött el. Ez volt az első lépés. A második lépés pedig az, amiről az előbb beszéltem. Ez viszont már egy nehezebb történet. Azt is mondhatnám, már az is csoda, hogy ennyi emberhez eljutott a zenénk itthon. Lehet, hogy hülyén hangzik, de látok egy párhuzamot a KFT zenekarral. Gyerekkoromtól kezdve imádtam őket, de szerintem náluk is hasonló volt a képlet. Írtak néhány olyan dalt, mint az Afrika, az Elizabet vagy a Balatoni nyár, amit mindenki szeretett, de a többi daluk nem volt az a kimondott népfrontsláger, sőt vannak dark, abszurd, groteszk humorú dalaik, így felettük is húzódott egy plafon. Ilyen értelemben az előképeink, mivel alternatívnak az ő zenéjük sem volt elég alternatív, de popzenének sem elég populáris. Viszonylag sok lemezt adtak el a ’80-as, ’90-es években, de mindig ugyanannyit.
Viszont úgy látszik, biztos recept, ha egy kontinens szerepel a szám címében.
Igen, ez az Afrikára meg a Dél-Amerikára igaz, de az Antarktisz már nem biztos, hogy bejönne. A magyar közönségnek van egy viszonylag jól detektálható befogadói hozzáállása, nagyjából lehet tudni, hogy mi az, ami jobban fog tetszeni neki, és mi az, ami nem érinti meg a lelkét. Ezért volt nekünk nagy élmény, amikor az ausztrál Church zenekarral turnéztunk. Koppenhágától Londonig, Amszterdamtól Berlinig végig azt éreztük, hogy egyáltalán nem szorul magyarázatra, amit játszunk, könnyebben befogadható az ottani közönség számára. Aztán a végén mindig eljátszottuk a Dél-Amerikát, hogy legyen egy kis egzotikum, amin viszont általában csodálkoztak.
A külföldi turnékra rockturizmusként hivatkozol. Mai szemmel furcsa olvasni, hogy nemcsak Dunaújvárosba indultatok el úgy játszani, hogy a zenekarból senki nem emlékezett jól a koncert napjára, de még a külföldi utaknak sem úgy vágtatok neki, hogy mindent percről percre megterveztetek volna. Nagyon más lenne szerinted egy turné, ha most kezdenétek a pályát?
Biztos nagy élmény lenne ma is, de valószínűleg tényleg tök máshogy működne az egész. Már eleve a kommunikáció is. Ha valakivel megbeszéltem, hogy nyolckor találkozunk, nem írhattam neki vagy nem hívhattam fel, hogy mégsem jó. Az emberek folyamatosan csekkolhatják egymást, és bármikor variálhatják, amit egyszer már megbeszéltek. A könyvben a balatoni lángosos történetben is benne van, hogy a szüleink egy hétig nem tudták, hol vagyunk és mit csinálunk, legfeljebb sejthették. Ebbe nyilván nem halt bele senki, de ma már nehéz lenne elképzelni hasonlót. A külföldi fellépésekre visszatérve, a cannes-i fesztiválos sztori bizonyította, mennyire távol vagyunk attól, hogy bármi komoly történhessen velünk. Ezt ott és akkor testközelből is láthattuk.
A HS7-tel idén nyáron öt év után léptek fel újra, játszani fogtok a Fishing on Orfűn, a Budapest Parkban és Kolozsváron is. Nem merül fel ilyenkor, hogy sűrűbben koncertezzetek vagy új számokat írjatok?
Jól érezzük magunkat a próbákon, de úgy gondolom, hogy ez most elég. Nincs kőbe vésve, hogy hány évente és mennyit játszunk, de most ennél a néhány koncertnél nem szeretnék többet. Mick Jagger mondta, hogy csinálj új lemezeket, de a koncerteken ne játszd el őket, mert nem érdekel senkit. Viszont ha állandóan csak a régi dalokat játszanánk, nosztalgiazenekarrá válnánk, és azt sem szeretném. Írok új dalokat is, de azokat a saját zenekarommal játszom.
Ez jelenthet később újabb könyveket is?
Szeretnék még könyvet írni, erősen gondolkodom rajta, mindenféle témák vannak a fejemben.
„Semmit sem tudhatunk biztosan azokról a dolgokról, amiket holtbiztosan tudunk” – olvasható a kötet végén. A tudásunk, az emlékeink, a kapcsolataink állandó megkérdőjelezése ez, és felfogható egyfajta életfilozófiának is?
Vannak prekoncepciónk, előítéleteink, és ezek alapján feltételezünk valamit a másik emberről, akit akkor látunk először, és semmit nem tudunk róla. Huszonöt évvel ezelőtt a Batthyány téren álltam a csajommal, talán a zenekari buszt vártuk, amikor megállt mellettünk egy szakadt kocsi, benne két nagyon para csávó, és azt hittem, meg akarnak verni. Aztán az egyikük megkérdezte, hogy „te énekled a Dél-Amerikát”? De sokszor még azokról is keveset tudunk, akiket egész életünkben ismertünk. Jó, ha az ember néha megáll, és kívülről nézi saját magát is, meg a szituációt, amiben éppen van. Ez a mondat a családomra vonatkozik, és össze is foglalja, amit mondani szerettem volna, de nem terveztem el előre, hogy egy ilyen nagy bölcsességgel zárom a könyvet. Nem is túl nagy újdonság, de talán hiteles. A meditáció is valami ilyesmiről szól, próbálunk rálátni saját magunkra, közben elkussoltatni a gondolatainkat. Szoktam járni buddhista meditációkra, vannak többnapos elvonulások, és a gyakorlat része az is, hogy találkozunk ismeretlen emberekkel, akikkel beszélgetünk, közösen meditálunk, együtt főzünk. Két-három nap múlva azok, akiket korábban elsőre látásra megítéltem volna, teljesen más képet mutatnak magukról, mint az elején. Ha eljutok oda, hogy senkinek nem osztom ki előre a bizonyítványát, akkor talán elmondhatom magamról, hogy fejlődtem.
Fotó: Horváth Győző
Bejelentkezés